Ha meg akarjuk állítani az elsivatagosodást, nem akác- és fenyőerdő kell az Alföldre, hanem sztyepp

Az utóbbi években az erdősítés lett a klímavédelem egyik biológiai csodafegyvere. A 2021-ben a kacifántos Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia című hivatalos magyar klímavédelmi dokumentum 2050-ig évente átlagosan 6 ezer hektárnyi új erdő telepítését írja elő. Hogy milyen fajokat ültetnének milyen talajba, az ugyan nem egészen tiszta, de az állami előirányzat szerint minden újszülöttre 10 elplántált csemetét számolva 2030-ra az ország negyede lesz befásítva, a vállalt szén-dioxid-kvóta pedig ezzel teljesítve.

Üröm az örömben, hogy mint azt a Qubiten többször is megírtuk (például ebben vagy ebben a cikkünkben), az átgondolatlan és csak a karbonsemlegesség jegyében kivitelezett fásítás több kárt okoz, mint amennyit használ. A látványos eredményt produkáló gyors növekedésű fafajokból telepített ültetvények például villámgyorsan képesek lecsapolni a talajok vízkészleteit, márpedig Magyarországon épp a talajvíz szintjének csökkenése, a szárazodás és az elsivatagosodás az egyre égetőbb probléma, elsősorban a tavalyihoz mérhető aszállyal egyre sűrűbben sújtott Duna-Tisza közén.

Erdőnyi szivattyúk

2021-ben neves magyar ökológusok terepkutatások eredményei alapján megállapították, hogy a Duna-Tisza közének rohamos elsivatagosodása a klasszikus erdőtelepítésekkel nem állítható meg, sőt, inkább felgyorsítja a negatív folyamatokat. A Természetvédelmi Közleményekben publikált tanulmány szerzőgárdája – Tölgyesi Csaba, Bátori Zoltán, Deák Balázs, Erdős László, Hábenczyus Alida Anna, Kukla Luca Sára, Török Péter, Valkó Orsolya és Kelemen András – szerint az erdők kifejezetten negatív hatással vannak az olyan talajok hidrológiai mérlegére, mint amilyenek az Alföld homokos vidékein találhatók.

Az összefüggő ültetvények lombkoronája által felfogott és onnan elpárolgó víz mértéke a fenyvesekben meghaladhatja az éves csapadékmennyiség 30 százalékát, de még a lombhullató fajoknál is elérheti a 20 százalékot. Vagyis az egyre gyakoribb hőhullámokkal felerősített párolgás miatt a talajnedvesség tovább csökken, az ültetvények pedig gyakran még kitermelésük előtt kiszáradnak.

A ligeterdőkkel tarkított, a természeteshez hasonló sokféleségű gyepek vízháztartása ezzel szemben sokkal takarékosabb: a lágyszárú társulások segítik a víz visszapótlását. A kutatók szerint a 18. század előtti természetes ökoszisztémák mintájára kialakított erdős sztyeppek jelenthetnek megoldást a klímaváltozás és a kizsákmányoló tájhasználat miatt mára szinte csonttá száradt a 12 ezer négyzetkilométer területű Homokhátságon. Ezzel és az árterek hidrológiai és botanikai restaurációjával meg lehetne állítani, vagy akár vissza is lehetne fordítani a negatív folyamatokat.