A magyar politika egyik legstabilabb jellemzője a nők rendkívül alacsony parlamenti aránya. Ez a rendszerváltás óta 10 százalék körül stagnál, most pedig éppen 12,6 százalék, ami a legmagasabb arány az elmúlt 30 évben. A közelgő országgyűlési választásokon induló jelöltek névsorából kiindulva most sem számíthatunk arra, hogy több nő jut be a parlamentbe. A Fidesz több Sándor keresztnevű férfit indít, mint nőt, és az ellenzéki pártok jelöltjeinek névsorából is csak minimális emelkedésre számíthatunk kormányváltás esetén.

A világ egyre több országában használnak kvótát, amivel a politikában alulreprezentált csoportok, például a nők vagy etnikai kisebbségek számszerű politikai képviseletén lehet javítani. A kvóták a leggyakrabban azt szokták előírni, hogy a választáson induló pártok a listájukon adott számban indítsanak bizonyos nemű vagy etnikai csoportba tartozó jelölteket. Sokan érvelnek a kvóta ellen azzal, hogy a használatával alkalmatlan emberek válnak képviselőkké, miközben mindenkinek a saját érdemei alapján kellene érvényesülnie a politikában. Ezt a rendszert, ahol az egyén a tehetsége, a szorgalma, a teljesítménye, egyszóval az érdeme alapján érvényesül, nevezik másképpen meritokráciának. Ebben a cikkben bemutatom, hogy miért téves az a nemi kvóta és mostanában a romakvóta kapcsán is gyakran felmerülő érv, hogy a kvóta összeegyeztethetetlen az érdemalapú társadalommal, azaz a meritokráciával.

Először is ez az érvelés azt feltételezi, hogy a politikában egyértelműen a tehetség, a tudás és a teljesítmény számít. Vagyis valaki pusztán az érdemei alapján lépked előre a politikai karrier ranglétráján, és mindenki egyenlő eséllyel rendelkezik. Azonban a valóságban a képviselők kiválasztási és jelöltállítási mechanizmusai nem meritokratikusak, és az emberek nem egyenlő eséllyel válhatnak képviselővé. A gyakorlat és a kutatások is azt mutatják, hogy egyenlőtlenek a feltételek: férfiak alakítják és uralják a jelöltállítási mechanizmusokat, ahol többet számítanak a privilégiumok és az informális kapcsolatok, vagyis hogy ki kit ismer. Köztudott, hogy a jelenlegi kormánypárt magját a Bibó István Szakkollégium adta, vagy hogy a Momentum alapítói közül is többen egy gimnáziumba jártak, illetve szintén Bibó szakkollégisták voltak. Tehát az ismerettségi körbe tartozás fontos tényező a pozícióba kerülés során. Kutatások azt mutatják, hogy a befutott férfi politikusok kapuőrként hajlamosak a hozzájuk hasonló tulajdonságokkal rendelkező jelölteket támogatni. Ez pedig a férfi politikusok előmenetelének kedvez, ahol a nőket "kívülállóknak" tekintik. Vagyis korántsem biztos, hogy a politikai pártok az érdem alapján választják ki a képviselőjelöltjeiket. Azonban nem csak a politikai kiválasztási eljárásokban figyelhető meg a nemek közötti megkülönböztetés. Ezt jól illusztrálja egy amerikai kutatás, ami azt mutatja, hogy mielőtt a szimfonikus zenekarokban bevezették a vak meghallgatásokat (ami azt jelenti, hogy a zsűri elől leplezik a zenész személyazonosságát és nemét), a női zenészek aránya kevesebb mint öt százalék volt az 1970-es években. Ez mostanra már 30 százalékra nőtt. Tehát vannak nem tudatos, rejtett előítéleteink, amelyek befolyásolhatják meritokratikusnak hitt döntéseinket.

Másfelől ez az érvelés azt sugallja, hogy a politikában alulreprezentált csoportok azért nem tudnak tényezővé válni, mert nem tudnak komolyan vehető teljesítményt felmutatni, miközben az eddigi parlamentek majdnem 90 százalékát kitevő férfiak az érdemeik alapján vannak ott. De vajon miért vesszük adottnak a tehetséget és kompetenciát a jelenlegi vagy a korábbi országgyűlési képviselők esetében, miközben a kvóták miatt egyből megkérdőjelezzük a nők és romák alkalmasságát? Milyen kritériumok alapján tekintjük a férfiakat alkalmasabbnak a képviselői feladatok ellátására, mint a nőket? A magyar társadalom több mint felét nők alkotják, de rendszeresen tíz százalékot tesznek csak ki a parlamentben, mint ahogy a kormánytagok között is nagyítóval kell keresni őket. Statisztikailag lehetséges lenne, hogy a tehetség ennyire egyenlőtlenül oszlik meg a nemek között? Az is kirívó, hogy a női és roma képviselőjelöltekről a jelenlegi politikai vezetők hangsúlyozzák, hogy egyben rátermett, tehetséges, diplomás szakemberekről van szó, miközben a férfi jelölteknél ritkán emelik ki ezeket a kvalitásokat. Néhány éve Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta, hogy „azért kevés a nő a politikában, mert nem elég kemények, pedig vannak tehetséges hölgyek a pártban”. Jakab Péter, a Jobbik elnöke is nemrég úgy mutatott be egy roma képviselőjelöltet, hogy “egy nagyon tehetséges, tettre kész, szorgalmas fiatalember, aki diplomás közgazdász”, de nem támogatja a kvótákat, a tehetségeket viszont igen, származástól függetlenül.

Ezzel el is jutunk a harmadik ponthoz, miszerint ez az érvelés azt feltételezi, hogy a tehetségnek és az alkalmasságnak, egyszóval az érdemnek van egy objektív mércéje. Ez azonban nincs így. Sem a meritokráciának, sem a jó képviseletnek nincs egyértelmű definíciója, és mindenki mást ért az alatt, hogy mitől válik valaki jó képviselővé. A politikai pártok a lojalitást és a győzelemre való készséget szokták előre rangsorolni. A tudományos kutatásokban az érdemet olyan változókkal szokás megragadni, mint az iskolai végzettség, a foglalkozás vagy a politikai tapasztalat. Viszont ezen szempontok alapján azt látjuk, hogy a magyar nők egy ideje lehagyták a férfiakat a tanulásban. Ugyanakkor korántsem egyértelmű, hogy az iskolai végzettség az alkalmasság megfelelő kritériuma. Egyfelől lehet feltételezni, hogy a rátermett, iskolázott és intelligens emberek képesek megérteni mások problémáit és szükségleteit, és ezzel összhangban olyan politikát folytatnak, amellyel a társadalom hátrányosabb helyzetben lévő tagjainak az életét is javítják. Másfelől az is érthető, ha a valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévő csoportok szeretnének olyan képviselőket, akik hasonlítanak rájuk és akikkel tudnak azonosulni, bízva abban, hogy a hasonló tapasztalatok, élmények miatt ők jobban értik a problémáikat, és ezáltal jobban is fogják az érdekeiket képviselni. Ezt megerősítik azok a szervezeti kutatások is, amelyek szerint a sokszínű csapatok okosabbak és jobb döntéseket hoznak, mert a különböző csoportokból jövő emberek más tudással, tapasztalattal, nézőponttal bírnak. Sőt, egy kutatás szerint az emberek szívesebben fogadnak el egy döntést, ha azt egy hozzájuk hasonló emberekből álló csoport hozza meg, akiket a szakértelmük alapján jelölnek ki döntéshozóknak. Tehát ennek a logikának a mentén a nőket és a romákat megfelelő jelöltekké teheti az, hogy leképezik a társadalom sokszínűségét, és ezáltal a kisebbségben lévő csoportok érdekei is jobban megjelenhetnének a politikában és a közéletben. Itt jól láthatóan két képviseleti felfogás vetekszik egymással, és mindkettőnek van létjogosultsága.

Ha azt szeretnénk, hogy a képviselőink a társadalom legjobbjaiból kerüljenek ki, erre annál nagyobb az esély, minél több emberből választhatunk. Ehhez pedig a társadalom összes csoportjának lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a rajtvonalhoz állhasson és bizonyíthassa alkalmasságát, a kvóták pedig ezt az esélyegyenlőséget teremtik meg. Vagyis a kvóta és a meritokrácia nem összeférhetetlenek, a sokszínűség feladása nélkül is megvalósulhat az érdem szerinti kiválasztás. A mítosz, hogy a politikusokat és a képviselőket rátermettségük alapján választjuk ki, ahol nem számít a nemük vagy a származásuk, valójában az egyébként is kiváltságos helyzetben lévők – többnyire férfiak – fennmaradását szolgálja. A meritokrácia téves mítosza ráadásul a társadalom többi szegletét is áthatja - gondoljunk csak a munkahelyek egyenlőtlen világára vagy a gazdasági életre, ahol még mindig elvétve találunk nőket vagy más, kisebbségben lévő csoportokat vezető pozícióban.

A szerző politológus, a CEU Politikatudományi, Nemzetközi Kapcsolatok és Közpolitika Doktori Iskolájának doktorjelöltje, és az Egyenlítő Alapítvány szakértője.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: