A változó csapadékeloszlás a jelenlegi vízgazdálkodással párosulva brutálisan kiszárítja Magyarországot

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

A tudomány képviselői évek óta szajkózzák, hogy az antropogén felmelegedés hatásainak bő 80 százaléka a vízháztartást érinti. Szilágyi József és Józsa János akadémikusok, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének tanárai a Magyar Tudomány című folyóiratban már 2008-ban jelezték, hogy a klímaváltozás hatására az „időjárási szélsőségek, azaz hőhullámok és szárazságok, az extrém csapadékokkal egyetemben, nagyobb gyakorisággal várhatók (...) a víz körforgása intenzívebbé válik, azaz egy időben több víz tartózkodik a légkörben, a vízgőz tíz-tizenegy napos légköri tartózkodási ideje pedig lerövidül”. Másfél évtizeddel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy mindez „kihatással lesz mind az óceán-szárazföldi, mind pedig a meridionális (azaz észak-déli) energiaátvitelre, amely várhatóan módosítani fogja a meglévő klímaövek földrajzi elhelyezkedését és térbeli kiterjedését”. 

A szélsőséges jelenségek előfordulási valószínűségének növekedésével megváltoznak a mértékadó helyzetek, és ugyan a Föld vízkészlete nem csökken, a lokális vízkrízisekhez bőven elég, ha a csapadék eloszlása megváltozik, és a szárazabb területekre a jelenleginél is kevesebb, a vízben bővelkedő részekre (mindenekelőtt a tengerek és az óceánok felszínére) pedig több jut belőle. Márpedig a klímaváltozás úgy alakítja át az időjárási rendszereket, hogy a csapadék eloszlása nem az egyensúly, hanem a szélsőségek irányába módosul.

Forrás: Wikimedia Commons / USGS

Szöllősi-Nagy András hidrológus, az MTA Vízgazdálkodás-tudományi Bizottságának tagja a Klímaváltozás és Magyarország című, két éve megjelent vaskos tanulmánykötetben egyértelmű bizonyítékok alapján állította, hogy a hidrológiai ciklus változásával a Kárpát-medencében jóval szárazabbakká válnak a nyarak, és ugyan a csapadék éves mennyisége nem csökken drasztikus mértékben, eloszlása kiszámíthatatlanul egyenetlenné válik. „Az elmúlt néhány évben sajnos számos olyan esemény, jelenség figyelhető meg, amely arra utal, hogy az éghajlati rendszer sokkal gyorsabban és akár ugrásszerűen is reagál a növekedő antropogén terhelésre” – hívta fel a figyelmet az említett kötetben megjelent tanulmányában Bartholy Judit meteorológus, az MTA doktora.

Víztelenítő földművelés

A Qubiten korábban bemutatott előrejelzések szerint a jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlat mellett a Kárpát-medence rövidesen Európa egyik legszárazabb régiójává válik. A már elindult folyamatot jelzi, hogy az idei, július eleji ivóvízkrízist átmenetileg sikerült ugyan enyhíteni, de az Alföld után szinte az ország egész területét durva aszály sújtja, a szántóterületek negyedén lábon sül meg az idei termés.

Ismert, hogy a talajok vízutánpótlását hosszú évszázadokig a periodikusan visszatérő áradások nyomán a kiterjedt árterekről a felszín alatt a távolabbi területekre is átszivárgó víz biztosította. A 19. századi nagy folyószabályozások örökségeként jelenleg azonban a szántóföldi növénytermesztés sikeressége az agrárterületek túlnyomó többségén kizárólag a csapadékon múlik, mivel a talajok természetes nedvességtartalma folyamatosan, évről évre csökken. Az áradások a magas védművek között gyorsan levonulnak, a termőföldeken esetlegesen megülő belvizeket pedig a jelenlegi szabályozás szerint a gazdálkodóknak kötelező érdekük rohamtempóban kiszivattyúzni, levezetni.

Az elmúlt közel 200 év alatt ásott, a természetes álló- és folyóvizekből a parcellákig vezető csatornák, tározók és jellemzően a talajvizet megcsapoló sekély kutak jelenleg az összterület töredékén teszik lehetővé az öntözést. Az ilyen vízpótlás azonban csak ideig-óráig jelenthet megoldást. Az öntözés során kijuttatott vízmennyiség ugyanis még a leghatékonyabb – és legdrágábban kiépíthető – csöpögtető technológiával sem pótolja a talajból hiányzó nedvességet, mert amit a növény nem hasznosít, az a magas hőmérsékleten elpárolog. A térben és időben egyre egyenetlenebb csapadékeloszlás miatt pedig szinte biztosan nem oda hullik vissza, ahonnan vízgőzzé alakulva a légkörbe került.

A Balaton-Nagybereki Állami Gazdaság öntözõhajója 1960 nyaránFotó: Rácz János/MTI Zrt. Fotószerkesztõség

Talajmegújító Mezőgazdaság című agrárblogon július második hetében megjelent elemzés szerint ráadásul a késő őszi, téli és kora tavaszi időszakban lehulló csapadék sem segít, mert a betakarítást követően feltárcsázott és -szántott, „csupaszra művelt felszínről gyorsan elpárolog a nedvesség, utána már csak a por marad, amely a légszennyezésen kívül a légkörben negatív hatással van az esőképződésre”. A cikket jegyző Kökény Attila szerint ennek következtében a nedvességvesztés Kelet-Magyarországon rövidesen eléri azt a határt, ahonnan a termesztett növények, de még a természetes társulások életben maradásához sem lesz elég víz a talajban. 

A biotikus pumpa és a kis vízkörök

A klasszikus vízépítőmérnöki szemlélettől radikálisan eltérő, természetközeli ökoszisztéma-szolgáltatásokra építő, a folyószabályozások előtti módszerekkel operáló megoldások mellett a vízháztartás mérlege takarónövényekkel, illetve mulcsolással is javítható – állítja Kökény. A vonatkozó magyarországi kutatások szerint a mélyművelés nyomán csupaszon maradó talajfelszín ugyanis gyorsan felmelegszik és kiszárad, a szél és csapadékerózió akadálytalanul viszi el. A tájból ezzel eltűnik a hőmérséklet- és páraszabályozó, lassú párolgás lehetősége, majd a szelek által felkapott por még az esők kialakulásának lehetőségét is csökkenti.

A nyári betakarítás után közvetlenül elvetett – például retek, takarmányborsó, mustár, zab, bíborhere, bükköny és rozs keverékéből álló – vegetáció gyökerei ugyanakkor olyan biológiai pórusokkal gazdagítják a talajt, amelyek segítenek mélyre vezetni a leeső csapadékot, és javítják a beszivárgást. „A takarónövények szármaradványa késő ősztől kora tavaszig segítséget nyújt eső nélkül is a talaj nedvességtartalmának növelésében, mert a hűvösebb felületükön kicsapódik a vízpára, amely szintén beszivárog a talajba, értékes millimétereket gyűjtve. A takarónövények magasan álló szármaradványai megfékezik a szelet, ezzel jelentősen csökkentik a nedvességvesztést az aszályos teleken is, így tízmilliméterekkel több nedvesség maradhat tavaszra a talajban egy szántott földhöz képest” – fogalmaz a szakértő.

A nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás eltüntette az agrártájakról a természetes fás társulásokat és az időszakos vízállásos területeket is. Ez azért jelent gondot, mert így a klímaváltozás által felbolygatott nagy hidrológiai ciklusok negatív hatásait nem képesek ellensúlyozni a lokális csapadékeloszlásban kulcsszerepet játszó kis vízkörök sem. Márpedig a szentpétervári orosz Atommagfizikai Intézet kutatói, Viktor Gorskov és Anasztázia Makarijeva által 2006-ban kidolgozott, négy évvel később terepi kutatások eredményeivel alátámasztott elmélet szerint az erdős növénytársulások biotikus pumpaként szivattyúzzák a nedves légtömegeket, így a csapadékfelhőket saját maguk fölé. 

A biotikus pumpa sematikus vázlataFotó: Wikipédia

A mechanizmus lényege, hogy párolgás nyomán kialakuló felhőzet csökkenti a légköri nyomást, ennek hatására pedig még több nedves levegő áramlik az adott régiókba. Az ilyen esőfolyosók aztán az óceánoktól akár több ezer kilométerre is bevezetik a csapadékzónákat a szárazföldek belsejébe. A vegetációnak más szerepe is van az esőképződésben. A szállóporral szemben a biológiailag aktív felszínről a lassú és egyenletesebb párolgással a légkörbe kerülő baktériumok, pollenek, gombaspórák nagy magasságban kondenzációs magokként funkcionálnak, a felületükön kicsapódó nedvesség pedig esőt teremt.

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten: