Alan Sokal: Ki kell jelenteni, hogy igenis létezik objektív igazság

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Alan Sokal világhírű matematikus, a University College London oktatója, a New York-i Egyetem emeritus fizikaprofesszora. Hírnevét azonban közel sem csak ennek köszönheti: azzal robbant be a köztudatba, hogy 1996-ban sikerült egy szándékosan értelmetlenül megírt „tudományos” cikket megjelentetnie egy posztmodern kulturális tanulmányokkal foglalkozó folyóiratban, a Social Textben. Az írás fő állítása az volt, hogy a kvantumgravitáció valójában csak egy társas-társadalmi konstrukció. Ezzel, illetve könyveivel (melyek közül egy, a Jean Bricmont-nal közösen jegyzett Intellektuális imposztorok 2008-ban magyarul is megjelent) a kemény tudományok egyik harcos szószólójává és a posztmodern, kontruktivista tudományok kérlelhetetlen kritikusává vált a nemzetközi tudományháborúkban. Ebben az interjúban a Sokal-affér (Sokal-hoax, azaz átverés) utóéletén túl a professzor arról beszél, hogy miként ejtették túszul a politikai eszközzé váló posztmodern filozófiai elképzelések az amerikai baloldalt (woke mozgalom) és jobboldalt (a trumpista alt-right), de arról is megosztja a gondolatait, hogy milyen sikereket ért el a tudomány, és milyen hibákat követtek el a tudománykommunikátorok a pandémia időszakában. 

Alan Sokal 2005-benFotó: Leemage via AFP

Krekó Péter: Hogy rögtön a közepébe vágjunk: mit gondol, volt értelme a nagy port kavart kamu publikációnak, amivel arra igyekezett rámutatni, hogy egyes posztmodern folyóiratok teljességgel nélkülözik a hatékony szűrőmechanizmusokat? Kiket célzott valójában az akció?

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy a társadalomtudományok rendkívül heterogének gyakorlataikat, módszereiket, elméletei kereteiket és az azokat képviselő tudósokat tekintve egyaránt. Az én hoaxom csak a társadalom- és bölcsésztudományok egyes szegleteit célozta, egészen pontosan a tudományszociológia, az antropológia, az irodalomelmélet, illetve a kulturális tanulmányok egyes megközelítéseit. Ezek ugyanis azok a területek az egyetemek világában, ahol a posztmodern és relativista ideológiák a legnépszerűbbé váltak. 

Megemlíthetjük az akkoriban még leginkább női tudományokként, ma már gender studiesként emlegetett megközelítéseket is. 

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a posztmodern megközelítések ezen területek egyikén sem élveztek hegemóniát: népszerűek voltak, de nem univerzálisan elismertek. A feminista tudományokban is a különböző megközelítések széles tárházát láthatjuk: posztmodern, liberális, radikális vagy éppen szocialista feminista. De a tudományszociológiára is elmondható, hogy bár a társas-társadalmi konstruktivista irány nagyon befolyásos volt, sosem vált teljesen dominánssá.

K.P.: Ön nem volt egyedül: akadtak hasonló kezdeményezések, például Peter Boghossian a konceptuális péniszről szóló, szintén értelmetlen cikket jelentetett meg pár évvel ezelőtt. Úgy érzi, hogy ezen területek képviselői tanultak a leckéből? Van hasznuk ezeknek az akcióknak, vagy csak jobban elmérgesítik a különböző területek képviselői közötti viszonyt? Mi zajlik ezeken a területeken manapság?

Nem tudom egészen pontosan, mik a trendek, mivel nem ezeken a területeken dolgozom, és nincs napi szintű kapcsolatom velük. A hoaxunk különböző hatásokkal járt. Van, akiket nagyon kedvezőtlenül érintett: a folyóirat főszerkesztője, Andrew Ross, akinek irodája a New York-i Egyetemen csak 50 méternyire volt az enyémtől, nem írt már azután a tudományról, azonban kiváló kutatásokat végzett például arról, hogyan zsákmányolják ki a külföldi munkavállalókat a New York-i Egyetem abu-dzabi campusának építésekor. Mások egyszerűen ignorálták a kritikánkat, és csinálták tovább ugyanazt.

Azt tapasztaltuk ugyanakkor, hogy a diákok nagyon jól rezonáltak a becsapásra. Célunk a kezdetektől fogva az volt, hogy demisztifikáljuk ezeket a nagyon mélynek szánt írásokat, és rámutassunk arra, hogy meztelen a király. És nagyon sok jó visszajelzést is kaptunk a diákoktól. Egyikük például azt írta nekünk, hogy korábban azt hitte magáról, hogy ő a hülye, de a hoaxunk után ráébredt arra, hogy talán nincs is mit megérteni – legfeljebb néhány banális állítást, amit blikkfangos nyelvezettel fogalmaztak meg azért, hogy tartalmasabbnak tűnjön. Azt gondolom tehát, hogy a becsapásunk, illetve az Intellektuális imposztorok című könyvünk legalább pozitív hatással volt a diákok akkori generációjára. 

A posztmodernizmus evolúciója az elmúlt 25 évben hosszú és bonyolult történet. Be kell vallanom, hogy nem követtem ezt a folyamatot olyan közelről, ugyanakkor Helen Pluckrose és James Lindsay Cynical Theories (Cinikus elméletek) című könyvéből részletesen képet kaphattam róla. Ez a kötet egyes posztmodern filozófiai gondolatok és az identitáspolitika keresztmetszetét vizsgálja. Azt állítják, hogy a posztmodernizmus első, klasszikus, dekonstruktivista korszaka explicit relativizmust hirdetett, és alapvetően minden objektív kijelentés dekonstrukciójára törekedett. Ugyanakkor ez a fajta extrém relativizmus politikai értelemben nem kifejezetten hasznos: aki politikailag elkötelezett, az valami mellett kell hogy állást foglaljon, nem elég csak azt mondania, hogy minden elképzelés egyformán hasznos.  

Ezeket a relativista elképzeléseket tehát egyfajta nagyon szelektív, torz és kifacsart módon partikuláris társadalmi-politikai eszmék szolgálatába állították, és így jelent meg a posztkoloniális elmélet, a kritikai fajelmélet posztmodernista változata, vagy éppen a feminista és a queer elmélet. A kötet bemutatja tehát, hogyan váltak az eredeti filozófiai elképzelések egyfajta alkalmazott posztmodernizmussá, ami ötvözi a posztmodern tudáselméletet (nem létezik objektív tudás a társadalmi és politikai valóságról) a posztmodern politikai elmélettel (a társadalmat strukturáló hatalmi-uralmi viszonyok bizonyos típusú gondolatokat terjesztenek el és szilárdítanak meg, és az objektív tudásról szóló állítások csak hatalmi pozícióból tett kijelentésekként értelmezhetők). 

Ezek az eredetileg realista posztmodern elvek így ironikus és logikailag összeegyeztethetetlen módon megkérdőjelezhetetlen igazságokká, dogmatikus abszolutizmussá változtak át a társadalmi elnyomás elleni küzdelem nevében. Ez a fajta testet öltött posztmodernizmus vált a kritikai társadalmi igazságossági mozgalmak vagy a kritikusaik által használt közkeletű kifejezéssel a woke mozgalmak domináns filozófiájává.

K.P.: Hogyan hat mindez a politikára az Egyesült Államokban és azon túl?

A legnagyobb veszély, hogy ezt a játékot mindenki játszhatja, nem csak a baloldal. Manapság azt látjuk, hogy a magát populistának láttató szélsőjobb ugyanazt a játékot játssza, mint a woke baloldal, „alternatív tények” segítségével – ezt a csodálatos kifejezést Donald Trump egyik sajtószóvivője alkotta meg.   

Ezekkel a hátborzongató állapotokkal szemben Pluckrose, Lindsay és jómagam két alapvető dolgot javaslunk: egyrészt ki kell jelenteni, hogy igenis léteznek objektív igazságok a társadalom és a természet világaira vonatkozóan, másrészt, hogy az emberek bizonyos esetekben képesek arra,  hogy viszonylag megbízható objektív tudást szerezzenek megfigyelés, bizonyítékok és logikai következtetés segítségével.

Pluckrose-zal és Lindsay-vel együtt amellett érvelünk, hogy a társadalmi igazságosságot jobban szolgálja egy olyan ismeretelmélet, ami a bizonyítékokon és észszerű következtetéseken alapul,  és egy olyan társadalomfilozófia, ami liberális abban a klasszikus értelemben, hogy a mindenkit megillető emberi jogokat, az egyének jogainak tiszteletét és a szólásszabadság és a nyílt vita tiszteletét hangsúlyozza. A liberalizmus alapeszméit tehát meg szeretnénk védeni az úgynevezett woke baloldaltól és az úgynevezett populista jobboldaltól is. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert a woke baloldal minden, csak nem az, amit én a baloldal alatt értettem 25-30 évvel ezelőtt – miközben én akkor is baloldalinak tartottam magamat, és most is. 

Ez ugyanakkor igaz a jobboldalra is: az álpopulista jobboldali politikusok az Egyesült Államokban vagy éppen Magyarországon semmiben nem hasonlítanak az olyan klasszikus jobboldaliakra, mint Barry Goldwater [arizonai szenátor, republikánus elnökjelölt]. Ő radikális jobboldalinak számított a maga korában, és katasztrofális vereséget is szenvedett 1964-ben, mégis megrendíthetetlenül hitt olyan alapértékekben, mint az amerikai alkotmányosság védelme és az emberi jogok. Iszonyodna, ha látná, mivé lett manapság az úgynevezett konzervativizmus. De persze nem csak  ő: minden elvszerű jobboldali vagy baloldali idegenkedhet attól, amivé az úgynevezett jobboldal és az úgynevezett baloldal vált. 

K.P.: Hogyan változtatta meg ön szerint a covid és a vele szemben tett intézkedések a liberális demokráciák tudományhoz fűződő viszonyát? A vakcinák széles körű elérhetősége a tudomány diadalát is jelentheti, ugyanakkor mintha a tudósokkal szembeni gyanakvás is fokozódott volna amiatt, hogy a tudomány jobban áthatotta az életünket. Kell-e félnünk egyfajta áltudományos forradalomtól? 

Ez egy nagyon bonyolult folyamat, sok minden történik párhuzamosan. Le kell szögeznem, hogy nem vagyok a közgondolkodás szakértője, és nem tanulmányoztam részletesen a különböző országok közvélemény-kutatásait.  

Mindenféleképpen beszélhetünk a tudomány hatalmas diadalairól – ide tartozik például a vakcinák gyors és fantasztikusan hatékony kifejlesztése. A járványkezelés során ugyanakkor sokan sok komoly hibát is elkövettek. Egyrészt a politikusok, akik figyelmen kívül hagyták, amit a tudósok mondanak,  például az Egyesült Államokban Trump alatt. De természetesen a közegészségügyi intézmények is követtek el komoly hibákat: például amikor a WHO vagy éppen az amerikai járványügyi hatóság, a CDC hónapokon át a maszkviselés ellen érvelt. Nem egyértelmű, miért tették – talán szándékosan hazudtak az embereknek, mert nem volt elég maszk, és az egészségügyi dolgozóknak akarták őket megőrizni, vagy esetleg ténylegesen rosszul értelmezték kezdetben, hogyan is terjed a koronavírus. Ez a zavaros kommunikáció ugyanakkor nem tett jót sem általában a tudomány, sem konkrétan a kormányzati tudományos intézmények megítélésének.

Hasonló helyzetet láthattunk az oltások kapcsán. Miután megjelentek, kezdetben kampány indult, hogy meggyőzze az embereket az oltások előnyeiről, ami önmagában egyértelműen helyes lépés volt. Mostanra ugyanakkor kiderült, hogy sajnos a jelenlegi vakcinák, amiket az eredeti, vuhani vírus ellen fejlesztettek ki, nem túl hatékonyak abban, hogy megakadályozzák, hogy megfertőződjünk az omikron variánssal, még ha hatékony védelmet is nyújtanak a súlyos megbetegedés ellen.  

Mivel ugyanakkor kezdetben nem volt kellően egyértelmű és pontos a kommunikáció arról, hogy mire jók pontosan a vakcinák, most sok ember csak feltartja a kezét, mondván, hogy az oltás hatástalan, és a kormány hazudott annak előnyeiről. ami persze téves következtetés. 

Nem akarok túlzottan kritikus lenni: nem vagyok kommunikációs szakértő, és nem vagyok benne biztos, hogy én vagy bárki más jobban csinálta volna. Ugyanakkor matematikusként az az intuícióm, hogy a legjobb, ha elmondjuk az embereknek az igazságot a valószínűségekkel kapcsolatban: az oltás célja nem az, hogy tökéletes védelmet nyújtson a fertőzéstől; csökkenti a fertőzés esélyét, de nem nullára, ugyanakkor jelentős  mértékben csökkenti annak az esélyét, hogy komolyan megbetegedjünk. 

A híreket olvasva azt tapasztaltam, hogy az akadémiai és tudományos intézetekben dolgozó tudósok sokkal egyértelműbben fogalmaztak ebből a szempontból, mint a kormányzati tudományos kommunikátorok. Ez persze egyértelmű: ha egyetemen dolgozó epidemiológus professzor vagy, azt mondhatsz, amit gondolsz. Egy közegészségügyi intézményt vezetőjeként ugyanakkor politikai aknamezőkön kell keresztüllavíroznod. Minden kényszer ellenére azt gondolom viszont, hogy hivatalos szintről egyértelműbben kellett volna kommunikálni azt, hogy a maszkok és az oltások nem tökéletesek, mégis védelmet adnak, így jobban jár, aki használja őket, mint aki nem. 

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közvélemény szemében ezek a szerepek egyáltalán nem válnak el: a független tudományos közösség, a hivatalos járványügyi intézmények és a politikusok megítélése szétszálazhatatlanul összefonódik. Az állampolgárok nem feltétlenül vannak azzal tisztában, hogy a független, kormányzaton kívüli tudós különbözőképpen gondolkodhat, beszélhet és cselekedhet, mint aki a kormányban vagy a kormánynak dolgozik. 

Erre jó példa, hogy amikor Boris Johnson kormánya minden coviddal kapcsolatos korlátozást eltörölt, a tudományos tanácsadó testületből senki nem fejezte ki nyilvánosan egyet nem értését, és senki sem mondott le, miközben a sajtóhírek szerint zárt ajtók mögött sokan ellenezték a döntést.

Ez persze általános probléma a kormányban vagy amellett dolgozó tudósok számára: a kormány közelében akarnak maradni, hiszen azt akarják, hogy hallgassanak rájuk, és azt gondolják, hogy jobb, ha csak félig hallgatnak rájuk, mint ha egyáltalán nem. Ugyanakkor egy ponton túl tudósként fel kell ismerned, ha csak fügefalevél vagy – a kormány azt csinál, amihez kedve szottyan, eljátszva, hogy tudományos ajánlásokat követ. Ezen a ponton pedig nyilvánosan is nemet kell mondanod.

Az interjút Krekó Péter, az ELTE PPK Szociálpszichológia tanszékének egyetemi docense végezte részben Bolyai, illetve ÚNKP Bolyai+ kutatásához kapcsolódóan. A szöveg egy áprilisban, Zoomon készített interjú rövidített, szerkesztett változata. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: