A „generációs szakértők” mindent tudnak – kár, hogy fontos dolgokat rosszul tudnak

Fazekas Mihály történetéből ismert a magát csodadoktornak kiadó, az orvosokat kikerülő, mindenre is gyógyírt kínáló Lúdas Matyi. Ilyen mesebeli helyzetben érzi magát a sok esetben hezitáló, bizonytalan, sokszor több kérdéssel, mintsem válasszal szembesülő kutató, amikor a megfellebbezhetetlen feleleteket megadó, magukat generációs szakértőknek sőt „generációkutatónak” nevező hivatásosokkal szembesül.

Az egy évtizede itthon is a szakmai köztudatba bekerült, majd a közéleti, végül a bulvársajtót is felszántó témáról könyvek, cikkek, interjúk tucatjai árasztanak el bennünket, mégpedig a „10 dolog, hogy könnyen, gyorsan meggazdagodj…!” munkák stílusában, amelyekből megtudhatunk valóban mindent a Z, Y, Alfa (erre még visszatérünk) és más ezer néven nevezett ifjúsági generációkról. A baj csak az, hogy sokszor rosszul.

Szakértőink könnyen vonnak le ugyanis bombasztikus következtetéseket középosztálybeli fiatalok életmódjellemzőiből, például, hogy a Z generáció tagjai digitális értelemben fölényben vannak tanáraikkal szemben, vagy, hogy a Z nem képes a fókuszált, tartós figyelemre.

De hasonlóan gyakori jelenség, amikor mikrogenerációs vagy lokális eseményt nagyít fel egy-egy szerző, kiemelve azt kulturális, történelmi és politikai környezetéből. Példa erre, amikor mondjuk a Kacsamesék rajzfilmsorozatot jellemzik generációs traumatikus élményként. A mese onnan híresült el, hogy Antall József rendszerváltó miniszterelnök halálát 1993. december 12-én úgy jelentette be az akkori közmédia, hogy megszakította a sorozat épp futó epizódját. „Szakértőkörökben” azóta is tartja magát az a felfogás, hogy ez generációformáló, sőt traumatikus élmény volt az akkori gyermekek számára. Pedig legfeljebb egy emlékezetes, de vélhetőleg nem különösebben mérvadó eseményről beszélhetünk, amely semmilyen módon nem mért hatással volt néhány korévnyi magyar gyermekre, ám az ő életükön kívül a világ folyását nem befolyásolta, és mélyreható traumatikus hatása is erősen kérdéses.

Általában is jellemző, hogy az ilyen szakértők pár száz fős, nem reprezentatív, azaz a korosztályokra nem általánosítható minták, egyedi mélyinterjúkból levont generális generációs következtetések, influenszerként megélt tapasztalatokból születő kategorikus kijelentésekkel keltik fel a figyelmet. A „nem tudjuk, csak sejtjük” kétségkívül nem mutat túl jól egy interjúhelyzetben vagy egy bőkezűen fizető vállalati coaching során, azonban az adatok által nem alátámasztott válaszok, a bizonyítékok hiányában közölt vélemények nem segítenek sem a tények rögzítésében, sem a közvélemény tájékoztatásában.

Vélemények helyett tényeket!

Ha ifjúságkutatásról beszélünk, több módunk is van, hogy a véleményen túl tényekkel, adatokkal is megismerjük a fiatalok élethelyzetét, életmódját. A Magyarországon megszokott megoldás a kérdőív (survey). 2000 óta négyévente készülnek úgynevezett nagymintás, 8000 fős ifjúságkutatások, amelyek a minta nagysága és a mintavételi eljárás miatt reprezentatívak nemre, korra, lakóhelyre, iskolai végzettségre, azaz a 8000-es minta alapján is érvényes kijelentés tehető (bő 1 százalékos hibával) a teljes korosztályra.

A survey előnye a reprezentativitás, azonban nem lehetünk biztosak benne, hogy a megkérdezettek valóban a tényleges helyzetről számolnak be. Egyrészt maguk is kalkulálhatnak a társadalmi elvárásokkal (ezért jellemzően jobb anyagi helyzetről számolnak be, mint azt más kutatások, pl. a KSH-éi kimutatnak), másrészt a kérdőív csak véleményeket, szándékokat, állításokat kérdezhet, és nem tényleges tevékenység közben vizsgálja a fiatalokat.

Ha a fiatalokat való élethelyzetükben szeretnénk vizsgálni, ha a valós tevékenységeiket jobban tükröző kutatásokat keresünk, akkor ehhez a ma egyre népszerűbb big data (amely a generációkhoz hasonlóan korántsem mindenre megoldás) adhat adalékot. Ez a módszer jellemzően automatizált eszközökkel vizsgálja és dolgozza fel a nagy mennyiségű adatokat (pl. az internetes tevékenység valamilyen aspektusát: keresési kulcsszavak, közösségi oldalak stb.)

Míg a big data jóval nagyobb adatmennyiséget képes kezelni, valamint erős korlátokkal, de módot ad a predikcióra, illetve a társadalmi torzítások is kevésbé érvényesülnek, addig reprezentativitásról nem igazán beszélhetünk, és ok-okozati kapcsolódások sem érhetők benne tetten.

Van tehát mód arra – folynak is ilyen kutatások itthon – hogy az ifjúsági korosztályokról árnyaltabb képet alkossunk, annál is inkább, mert egy korosztályból nem lesz feltétlenül generáció.

Tegyük rendbe a generációs logikát!

Az úgynevezett generációs szakértők igyekeznek gyors sikert elérni olyan állításokkal, amikor egy technikai-technológiai lépést rögtön generációképzőként feltételeznek, pedig önmagában egy új technológiai eszköz bevezetése még korántsem eredményez generációváltást. A generációk kialakulása ugyanis elsősorban a társadalmi környezet változásának hatására alakulhat ki, ezt azonban sokkal nehezebb tetten érni, adattá formálni, mint egy-egy technikai eszköz elterjedését. Hiába elképzelhetetlen ma már életünk a mobil, sőt az okostelefonok nélkül, tudományos körökben nem beszélnek mobiltelefon-, különösen nem okostelefon-generációról.

A generációs logika alapjait az Egyesült Államok társadalmának századokra visszatekintő – és sokszor csekély mennyiségű adattal alátámasztott – vizsgálatai adják. Ezekről csak akkor mondhatjuk, hogy Európában is megállják a helyüket, ha többször, többféle mintán sokféle módszerrel végzünk megfigyeléseket. Nem lehet amerikai vizsgálatokat kritikátlanul átemelni európai, de még inkább a magyar viszonyokra. Közel sem egyértelmű, hogy ezek az adatok mindenhol a világon, de legalább nálunk is érvényesek, és pláne nem, hogy az ott leírt változások mindenhol jellemzők és generációk képződésének alapjaként beazonosíthatók. Az pedig végképp nem, hogy a nagyon is különböző életkori csoportok homogénnek írhatók le. A generációk létrejöttének kulcsa ugyanis a közösen átélt élmény, és annak egyfajta közös identitásként történő elfogadása.

A legtöbb generációs megváltó nagyvonalúan elsiklik a nemzedék/generáció fogalmának meghatározása felett, pedig enélkül nyilván nehéz képet alkotni. Azon túl, hogy a világ, szűkebben a társadalom megismerése izgalmas kihívás, a kérdés elsősorban az, hogy léteznek-e ezek a generációk, azaz a különböző nemzedékek közötti életmódkülönbség a nagyobb, avagy inkább a társadalmi csoportok, rétegek közötti életvitel tér el jobban egymástól. Ha ugyanis a generációs különbségek az erősebbek, akkor a társadalmi problémákra – mondjuk lakáshoz jutás – bizonyos típusú közpolitikai válaszok szükségesek, ha a társadalmi csoportok között nagyobb az eltérés, akkor pedig az ezekkel kapcsolatos célzott intézkedések érvényessége nagyobb, és így hangolandók.

A generációs logika megértéséhez három kutató nevét mindenképp érdemes megismerni. A generáció mint fogalom megalkotója nem más volt, mint az igazi magyar sorsú Mannheim Károly, aki itthonról 1919-ben Bécsbe, majd Németországba emigrált, ahonnan 1933-ban kellett Londonba továbbállnia. Mannheim tétele szerint egy korcsoportból akkor lesz generáció, ha van közös tapasztalás és helyzetértékelés – egyszerűen fogalmazva akkor, ha a korosztályt egyfajta élményközösség kovácsolja egybe. Ilyen élményközösség lehet a magyarországi rendszerváltás 1990-ben, a New York-i ikertornyok leomlása 2001-ben, vagy az elmúlt években kialakult karanténhelyzet (hogy ténylegesen az lesz, illetőleg lett-e, azt majd azok az adatok döntik el, amelyek megmutatják, hogy az adott korosztály tagjainak mennyire hasonlatos az élethelyzetük-életmódjuk és valóságérzékelésük saját nemzedékük más tagjaiéhoz).

A Mannheim féle nemzedéki összefüggést Neil Howe és William Strauss amerikai kutatók gondolták tovább, akik – általunk elfogadva – a generáció fogalmát úgy értelmezik, mint olyan személyek csoportját, akik azonos történelmi időn és helyen hasonló élethelyzettel „osztoznak”, ezáltal kollektív jellemzőkre tesznek szert, generációs magatartásuk jellegzetességeit pedig az határozza meg, hogy mikor és mi módon vettek részt a meghatározó társadalmi változásokban. Leírásuk szerint ez a fajta meghatározottság mintegy 15–20 évente változik. 15–20, tehát minden olyan jelölés, amely pontos évszámban jelöli meg a generációk határait, visszás, már csak azért is, mert nem gondolhatjuk komolyan, hogy ha valaki egy generációváltásra megjelölt év utáni január elsején születik meg, annak generációs értelemben mások lesznek a jellemzői, mint aki előző esztendő szilveszterén bújik ki a mamája hasából. Ráadásul a generációs jellegzetességeiben valóban tetten érthetők különbségek és fellelhetők trendek – a generációk esetében az azonosításhoz ezen differenciákat és folyamatokat lenne inkább szerencsés vizsgálni – de a sommás és leegyszerűsítő magyarázatok, bár nagyon látványosak és könnyen értelmezhetők, korántsem feltétlenül igazak. Ilyen példa, amikor a generációs szakértő ex katedra kijelenti, hogy az X generáció tagjai hűségesek a munkáltatójukhoz, nehezen váltanak munkahelyet, a Z generáció viszont rugalmas, gyorsan dönt és alacsony a munkahelyi elköteleződése. Lehetséges, hogy ez az állítás igaz, csakhogy nem azért, mert valaki az X, más pedig a Z generációhoz tartozik: jelen esetben életkori és leginkább élethelyzetbeli különbségekről, illetve a társadalmi idő korábban sohasem látott felgyorsulásáról mint generációs sajátosságokról van szó. Ez esetben egyszerűen rossz következtetést sikerül levonni látszólag egymással összefüggő tényezőkből.

Az állatorvosi ló: az alfa generáció

A generációs logika megértésének egyik lakmuszpapírja az alfa generáció fogalmának értelmezése. Se szeri, se száma a fogalommal dobálózó világmagyarázatoknak: szinte valamennyi szakértő alfa generációnak nevezi a 10 évesnél fiatalabbakat, beszélnek alfa generációs diákokról, az alfa generáció eszközhasználatáról vagy fogyasztási szokásairól. Pedig alfa generáció egyszerűen nincs, legalábbis még nincs. A korábban 15–20 éves generációváltás szerint a Z generáció tagjainak illett megszületniük 2010-ig, adódott tehát a „generációs szakértői” ötlet, hogy a 2011-től születetteket tekintsük a következő nemzedéknek, mondjuk alfáknak. Csakhogy ekkor (konstans népességszaporulatot feltételezve) a korosztály 93–95 százaléka meg sem született. Vajon milyen általánosítható generációs karakterisztika, közös egymásra hangoltság jellemzi a fogalom kitalálásakor a megszületett 5–7 százalékot? Azt az 5–7 százalékot, akiknek akkorra nyilván még csak protofogalmaik sem alakulhattak ki társadalomról, korosztályról stb., és esetükben az élményközösség fogalma is nehezen értelmezhető. Ugyancsak probléma, hogy nincsenek megalapozott, általánosítható adataink, hiszen a ma már 10–12 évesek (ne felejtsük, a generáció fele, harmada még most is csak édes álom) megkérdezése, megfigyelése, jellemzőinek vizsgálata meglehetősen esetleges – nem beszélve az ilyen vizsgálatok jogi és etikai nehézségeiről. Nincsenek reprezentatív adataink – egy oviban három ovis csoport megkérdezése nem az (és persze nem is lehetséges).

Ráadásul a múltbeli hozam nem garancia a jövőbeli profitra: azért, mert eddig 15–20 évente valóban tetten érhető volt nemzedéki egymásra hangoltság, illetve ezek cserélődése, ez még nem jelenti, hogy biztosan ugyanúgy fog folytatódni a folyamat a jövőben is. Vizsgálatra kétségkívül érdemesnek tűnnek a múltban tapasztaltak, de pl. a kitolódó gyerekvállalási kor miatt akár meg is növekedhet a generációs szakasz. Sőt, azt sem tudjuk, hogy lesz-e belátható időn belül alfa generáció, hiszen nem tudjuk, hogy lesz-e önálló generációs jellegzetesség, olyan, amely eltér a Zoomerekétől (Z nemzedék), azaz jellemezhetők-e mannheimi értelemben önálló generációként. Ráadásul 2020-ban kitört a koronavírus-járvány, 2022-ben pedig Európa szerencsésebb fele is közelről szembesül a háborúval. Ha lesz is valamilyen új generáció, akkor is inkább egyfajta „válságok nemzedékében” érdemes gondolkodnunk, amelynek tagjai semmiképpen sem köthetők a tudománynépszerűsítő irodalom által betűgenerációknak nevezett, sokat nem mondó csoportokhoz.

* * *

A fiatalok élete sokkal bonyolultabb annál, mint hogy azonnal, szinte automatikusan ráöntsük a generál, mindenre is jó generációszószt. Amikor anyagi és kulturális javakhoz kevésbé hozzáférő társadalmi rétegek csak azért vesznek meg egyes fogyasztási eszközöket (ismét csak mondjuk az okostelefon), mert azok státusszimbólumként azt az érzetet keltik, hogy ők is az áhított referenciacsoporthoz tartoznak, az például – bár sokszor citált – tipikusan nem generációs ügynek tekinthető, hanem társadalmi egyenlőtlenségi problémának.

Különösen érdekes kérdés manapság, hogy a covidjárvány és az annak nyomán kialakult lezárás, társadalmi szeparáció, mozgásszabadság-korlátozás vajon ténylegesen generációképző esemény-e. Bár már erre is vannak kész, instant szakértői válaszok, ténylegesen lehet, hogy még ez a valóban az egész glóbuszt, majd minden embert érintő járványhelyzet sem elegendő ahhoz, hogy generációról beszéljünk. Erre a kérdésre ugyanis alapos, mélyreható társadalomtudományi kutatásokkal, sok-sok tudományos vitán keresztül és sajnálatos módon csak néhány év múlva tudunk hiteles feleletet adni.

Nem vonjuk kétségbe, hogy a tudományok bonyolult, sokszor nehezen megfogalmazott tényeit szükséges lefordítani a mindennapok nyelvére, és ezt a transzfert a szakértők kiválóan végrehajtják. Tehetik ezt úgy, hogy más célok vezérlik őket, mint egy kutatót: a „tudjunk meg többet a világról” kíváncsisága helyett a „segítsünk eligazodni az embereknek” nagyszerű attitűdje jellemző rájuk. Nem tehetünk más, mint megemeljük a kalapunkat. Csak néha kissé kevésbé magabiztosan lenne érdemes felírniuk a minden problémát megoldó csodaszert, mert így generációs gyógyírt ajánlanak olyan társadalmi problémára is, amelynek egyébként a nemzedékekhez semmi köze.

A szerzők társadalomkutatók, a MTA Generációk azonosítása Big Data logikával a posztpandémiás időszakban kutatás senior résztvevői.