A nyelvész, aki szenvedélyesen kereste az igazságot

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Néhány napja képtelenül megrázó, fájdalmasan felfoghatatlan hírt tett közzé az azóta szintén eltávozott Kálmán C. György: az öccse, Kálmán László örökre elaludt. Képtelen a hír, mert úgy érezhettük, személyével, személyiségével egyszerűen összeegyeztethetetlen a halál; dinamizmusa elmúlhatatlan.

Kálmán László 1957-ben született Budapesten, 1976-ban érettségizett az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolában, ahova francia–orosz fakultációra járt. Ezt követően az ELTE BTK-n diplomázott 1981-ben spanyol és általános nyelvészet szakon. 1983-ban doktorált, 1990-ben lett kandidátus. Legfontosabb mestere talán Antal László volt. 1984-től mindvégig – két év megszakítással – az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott, ez 1994-től az ELTE–MTA elméleti nyelvészet szakon való oktatást is jelentette. 1997 és 2001 között Széchényi professzori ösztöndíjjal, 2014-ben Szépe György publikációs díjjal, majd 2016-ban Szépe György-emlékéremmel tüntették ki.

Szakmai tevékenysége a nyelvészet széles spektrumát fedte le, a legfontosabb csomópontokat a fonológia, a szemantika, a számítógépes nyelvészet, a beás nyelv, illetve a nyelvi nevelés jelentette. Egyik legfontosabb krédója a szabályalapú megközelítés helyett a mintázatok, az analógia, az attraktorok körüli csomósodások általi nyelvleírás volt. Több mint tíz szakdolgozati és fél tucat doktori témavezetettje védte meg sikerrel a dolgozatát.

Kálmán László kutyájával, KókusszalFotó: Szilágyi Stefi

Ahogy a jelentős egyéniségeket oly gyakran, őt is ellentmondások jellemezték. A leginkább szembeötlő talán az volt, hogy lénye egyszerre sugárzott örök nyugalmat, ugyanakkor gyakran kétségtelen indulatok törtek fel belőle. Mi sem állt tőle távolabb, mint az ellentétek szőnyeg alá söprése, rendre keményen beleállt a konfliktusokba, sőt ha lappangó konfliktust érzékelt a mélyben, a felszínre is provokálta az ellentéteket. Hogy ezeknek a szenvedélyes indulatoknak miféle belső, intraperszonális vívódások, harcok állhattak a hátterében, csak a legközelebbi ismerősei tudhatják-sejthetik. Kálmán László indulatai mindig tiszták voltak – kiérlelt értékrendje jelentette ezeknek az indulatoknak a bázisát. Ez a világos értékrend vitte minden bizonnyal a társadalmi-közéleti kérdések, sőt néha a szó szoros értelmében vett politika felé is.

Az országos politikában 2007-ben tűnt fel a neve: a Fidesz által népszavazásra benyújtott kérdések álságos voltára mutatott rá az ezeknek tükröt tartó viszontkérdéseknek népszavazás elé terjesztésével. Ezzel a lépéssel a munkahelyén – akkori közös munkahelyünkön – is vitákat váltott ki, különös tekintettel arra, hogy a médiabeli megjelenései során akkortájt természetesen fel-feltüntették a munkahelye nevét is. E vitának némely nyoma máig elérhető a személyes weboldalamon. Ennek következményeként vezették be, hogy nyilvános megszólalás esetén csak igazgatói engedéllyel volt feltüntethető a Nyelvtudományi Intézet mint munkahely [!] megjelölése.

Ezt követően 2010 őszén a Szema, azaz az Ungár Klára vezette Szabad Emberek Magyarországért – Liberális Párt színeiben indult(unk) az önkormányzati választáson, utólag bevallható, hogy szerencsére nem sok sikerrel. Azóta is a liberális, az elesettekért, leszakadtakért kiálló politikai világnézete vezérelte a társadalmi működésében; 2010 óta párjával, Gárdai Kingával közös kutyájukkal, Kókusszal a különféle tüntetések eltántoríthatatlan résztvevői voltak. Társadalmi felelősség és szakmai érdeklődés különös egymásra találása volt a magyarországi cigányoknak a romaninál jóval kisebb beszélőszámú nyelvének, a román nyelvvel rokon beásnak a kutatása.

Kálmán László a kutató, a közszereplő mellett és előtt elsősorban nagy hatású, iskolateremtő tudós-tanár ’tudós és tanár’ (tudós tanár ’olyan tanár, aki tudós is’ és tudóstanár ’tudósok tanára’) volt. Az elméleti nyelvészet szakon leendő nyelvészek, nemegyszer kollégák generációit tanította közvetlen, mégis szelíd tekintélyt parancsoló stílusban. Nem csak az egyetemi képzéshez kapcsolódó tankönyveket írt. A közoktatás számára végzett tudományos megalapozottságú tankönyvírói tevékenysége az iskolai nyelvtanoktatás égetően szükséges korszerűsítését célozta. Iskolateremtő és a közösségben otthonra találó habitusát jellemzi, hogy a publikációinak a szakterületen szokásnál érzékelhetően magasabb hányada többszerzős.

Országosan igazán népszerűvé a Nádasdy Ádámmal közösen készített rádióműsoraival (1992–1997: Bartók rádió, kötetben is; 2013–2021: Klubrádió) és rendszeres tudományos-ismeretterjesztő publikációival (2010–2019: Nyelv és Tudomány, azaz röviden Nyest; 2018–2021: Qubit) lett. Ezek révén nem csupán a szakembereket, hanem a nagyközönséget is tanította, nevelte: talán nem is elsősorban a nyelvészet tudományára, mint inkább a(nti)dogmatikus, kételkedő, mindig friss és megújulásra törekvő gondolkodásra, valamint egymásnak és egymás nyelvhasználatának az elfogadására. A tudományos-ismeretterjesztésről, tudomány és áltudomány viszonyáról való legfontosabb alapvetése az ÉS-ben jelent meg, A pincei bogár címmel – tanulságos újraolvasni bő másfél évtized múltán is. Nádasdy Ádám mellett legfontosabb alakítója volt a nyelvművelés jelentékeny reformjának: azt vallotta, hogy dogmák, babonák és mítoszok helyett a nyelvtudomány módszereit és tanulságait kell a nyelvművelés alapjává is tenni.

Távol állt tőle az elefántcsonttoronyba bezárkózó attitűd. A tudományból nem csupán a közélet, az ismeretterjesztés vagy a közoktatás területére kirándult rendszeresen, de – tanulságos lévén – a rövid életrajzi összefoglalóban jelzett kétéves megszakításra is érdemes még visszatérni. Kálmán László akkor a profitszférába, az iparba tett kirándulást: 2000 és 2002 között a Mindmaker Kft.-nél dolgozott. Erre a bátorságra, a versenyszférában való megmérettetésre az akadémiai szféra kutatói ritkán szánják rá magukat. Neki ehhez az alapot talán az jelentette, hogy a természetes nyelvek mellett a programozási nyelvek is mélyrehatóan érdekelték, az informatika területén is otthonosan mozgott, nem csupán felhasználóként, de szakértőként-szerzőként is.

Kutatói, oktatói-nevelői, ismeretterjesztői, közéleti tevékenységének kiindulópontja bizonyosan a hatalomtól, a hatalmon levéstől, a mindenfajta tekintélytől való mély ódzkodás, talán nem túlzok: iszonyodás volt. Semmiféle hatalmat, tekintélyt nem tisztelt, sőt a hatalmi pozícióból elhangzó kinyilatkoztatás még akkor is felpaprikázta, ha volt annak igazságalapja. Kamaszosan küzdött mindig is a hatalmasokkal: sokáig nem lehetett összintézeti értekezlet a Nyelvtudományi Intézetben anélkül, hogy az igazságérzetét sértő állításokat célkeresztbe ne vette volna.

A vita egyébként is lételeme volt. Bár József Attilának tulajdonítják a mondatot: „állíts valamit, hadd cáfoljalak meg”, akár Kálmán László is mondhatta volna. A vita a világ tudományos megismerésének, az igazságkeresésnek az egyik legfőbb színtere – szenvedélyes és fáradhatatlan vitázó volt.

Személye a nyelvésztársadalmon belül viszonyítási pont volt azok körében is, akik alapvető kérdésekben nem értettek vele egyet. Elvesztése sokáig és sokunknak élő és fájó hiányt fog jelenteni.

A szerző nyelvész-informatikus, korábban az MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársa volt. Kálmán László Qubiten megjelent cikkei itt olvashatók.