A jazz világnapján derüljön ki végre, honnan ered a titokzatos „jazz”
Április 30-a a jazz világnapja, és ahogy az az impresszumunkból is kiderül, a Qubit szerkesztősége a Budapest Jazz Club feletti épületben van. Az udvari teraszunk az egykori Odeon mozi tetejére néz, így jó néhányszor hallhattuk a zenészeket gyakorolni, mielőtt leugrottunk egy kávéra, sörre.
De mi a jazz? Szótár szerint az előző századfordulón kialakult, New Orleans-i eredetű, blues és ragtime gyökerű, improvizatív zenei stílus sajátos hangszereléssel és ritmikával. Egyesek szerint a kifinomult emberek zenéje, mások szerint a sznobok csörömpölése. Mindenesetre már jazztudományi tanszék is van a Columbia Egyetemen.
A jazz eredete
Az etimológusok a mai napig nem biztosak a jazz (jass, jaz, jas stb.) szó eredetében, ráadásul az egyik legnépszerűbb tévhitet, miszerint a „jasm” a New Orleans-i prostituáltak által használt jázminos parfüm rövidítése lenne, egy többszörös Emmy-díjas dokumentumfilmes legenda terjesztette el. Ken Burns 2001-es Jazz című sorozata tíz epizódban veszi végig a műfaj történetét a kezdetektől napjainkig, ebben hangzik el az azóta megcáfolt elmélet.
A 17 éves kora óta, ötven éve aktív dokumentarista Burns egy másik amerikai zenei stílusról, a countryról is forgatott nyolc epizódot, és más témában sem aprózta el az ismeretterjesztést: forgatott többrészes dokusorozatot a nemzeti parkokról, a vadnyugatról, a második világháborúról és a vietnámi háborúról. Bármelyik sorozatának minden egyes epizódja minimum másfél órás, de inkább kettő. Annyira tömények a filmjei, hogy az Amerikai apu rajzfilmsorozat főszereplői a „Bicikli” című fiktív sorozatának kétnapos maratonján tesztelik a hosszútávú koncentrálóképességüket. (Spoiler: belebolondulnak az unalomba.)
Hogy jön ide a baseball?
A bicikliről ugyan nem, de az amerikai polgárháborúról és a baseballról Burns készített sorozatot. Jó hosszan. De hogy jön mindez a jazzhez?
Az abolicionista mozgalom ugyan csak az egyik gyújtózsinórja volt az amerikai polgárháborúnak, de anélkül nem alakulhatott volna ki se a ragtime, se a dixie, se a jazz. LeRoi Jones A blues népe című könyvében pontról pontra végig veszi, hogy a Nyugat-Afrikából tömegesen behurcolt rabszolgák már Amerikában született generációin át hogyan alakult ki az afrikai törzsi dalokból a reményvesztett munkadalokon, majd afro-keresztény spirituálékon keresztül a blues és a ragtime.
A brit kriketten (és teán) túllépve Amerikában 1846. június 19-én rendezték az első hivatalos, a mai baseball szabályainak nagyjából megfelelő, dokumentált mérkőzést. Ez pont tizenöt évvel előzte meg a polgárháború kitörését, ahol pedig már északiak és déliek közti meccseket is feljegyeztek a harcok szüneteiben. Nem véletlenül vált a baseball összamerikai nemzeti időtöltéssé (national pastime). És mire megszületett az első igazi ragtime dal 1895-ben, már rég professzionális baseballt játszottak. Sőt még igazán divatossá sem vált az új zenei stílus, és 1903-ban már a mai formájában ismert baseball-nagydöntőt, a World Seriest játszották egymással az American és a National League bajnokai.
A két nagy liga mellett sok félprofesszionális, regionális, független kisliga létezett már akkor is, például a Pacific Coast League, aminek a meccseiről ugyanolyan részletesen számoltak be a helyi lapok, mint a nagy csapatokéiról. A Los Angeles Times 1912. április 2-án az – akkor még kisligás – LA Angelshez látogató Portland Beavers kezdődobóját interjúvolta meg a szezonnyitó meccsük előtt. Az előző szezonban kifejezetten jól szóró Ben Henderson azzal dicsekedett el az újságírónak, hogy másnapra valami egészen különlegessel készül:
“Új csavart labdám van, amiből holnap dobok is egyet-kettőt. Jazz ballnak neveztem el, mert úgy imbolyog, hogy sehogy sem tudják megütni.”
A cikk címe egész egyszerűen „Ben’s Jazz Curve” volt – és ez volt az első dokumentálható eset, amikor a jazz szó nyomtatásban megjelent.
Az amúgy fehér dobó egy régi fekete szlenget használt, mivel a „jism” vagy „jasm” afroamerikai argó volt az 1860-as években, 'energikus, lendületes' jelentéssel. Éppen abban az időben, amikor Amerika-szerte népszerűvé vált a baseball.
A híresen részeges Hendersonnak azonban nem jött be a trükkös dobás, elveszítette a meccset, még abban az évben elcserélték, és nem sokkal később abba is hagyta a játékot. A dobásfajtára azonban a kisliga többi dobója is rákapott. 1913 tavaszán a San Francisco Evening Bulletin újságírója, E.T. Scoop Gleeson már arról számolt be az SF Seals baseballcsapat tavaszi felkészüléséről, hogy dobóik a „régi jó jazz” dobást gyakorolják. Más sportújságírók is gyorsan ráharaptak a kifejezésre, olyannyira, hogy a San Francisco-i öbölben mindennapossá vált a használata a trükkösen csavart labdára, de arra is, ha a csapat elvesztette a fonalat, és „jazzless baseballt” játszottak.
Szó, fél tucatnyi eredettel
Hogy aztán a baseballdobás definíciója mikor vált zenei stílushatározóvá, a mai napig kérdéses. Az egyik verzió szerint Bert Kelly bendzsós és a dobos Art Hickman a big bandjükkel pont a Seals-játékosoknak játszottak a felkészülési táborukban, és onnan vitték magukkal az öbölből a szót Chicagóba. Viszont akármennyire is saját találmányukként emlékeztek rá később, egészen egy 1915. július 11-i Tribune-cikkig nincs más írásos emlék a szó használatáról a zenével kapcsolatban.
Egy másik verzió szerint a jazz szó még csak nem is a baseballból jött, hanem egy New Orleans-i táncos rabszolga (Jasper) vagy egy mississippi dobos (Charles „Chas” Washington) becenevéből, esetleg a kreol-patois „jaser” 'felgyorsít', illetve a mandingo törzs „jasi” 'kivetkőzik' szavából származik. Azonban ezek, illetve a ragtime zongorista Jelly Roll Morton sztorija, miszerint ő lenne a szó kitalálója, egytől egyig megbuktak azóta.
Bárhogy is történt, a fekete amerikai zene őshazájába a kifejezés 1916-ban jutott el, addigra pedig a jazzőrület már országos méreteket öltött, és mindenki tudni akarta, honnan jött a „jazz”.
Boldog-boldogtalan jazz-zenész magának tulajdonította a szó feltalálását, azonban jó húsz évvel később, 1939-ben egy Peter Tamony nevű etimológus előbányászta a 1913-as Gleeson-cikket, aztán csaknem hetven évvel később, 2003-ban George Thompson New York-i könyvtáros talált rá a direkt baseballkapcsolatra az LA Times 1912-es cikkében. Abban, amiben Ben Henderson a jazzy curve balljával dicsekszik.
Mert a jazz nem (csak) zene, hanem egy régi-régi csavart labdafajta, amit egy részeges, kisligás baseball-dobójátékos talált fel százkilenc éve.
Negró Ligák
Mire 1917-ben megjelent az első igazi jazzlemez, az Original Dixieland Jazz Band „Livery Stable Blues”-a, a baseballnak már megvoltak az első igazi szupersztárjai: Cy Young, Honus Wagner, Ty Cobb, és már bemutatkozott Babe Ruth is. A jazz-zenészek is imádták a baseballt, olyan zenészlegendák szponzoráltak kisebb csapatokat, mint Benny Goodman, Count Basie vagy Duke Ellington.
Ugyanúgy, ahogy a klubokban is szigorú szegregáció működött, a major baseballból is kirekesztették a színes bőrűeket, és 1920-tól Negró Ligákban kellett játszaniuk, de a fekete zenészek oda is követték kedvenceiket. A Raggedy 9 nevű New Orleans-i csapatnak például nem más volt a szponzora, mint Louis Armstrong. Amikor a trombitás turnézott, a csapat vele utazott Armstrong’s Secret 9 néven, és bemutató mérkőzéseket játszottak helyi fekete baseballklubokkal. Minden egyes meccsen maga Satchmo végezte el a kezdődobást.
A Negró Ligák és a fekete jazz története annyira összeolvadt, hogy Kansas Cityben egy épületben van a fekete baseball- és a jazztörténeti múzeum is. És íme egy videó, amin Duke Ellington ütöget a zenészeivel:
A jazz-zene rasszokon túlmutató népszerűsége vezetett oda, hogy 1937-ben a swing (fehér) királya, a klarinétos Benny Goodman két fekete zenészt is meghívott a big bandjébe, ezzel áttörve a színkorlátozást. Egyikük, Lionel Hampton vibrafonos a Kansas City Monarchs nevű fekete csapat drukkere volt, és annyira jóban volt az edzőjükkel, hogy tiszteletbeli segédedzőként ülhetett a kispadjukon. Természetesen a kansasi születésű Charlie Parker is Monarchs-drukker volt.
Jackie Robinson, a legenda
De a baseballban még tíz évnek kellett eltelnie, hogy a Monarchs-ból induló fekete infielder, Jackie Robinson pályára léphessen egy major csapatban, az akkor még brooklyni Dodgersben. És nem pusztán 1947. április 15-e miatt, de később aztán a tízéves karrierjével akkora legendájává vált a baseballnak, hogy 42-es mezszámát a liga visszavonultatta, és ma már egy játékos sem viselheti. Kivéve évente április 15-én, mert aznap, a Jackie Robinson-napon minden csapat minden játékosa 42-essel a hátán fut ki.
Persze a zenészeket is megihlette az Év újonca, MVP, 6× All-Star, '55-ben bajnok szupersztár. Count Basie 1949-ben írt egy dalt arról, hogy mekkora szám, ha Jackie Robinson áll ütéshez, aztán még haza is lopja magát, ami a baseball egyik leglátványosabb mozdulata.
Visszavonulása után polgárjogi aktivista lett, és 1963-tól connecticuti házában jótékonysági jazzpiknikeket tartott, amiken a bebörtönzött fekete aktivistáknak gyűjtöttek pénzt, többek között Martin Luther Kingnek. Robinson 1972-es halála után a zenészek Jazz on the Grass néven adtak jótékonysági koncertet, amiből aztán elindulhatott a Jackie Robinson-alapítvány a feketék főiskolai oktatásáért.
Az egyik leghíresebb baseball-témájú jazzdalt, ami szintén Jackie Robinsonról szól, Mabel Scott Baseball Boogie-ját nemcsak Nina Simone énekelte el, de a Los Angeles Dodgers 1986-os csapata is feldolgozta, ám sajnos a korszellemnek megfelelő csiricsáré pop stílusban.
Monroe, Sinatra és a baseball
Nemcsak a színes bőrű zenészek imádták a baseballt, és fordítva, de a fehér zenészek és játékosok is közeli barátságokat ápoltak. A Marilyn Monroe második férjeként közismert Yanks-legenda, Joe DiMaggio feleségén keresztül ismerkedett meg Ella Fitzgeralddal, akinek hatalmas autogram-gyűjteménye volt baseballjátékosoktól, mert gyerekkora óta nagy rajongó volt, sőt személyes jó barátai voltak Jackie Robinson és – a szintén Hall of Famer – Willie Mays.
DiMaggio sem csak Monroe-n keresztül ismert jazz-zenészt, mert ő meg régi barátjának mondhatta Frank Sinatrát. Aki ugyan New York Giants-drukkerként nőtt fel, de Los Angeles-i időszakában Dodgers-fan lett, és örök barátságot kötött a legendás baseballedzővel, Tommy Lasordával.
Sinatra egyik legnagyobb filmsikere ráadásul az 1949-es Take Me Out to the Ball Game című mozi volt, aminek a címét az a híres tradicionális baseballnóta adta, amit mind a mai napig minden egyes meccs hetedik inningjének közepén az egész nézőtér közösen énekel. És aminek kismillió feldolgozásából úgy a fele jazz.
De Sinatra a There Used to Be a Ballpark című dalában megénekelte azt a Polo Grounds nevű New York-i pályát is, ahonnan gyerekkori kedvence, a Giants San Franciscóba költözött, és egy új csapat, a Mets foglalta el a gyémántot.
És hogy még kacifántosabb legyen a történet, Sinatra késői slágere, a „New York, New York” ma már a Yankees himnusza. Az eddig felsorolt csapatok, a Giants, a Dodgers, a Yanks és a Mets mind-mind New York-i (eredetű) nagy riválisok, és nem kicsit fura, ha valakinek mindhez húz a szíve, de hát Sinatrát is mindenki kedvelte, ő pedig a baseballt szerette, nem csak egyetlen csapatot. Barátságokat kötött meztől függetlenül. Nem véletlen, hogy az idén elhunyt Tommy Lasordától a „My Way”-jel búcsúzott a Dodgers – amit Lasorda énekelt. Jazz és baseball kéz a kézben.
Egy másik játékos- és edzőlegenda, a high five pacsit feltaláló Dusty Baker ugyan Lou Rawls, Mahalia Jackson, Miles Davis és John Coltrane lemezein nőtt fel, de aztán a szüleitől a 18. születésnapjára kapott két jegyet a Monterey Pop fesztiválra, ahol elkapta őt Hendrix és a rock. Hogy mégis kerek legyen a történet, az egyik játékosa, a dobó – és zenész – Bronson Arroyo egy interjúban úgy jellemezte Bakert, hogy „big jazz guy”.
Ugyan Arroyo lemeze, a „Covering The Bases” inkább akusztikus rock, de arra is akadt példa, hogy néhány játékos a visszavonulása után jazzbandákban kezdjen zenélni. A Cubs-infielder Carmen Fanzone profi trombitás és szárnykürtös lett, a négyszeres bajnok, Yankee-középkülsős Bernie Williams pedig latin jazzt gitározik.
És hogy a baseball nyelve mennyire beépült a jazzbe, arra a legjobb példa Nat King Cole 1961-es The First Baseball Game című száma, amiben ószövetségi történeket fűz fel baseball-analógiákra.