Fehér Márta mosolya
Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy doktorandusz hallgatóként még Fehér Márta tanítványa lehettem. Rendszeres konzultációink, később beszélgetéseink meghatározóak voltak filozófussá válásomban. Ezzel korántsem vagyok egyedül. Túlzás nélkül állítható, hogy Fehér Márta jelentős szerepet töltött be több magyar filozófusgeneráció szemléletformálásában. Tanítványai között találhatunk pályájuk elején lévő harmincasokat, vezető beosztású középkorúakat és hatvanas éveikben járó elismert filozófusokat, akiket még pályája elején oktatott. Sziporkázó személyiségének, páratlan műveltségének és kérlelhetetlen emberségének bemutatása lehetetlen feladat volna. A következő rövid karcolatok gazdag szellemi és erkölcsi örökségének csupán egy-egy kis szeletébe kívánnak betekintést nyújtani.
Fehér Márta (1942-2020), Széchenyi-díjas akadémikus, a Magyar Filozófiai Társaság életműdíjával kitüntetett filozófus, az MTA II. Osztályának, az MTA Filozófiai Bizottságának, az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának a tagja, a BME Filozófia és Tudománytörténet tanszékének volt vezetője (1989-1999), a BME Csonka Pál Doktori Iskola és a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskola volt oktatója, a Rutgers és a St. John's egyetemek vendégprofesszora, a Polanyiana folyóirat főszerkesztője, az International Studies in the Philosophy of Science folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, számos magyar és idegen nyelvű cikk és kötet szerzője, nemzetközileg elismert tudományfilozófus.
Tudományos kutatómunkája kiterjedt és sokszínű volt. Kutatási területeket, sőt, diszciplínákat honosított meg hazánkban. A Magyar Tudományos Művek Tára szerint öt nyelven összesen 212 tudományos közleményt publikált, az elsőt 1969-ben. A variációs elv a fizika történetében című disszertációját 1970-ben védte meg. Munkásságából csak néhány fontosabb témát említve: foglalkozott a természettudományok XVII-XVIII. századi történetével, a tudomány tudásszociológiai megközelítéseivel, Thomas Kuhn összemérhetetlenségi tézisével, a tudományfejlődés-elméletekkel és Polányi Mihály filozófiájával. Kulcsszerepe volt a tudományfilozófia magyarországi meghonosításában, az első jelentősebb hazai tudás- és tudományszociológiai szakmai hálózat felépítésében és – Gábor Évával és Újlaki Gabriellával együtt – a rendszerváltást követő hazai Polányi-kutatás elindításában.
Bújdosók, apadt karikák és az első magyar newtoniánus fizikakönyv
Fehér Mártával konzultálni egyedülálló élmény volt. Esetenként akár egyetlen példával is három-négy különböző irányba mutató tanulságra vezette rá tanítványait. Tette mindezt könnyed, humoros formában, intellektuális felsőbbrendűségének leghalványabb éreztetése nélkül. Emlékszem, hogy másodéves doktorandusz koromban az egyik konzultáción váratlanul, a nyelv társadalmi tényezőinek tárgyalásakor, szó szerint idézett elsőre furcsának tűnő mondatokat apadt karikákon haladó nyolc bújdosóról, majd megkérdezett minket, hogy honnan is származhatnak ezek a különös mondatok. Az első magyar nyelvű newtoniánus könyvből, Molnár János A' természetikröl, Nevvton tanitványinak nyomdoka szerént hat könyvből (1777) való idézet egyszerre mutatott rá a sokszor változatlannak gondolt fizikai nyelvezet változékonyságára (bújdosó = bolygó, apadt karika = ellipszis), arra, hogy a tudomány közérthetősége már a XVIII. században is fontos volt, valamint arra, hogy a természettudományos nyelv a közhiedelemmel ellentétben nem szükségszerűen technikai jellegű.
Alice Logikaországban avagy a mosolygó nélküli mosoly
Egy másik alkalommal a mesék társadalmi szerepéről beszélgetve szóba került Lewis Carroll Alice Csodaországban (1865) című meséje. Fehér Márta rávilágított, hogy a szerző (eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson) az Oxfordi Egyetem matematikaprofesszora volt, aki élénk érdeklődést mutatott logikai és filozófiai problémák iránt, sőt ezeket néhol ügyesen bele is csempészte meséibe. Ennek egyik példája a cheshire-i macska (Chesire cat), amely úgy tud eltűnni, hogy a mosolya ottmarad. Carroll szellemes próbatétel elé állította olvasóit: képzeljék el a mosolygó nélküli mosolyt. Bizony nem könnyű. Talán lehetetlen. De mindenképpen fricska volt az objektivitást zászlajára tűző, talán túlzottan is önhitt viktoriánus gondolkodásnak. Fehér tanárnő Carroll kevésbé ismert írásaiból a figyelmünkbe ajánlotta a Mit mondott a teknős Akhillésznek? (1895) címűt, amelyben a szerző az egyik Zénón-paradoxonból kiindulva rámutatott a logikai következtetések megalapozásával kapcsolatos regresszusproblémára.
Az elnyomás logikája ellen
Fehér Márta ideológiától függetlenül minden autoriter rendszert elutasított. Tudta, hogy az egyközpontúság és az egyoldalú, felülről lefelé történő irányítás szükségszerűen megalapozatlanabb és önkényesebb döntésekhez vezet, mint a sokközpontú, alulról felfelé történő önszerveződés. Tudta, hogy a nagyobb hatalom nagyobb tudatlansággal jár.
Egyrészt azért, mert minden embernek, még az autokrata vezetőknek is vannak kognitív korlátai. Még ha a legjobb szándék is vezérelné őket népük irányításában, akkor sem tudnának mindenre gondolni, mindent figyelembe venni és mindennel számolni. Saját kognitív korlátaik be nem látása pedig felelőtlenség, és káros lehet mindenkire, akit érintenek a rendelkezéseik.
Másrészt azért, mert az egyközpontúság az ellenőrizhetőség és a kiigazíthatóság hiányával jár. Ha egyetlen központ van, akkor nincs, ami kontrollálhatná; nincs, ami az aktuális társadalmi vélemények és érdekek mentén optimalizálhatná, vagyis a társadalom tagjai szerint a társadalom számára leghasznosabb megoldás felé terelné a mindannyiunkat érintő döntéseket.
A demokrácia és a spontán rend iránti elköteleződés áthatotta Fehér Márta teljes lényét. Nyitottan és őszinte érdeklődéssel fordult mindenkihez. Bárkiből lehetett a tanítványa, tanítványai lehettek sokfélék. Egyetemi oktatóként eltöltött több mint ötven évében a tudomány iránt elkötelezett, de a lehető legváltozatosabb hátterű és karakterű emberek gyűltek köré, akiket nem saját képére kívánt formálni, hanem segített kibontakoztatni a bennük rejlő potenciált. Úgy gondolom, hogy többen beszélnek demokráciáról, mint amennyien megértik, hogy mit is jelent. Fehér Márta megértette, sőt e szerint élt. Talán ha őt jobban megértjük, a segítségével a demokráciát is könnyebb lesz megérteni. Talán még lehetnek tanítványai. Talán még nem késő. Bár Fehér Márta eltűnt, de a mosolya velünk maradt. Csak rajtunk, tanítványain múlik, hogy számos értékes üzenete közül mit látunk bele inkább ebbe a mosolyba, és mit viszünk tovább tisztelegve az emléke előtt.
A cikk szerzője egyetemi adjunktus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének tanszékvezető-helyettese.