Hollywood már rég úgy táncol, ahogy az amerikai hadsereg fütyül, és a Top Gunnál nem is kell jobb propaganda

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Honfoglalás Franco Neróval? Tatárjárás Kevin Spacey-vel? Gyerekek buszoztatása az Elk*rtukra? Az újkori propagandafilmek, az így vagy úgy állami pénzzel kitömött, magyarul az állampolgárok adóforintjaiból készült politikai célú vagy fals patriotizmust közvetítő alkotások időről időre Magyarországon is átlépik a jó ízlés határát – de ne higgyük, hogy ilyesmi csak nálunk fordulhat elő.

A globális tömegkultúrát hosszú évtizedek óta meghatározó hollywoodi filmgyártásban a fenti példáknál valamivel kifinomultabb módszerekhez folyamodnak, de az állam ott is nyakig benne van a közönség befolyásolásának jövedelmező üzletében. Ebben a Pentagon, azaz a hadügyminisztérium és a központi hírszerzés, a CIA a legaktívabb, így az amerikai kormányszervek szinte minden nagy költségvetésű háborús vagy titkosügynökös filmben közreműködnek – nemcsak szakértői tanácsokkal és hiteles haditechnikával látják el a filmeket, hanem a cselekménybe, a filmben elhangzó részletekbe is beleszólnak, hogy azok megfeleljenek a nemzeti érdekeknek, és az sem baj, ha az újoncok toborzását is elősegítik egy kicsit.

Tom Cruise az 1986-os Top GunbanFotó: PARAMOUNT PICTURES / DON SIMPSON/Collection ChristopheL via AFP

A hollywoodi producereknél csak egyvalaminek van nagyobb hatalma: a hadügyminisztérium szórakoztatóipari hivatalának

Most már bátran kijelenthetjük, hogy megérte ennyit várni az 1986-os Top Gun valószínűtlen folytatására. A Maverick alcímmel a napokban megjelent második részt még 2010-ben jelentette be a Paramount Pictures, de Tony Scott rendező 2012-es halála miatt felfüggesztették a projektet, majd miután Tom Cruise új kedvenc rendezőjével, Joseph Kosinskival ismét összeállt a stáb, és kitűzték a premierdátumot 2019 júliusára, először a komplex akciójelenetek újraforgatása miatt csúsztatták egy évvel a megjelenést, aztán jött a covid, és még négyszer kellett új dátumot keresni a bemutatónak.

Az ilyen mizéria általában egy projekt halálát jelenti Hollywoodban, de itt mégiscsak az egyik utolsó filmsztárról, egy igazi kultfilm folytatásáról, na és egy igazán patrióta vadászgéporgiáról van szó, ami mozgósítani is tudta az amerikaiakat: az új Top Gun 124 millió dolláros jegybevétellel zárta a premier napját, ami az öröklistán ugyan csak a 41. legjobb eredmény, de ha nem számítjuk az instant közönségmágnes műfajokba (szuperhősös, fantasy és animációs filmek) eső alkotásokat, máris csak a Halálos iramban 7. része előzi a Top Gun 2-t. És akkor ehhez vegyük hozzá, hogy a járvány kezdete óta jóval kevesebben járnak moziba, mint korábban.

De ez nemcsak a Paramountnak, Cruise-nak vagy a moziknak nagy győzelem, hanem a film egyik legnagyobb haszonélvezőjének, az amerikai hadügyminisztériumnak is. Bár a legtöbben valószínűleg nem gondolnak bele, végtére is logikus, hogy az olyan filmekben, sorozatokban vagy más médiában, ahol nagy mennyiségben jelennek meg vadászgépek, katonai helikopterek, harckocsik és mindenféle haditechnikai eszközök, valahogy a hadseregnek is szerepet kell játszania – mármint a színfalak mögött is.

Tom Cruise megérkezik a Top Gun: Maverick San Diegó-i premierjére, P. Scott Miller kapitány, a USS Carl Vinson repülőgép-hordozó parancsnokának társaságábanFotó: VIVIEN KILLILEA/Getty Images via AFP

Épp a Top Gun: Maverick bemutatója elé, idén májusra időzítették annak a dokumentumfilmnek a premierjét, amely a hadi- és szórakoztatóipari komplexum (vagyis a hadsereg és a szórakoztatóipar szoros együttműködésének) történetét dolgozza fel. A Georgiai Egyetem médiakutatója, a propaganda- és PR-tevékenységek tanulmányozására szakosodott Roger Stahl filmjéből (Theaters of War) kiderül, hogy a Pentagon és a CIA több ezer film és sorozatepizód gyártásában vett részt, ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy olcsón biztosítják a produkcióknak a szükséges gépeket, felszereléseket, helyszíneket, személyzetet és szakértelmet, cserébe viszont vétójogot kérnek a tartalmi kérdésekben – azaz gyakorlatilag átírhatják a forgatókönyvet, befolyásukat felhasználva pedig ők diktálhatják, milyen témákban és főként milyen tálalásban készülhetnek filmek, és milyenekben nem.

Ezzel sakkban is tartják Hollywoodot. Hiszen ha valaki háborús filmet akar készíteni, vagy valamilyen katonai akcióról forgatna, szükség van a látványelemekre, a járművekre és a fegyverekre, de nincs az a producer, aki megengedhetné magának, hogy azokat saját pénzből, piaci áron szerezze be (már amit egyáltalán be lehet, így hitelességi problémák is felmerülnek), tehát egy dolgot lehet tenni: fel kell keresni a védelmi minisztérium szórakoztatóipari és médiaügyi hivatalát, illetve az egyes haderőnemek által Los Angelesben direkt ilyen célokra fenntartott közkapcsolati irodáit. Az első dolog, amit kérnek, az a teljes forgatókönyv, és ha végül rábólintanak az együttműködésre, szerződést kötnek a produkcióval, amely garantálja a Pentagonnak, hogy tartalmi kérdésekbe is beleszólhat.

A Theaters of War állításai szerint nem véletlen, hogy a hollywoodi filmekben nagyon gyakran elhangzik, hogy nem az számít, ki és miért kezdte a háborút, hanem az, hogy a katonák hősiesen küzdenek a haza védelméért, a túlélésért és egymás megsegítéséért. De nem igazán találkozni nagy blockbusterekben a veteránok öngyilkosságának problémájával vagy a hadseregen belüli rasszizmus, szexuális zaklatás és bántalmazás jelenségével sem – az ilyen forgatókönyveket azzal az érvvel dobja vissza a Pentagon, hogy nem tükrözik a valóságot.

Az is előfordul, hogy sokkal kicsinyesebb dolgok miatt nem támogatnak egy filmet. Amikor az amerikai hadügyminisztérium filmügyi képviselőihez eljutott A függetlenség napja című 1996-os film forgatókönyve, eleinte hajlandók lettek volna együttműködni, mindössze három dolgot kifogásoltak: hogy a hadsereg nem védekezik elég hatékonyan az űrlények ellen, hogy szerepet kap benne az 51-es körzet, és hogy Will Smith karaktere egy sztriptíztáncost vett el feleségül, ami a Pentagon szerint nem egyeztethető össze a hadsereg értékrendjével. Hála a jó égnek, mindhárom részlet benne maradt a filmben, a Pentagon viszont kiszállt a projektből.

A minisztériumban magába a témaválasztásba is beleszólnak, és még ha nem is hirdetnek tiltólistát, a sorozatos visszautasításokból egyértelművé válnak a Pentagonnak kellemetlen ügyek. Az Irán–kontra-botrányról (amikor az USA Ronald Reagan elnöksége alatt titokban Iránnak adott el fegyvereket az Irak elleni háborúban, hogy a bevételből nicaraguai felkelőket támogasson) például sokáig nem készülhetett film, és amikor végül 2017-ben készült, akkor is inkább Tom Cruise személyére, az akciódús drogcsempészetre és a divatos Escobar-szálra húzták fel az ívét.

A Marvel-univerzumot is a Pentagonnak köszönhetjük

A kényes témák elkerülése érdekében ezért a Pentagon érdeke is volt, hogy a mozikat leuralja a fantáziavilág, így nem nagy meglepetés, hogy az amerikai hadügy minden idők legnagyobb filmes franchise-ának, a Marvel-univerzumnak a megteremtésében is döntő szerepet vállalt. A filmszéria első darabja, a 2008-as Vasember főszereplője például (bár az eredeti forgatókönyv szerint a fegyverkereskedők ellen küzdött volna) konkrétan egy honvédelmi fegyver- és haditechnikai beszállító cég vezetője, aminek már a logója is gyanúsan hajaz a hasonlókkal foglalkozó (és valójában is létező) Lockheed Martinéra.

A Vasember első két része esetében a légierő volt az elsődleges támogató: több jelenet forgott az Edwards légitámaszponton, és az alábbi videóban a film egyik producere még azt is megemlíti, hogy ha körülnéz, nagyjából másfél milliárd dollárnyi katonai eszközt lát, amit mind igénybe vehettek a forgatás során. Ebből is világos, hogy nincs még egy olyan szervezet, ami ekkora pluszt tud nyújtani egy hollywoodi produkciónak.

Az együttműködés azért nem volt zökkenőmentes. A Pentagon akkori szórakoztatóipari kapcsolattartója, Phil Strub a forgatás közben állt le ordítozni a film rendezőjével, hogy vegyék ki azt a jelenetet, amelyben egy katonatiszt azt mondja, hogy „az emberek megölnék magukat, hogy olyan pozícióba kerüljenek”, mint ő. Ez végül nem is hangzik el a filmben. A Marvel és a hadügyminisztérium románca az első körben egészen 2012-ig tartott, amikor a Bosszúállók forgatókönyvében nem tetszett a Pentagonnak, hogy a filmbéli kémszervezet, a SHIELD a kormánnyal való egyeztetés nélkül döntött New York lebombázásáról. Néhány helyszínt és egy pár osztagot azért még biztosítottak a filmhez, de aztán egy időre búcsút mondtak egymásnak.

Hogy egyáltalán miért éri meg a védelmi minisztériumnak ilyenekkel foglalkozni? Természetesen a toborzás miatt. Az old-school poszterek, reklámfilmek és más toborzási kampányok már csak az USA leghazafiasabb vidékein működnek igazán, míg a több százmillió, de akár egymilliárd dollárnál is nagyobb jegybevételt generáló mainstream filmeken keresztül sokkal könnyebb elültetni az emberek fejében, hogy a hadsereghez tartozni még mindig cool és awesome, dude.

Nagy kérdés, hogy mennyire hatásos ez a toborzási módszer. Legutóbb éppen a Marvel és a Pentagon nagy újbóli összeborulása, a 2019-es Marvel Kapitány idején volt mérhető ez a szempont: a film mozivetítései előtt konkrétan egy olyan kampányfilmet is levetítettek, amely azzal a céllal készült, hogy nőket toborozzanak a légierőbe. Az Air Force adatai szerint ennek hatására közel 5 százalékkal nőtt a nők aránya a jelentkezők között, amit hatalmas sikerként könyveltek el. De kevés pillanat jelképezi annyira az amerikai kultúrát, mint a Marvel Kapitányt reklámozó F–15-ös vadászgépek bemutatója a Disneyland légterében.

Donald kacsa rémálma a náci Németországról és a CIA Oscar-díja

Hollywood és az amerikai kormányszervek összefonódása közel száz évre visszavezethető: a legelső alkotás, amely megnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, az 1927-es Szárnyak volt, amelynek főhősei első világháborús vadászpilóták voltak, így természetesen nem készülhetett volna el a légierő támogatása nélkül. A második világháborúban létrehozott propagandaminisztériumban (U.S. Office of War Information) már külön egység foglalkozott a filmekkel, és csak 1942 és 1945 között több mint 1500 forgatókönyvet kellett jóváhagyatni a szervezettel, amely minden olyan elemet kihúzott a cselekményekből, ami rossz színben tüntette fel az Egyesült Államokat, vagy elrettentő hatással lehetett volna az emberekre a háborúval kapcsolatban.

Ekkor már olyan nagy neveket is be lehetett vonni a propagandába, mint Walt Disney, aki például 1943-ban Oscar-díjat kapott A Führer arca című Donald kacsás rajzfilmért, míg a kor legnagyobb rendezői (John Ford, John Huston, Frank Capra) beálltak a seregbe, és a csatatéren készítettek dokumentumfilmeket, amelyek célja az olyan kérdések megválaszolása volt, mint hogy miért fontos az amerikaiaknak háborúba menni a hazájuktól oly távol eső országokba.

És ugyan a vietnámi háború alatt kibontakozó függetlenfilmes forradalom vezérei mindent megtettek azért, hogy a háborúk borzalmait és embertelenségét is bemutassák a közönségnek, hamar eljött a nyolcvanas évek blockbuster-robbanása, és a Top Gun új utakat nyitott a kormány előtt, hogy nézők tíz- és százmilliói előtt bizonygathassa a fejlődő haditechnika menőségét, ezáltal fenntartsa az érdeklődést a militarizmus iránt. A kilencvenes évek és az ezredforduló környéke igazi aranykorszak volt az ilyen filmeknek: Az elnök különgépe, Armageddon, A Sólyom végveszélyben, Ellenséges terület, hogy csak a legnagyobb sztárokkal tűzdelt filmeket említsük.

2001. szeptember 11. után Hollywood különösen fontossá vált az amerikai kormánynak, ezért találkozót szerveztek a két fél között, ahol George W. Bush kabinetfőnök-helyettese, Karl Rove arra kérte a stúdiókat, hogy segítsenek elmagyarázni a közönségüknek, hogy a terrorizmus elleni harc nem az iszlám ellen irányul, hanem a nemzet védelmének egyetlen módja, és ne rettentsék el a háborútól az amerikaiakat, hanem segítsenek elérni a toborzási célokat. Még egy rövidfilmet is forgattak az afganisztáni háború okairól és céljáról, amit egy időben minden film előtt levetítettek a mozikban.

A CIA is ekkor kapcsolt rá a hollywoodi filmek cenzúrájára, ami 2012-ben ért a csúcsra: a legjobb filmnek járó Oscart elnyerő Argo-akció és a bin Láden-hajszát feldolgozó Zero Dark Thirty készítésében is mélyrehatóan együttműködtek, és szorgosan ki is húztak a forgatókönyvekből minden kényes részletet. Egy 2014-es kutatás rámutatott, hogy a két film közönségének körülbelül 25 százalékának változott pozitív irányba az amerikai kormányról alkotott képe, aminek már komoly befolyásoló ereje lehet egy választásra vagy egy háború támogatottságára.

Az elmúlt évtizedekben szólásszabadsággal foglalkozó jogászok sora emelt szót az amerikai kormányszervek gyakorlatával szemben, mivel az amerikai alkotmány első módosítása alapján nem lehetne ilyen mértékben korlátozni a filmkészítők kreativitását: az állam ugyanis egyértelműen sakkban tartja a katonai témákban utazó filmeseket – vagy együttműködnek, de akkor a Pentagon diktálja a szabályokat, vagy el sem készülhet a film.

Vitatott, hogy a Top Gun mennyire segített a haditengerészetnek a toborzásban 

Ha a nézők gondolkodását könnyű is befolyásolni, az már kérdéses, hogy a filmélmények mennyire mozgósítják az embereket, például a hadsereghez való csatlakozásra.

Az például örök vita tárgya, hogy a Top Gun tényleg nagy hatással volt-e az amerikai haditengerészethez (U.S. Navy) beadott jelentkezések számának alakulására. Egyéni sztorik mindig akadnak, és számszerűen tényleg többen felvételiztek az alakulatokba a film 1986-os premierje után, de ez a toborzásra szánt összegek növelésével is magyarázható. Míg az 1970-es évek végén, a vietnámi fiaskó után egyszerűen befagyasztották a toborzásra fordítható költségvetést, a nyolcvanas évek közepén újra elérhetővé váltak az összegek: 1984-ben 13,1 millió, 1985-ben 19,9 millió, a Top Gun megjelenésének évében pedig már 31 millió dollárt költött toborzásra az amerikai haditengerészet.

A haditengerészet mindenesetre azt állította, hogy a film bemutatása után ötszörösére nőtt a pilótának jelentkezők száma, így joggal érezhették azt a Pentagonban, hogy ráéreztek a receptre. A Vietnámban elszenvedett megalázó vereség emléke még viszonylag friss volt, így jól jött, hogy nem konkrét háborús sztorit támogattak, hanem egy békeidőben játszódó, fiatalos, hazafias, igaz rock & roll filmet bömbölő motorokkal és repülőkkel, amiben az ellenséget is csak egy meg nem nevezett külföldi ország vadászgépei képviselték – bár volt, aki az apró részletek alapján visszafejtette, hogy Észak-Korea lehetett az ellenség, amit a két ország épp enyhülő kapcsolatai miatt komoly stratégiai hiba is lett volna felfedni.

Az idén mozikba került folytatásnál, amely szintén egy problematikus, ezúttal közel-keleti beavatkozás korszakát követi, már ennyi hibát sem vétettek a készítők. Sehol egy megkülönböztető jelzés a gépeket vagy az egyenruhákon, egyszerűen csak van egy ellenség, amely atomháborúval fenyeget, ezért meg kell állítani – ahogy a South Park készítői szépen megfogalmazták a Team America című filmjükben: America, fuck yeah / Comin' again, to save the motherfuckin' day yeah. A geostratégiai óvatosságért cserébe a Pentagon a szokásos csúcsszolgáltatást nyújtotta a film készítőinek: helyszínek, személyzet, szakértelem, és persze a konzervatív becslések szerint is minimum 300 millió dollár értékű vadászgépek – amiket a híresztelésekkel ellentétben nem Tom Cruise irányított, hanem a gépekkel együtt óránként 11 374 dollárért felbérelt vadászpilóták.

Az amerikai kormány és Hollywood együttműködése már most sokkal kevésbé szoros, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt, de a jövőben még tovább lazulhat a kapcsolat: a fotorealisztikus digitális effektek és más filmes technológiák révén lassan megkülönböztethetetlenné válnak a valódi és a számítógépesen generált eszközök, járművek vagy helyszínek (vagy akár az emberek is), ami felszabadíthatja a filmkészítőket a hadsereggel vagy a hírszerző ügynökségekkel kötött megállapodások korlátai alól.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!