A Nahicseván-szindróma: Hegyi-Karabahban éppen eltörölnek egy teljes keresztény kultúrát
Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben sok sikert kívánt Ilham Alijev azeri elnöknek a karabahi térség „stabilizálása érdekében végzett munkájához” és egyben a karabahi „újjáépítési munkálatokhoz”. Gratulált neki, és mélyen tiszteltnek nevezte Alijevet, aki a közelmúltban terepszínű ruhába öltözve taposta meg a karabahi örmények zászlaját, miután csapatai szeptemberben lerohanták a Hegyi-Karabah Köztársaságot. November 24-én Orbán és Szijjártó Péter külügyminiszter Bakuba látogatott; utóbbi Hegyi-Karabahba is elment, ahol bejelentette, egy magyar vállalat fogja újjáépíteni Soltanli települést, amelyet azeri egységek foglaltak el még 2020-ban. Ezek a csapatok és az őket vezérlő azeri politika egy keresztény kultúrát tüntetnek el éppen – bevégezve az évtizedek óta zajló folyamatot azon gyakorlat alapján, amelyet Nahicsevánban már alaposan bejárattak.
Miközben a világ Ukrajnára, Izraelre, Gázára figyel, majdhogynem csöndben, de folyamatosan egy teljes kultúra erőszakos és szisztematikus eltörlése zajlik Hegyi-Karabahban, és a folyamat az utolsó fázisába lépett. A vitatott hovatartozású, dél-kaukázusi terület hordozza a térség egyik legrégebb óta „befagyott konfliktusát” örmények és azeriek között. Nem ez az egyetlen terület arrafelé, amely körül konfliktus, fel-feléledő háború zajlott és zajlik: ilyen Nahicseván is, amely Örményországban fekszik, és gyakorlatilag az országból kiharapott azeri enklávé lett belőle. Viszont Hegyi-Karabah vált valamiképp szimbolikussá a Szovjetunió felbomlása óta zajló fegyveres konfliktussal, a népirtásokkal, az örmény kultúra fokozatos kiszorításával, kiradírozásával – és talán azért is, mert Európa távolából már nehezen érthető, miért fontos egy nem túl nagy kiterjedésű, erdős, hegyes, sziklás, félig lakatlan településekkel teli, állandó átmenetiségben létező országrész. Stratégiai, bányászati, vízgazdálkodási jelentősége természetesen érthető, de történetéből a különféle nacionalizmusok kártékony pusztítása az, ami leginkább kiolvasható.
A német indie zenekar, az Einstürzende Neubauten 2007-ben még a populáris kultúra térképén is elhelyezte ezt a területet, amikor egy elégikus hangulatú dalt adott ki Nagorny-Karabach címen. A dalszerző, a zenekar frontembere, Blixa Bargeld erről azt nyilatkozta, hogy a szöveget részben a lengyel újságíró-író, Ryszard Kapuściński Birodalom című könyve ihlette (magyarul 1993-ban jelent meg, Szenyán Erzsébet fordításában), amely a Szovjetunióban tett utazásai nyomán írt szövegeiből áll, és a kommunista birodalmi állam szétesésének tanúságtétele. A dal egyébként a magány, az elhagyatottság és a rejtőzködés különös érzeteivel teli, melankolikus darab, amelybe politikai töltetet, netán ideológiát nem lehet belehallani. De mintha a világ tehetetlenségéről is szólna, amellyel a pusztítást nézi.
Kapuściński az említett könyvében egyebek mellett így jellemzi az európai pozíciót: „Az örmények szövetségesüknek tartják azt, aki úgy véli, hogy Hegyi Karabah probléma. A többiek mind ellenségeik. Az azerbajdzsánok szövetségesüknek tartják azt, aki úgy véli, hogy Hegyi Karabah: nem probléma. A többiek mind ellenségeik.”
Idén ismét fellángolt a konfliktus, és Azerbajdzsán, a legutóbbi, 2020-as kísérlete után most már dűlőre akarta vinni a dolgot: blokád alá vonta, majd megszállta a területet. Szeptemberben százezer örmény őslakosnak kellett elmenekülnie, miután a kilenc hónapos blokádot – gyakorlatilag kiéheztetést – követően szeptember 19-én azeri erők katonai offenzívát indítottak Hegyi-Karabah ellen. A tömeges exodusban az örmények házaikkal, otthonukkal együtt kulturális emlékeiket is hátra hagyták. Templomokat, műemlékeket, köztéri emlékműveket – amelyeket alkalmasint a szovjet érában emeltek –, szimbólumokat. Az eltelt évtizedek eseményeiből sejthető, mi történik most ezekkel: a fizikai megsemmisítés vár rájuk.
Az azerbajdzsáni technikákat nemrégiben a Time magazin cikke sorolta fel az ENSZ jelentései alapján. Tudható, mi történt korábban a nahicseváni örmény emlékekkel, ahol az elmúlt néhány év alatt az azeriek eltüntették az örmény khácskárokat, azaz vésett, díszes keresztes köveket, amelyek az örménység által lakott területeken, nemcsak az anyaországban, de a diaszpórában is sokfelé megtalálhatók, és egyszerre számítanak nemzeti és vallási szimbólumoknak. A BBC 2021 márciusában járt utána annak, miként tüntettek el nyom nélkül Hegyi-Karabahban egy örmény keresztény templomot. Ám miközben a két fél évtizedek óta egymást vádolja lakóházak, temetők elpusztításával – és a lakosság kölcsönös elüldözése, otthonaik lerombolása rutinszerűvé vált –, az Ilham Alijev elnök vezette despotikus Azerbajdzsánban tudatos állami stratégiává emelkedett és felgyorsult az örmény kultúra és történelem fizikai emlékeinek kiradírozása.
A Time cikke szerint az emlékezetpolitikai hadjáratban a fizikai megsemmisítés mellett az épületek „átrajzolása”, az örménységre utaló feliratok, motívumok eltávolítása is zajlik, valamint az azeri hagyomány visszamenőleges megteremtése, akár kitalált hagyományok bevezetésével is. A The Art Newspaper 2021-ben számos légifelvételen mutatta be, hogy a ’90-es évek közepétől máig hogyan tűntek el az örmény kultúra nyomai Nahicsevánban. A lap hetvenes években készült amerikai kémfelvételeket hasonlított össze az elmúlt húsz-huszonöt évben készült légifotókkal, és ezek alapján épületek, templomok, hidak hiányoznak az érintett területen. Az egykori Agulis település tragikus sorsán keresztül pedig azt ismertette a lap, hogy a civilek lemészárlása után hogyan következik a kultúrájuk, emlékezetük lassú, de szisztematikus eltörlése is.
Kijelölt etnikai csoport, utólag írt narratíva
„Ha megnézzük a területre vonatkozó XIX. századi úti beszámolókat, térképeket, ott kaukázusi törököket, tatárokat, kurdokat találunk. Azerbajdzsán ugyanis nem népet, hanem egy területet, régiót jelölt, amelynek egyik része a mai Észak-Irán. Amikor a Szovjetunió sajátos nemzetiségi politikájával létrehozza az egyes tagköztársaságokat és a hozzájuk kapcsolódó, úgynevezett tituláris nemzeteket, akkor merül föl, hogy Szovjet-Azerbajdzsánban is legyen egy ilyenfajta tituláris nemzet, azaz kijelölt, domináns etnikai csoport. Ehhez azonban meg kell teremteni egy narratívát is, egyfajta etnogenezist – ez kezdetben egyébként oroszországi történészműhelyekhez kapcsolódott” mondja Kovács Bálint, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Armenológiai Tanszékének vezetője a mai azeri történetpolitika gyökereiről és gyakorlatáról.
Kovács szerint a kora középkorban léteztek már bizonyos államalakulatok a Dél-Kaukázusban, így volt egy Kaukázusi Albániának nevezett államalakulat is, amelynek természetesen semmi köze nincs a Balkánon található Albániához. „Keresztény állam volt, nagyjából a IV.-től a X. századig, és most ez az egyik olyan formáció, amelyre Azerbajdzsán visszavezeti a saját eredetét. Ez azért fontos, mert a régióban, egészen a Kaszpi-tengerig nagyon sok olyan emléket, köveket, feliratokat találni, amelyek az örmény kereszténység korai jelenlétét bizonyítják a területen. Azerbajdzsán történetpolitikájának fókuszában az állt, hogy létrehoz egy kontinuitás elméletet, amely a keresztény Albániára vezeti vissza a saját genezisét. Ebben munkamódszerük, hogy a kereszténységhez kötődő örmény kereszteskövekről, feliratokról meg régészeti leletekről eltávolítják az örmény írást, az örmény betűket és vizuális szimbólumokat. Tehát meghagyják kereszténynek, de örménytelenítik. Ezt a módszert a történelemtudomány damnatio memoriae-nek, az emlékezet eltörlésének nevezi, a kommunizmusban pedig úgy énekelték, hogy a „múltat végképp eltörölni”. Mindeközben Azerbajdzsán cinikusan önmagát multietnikus és a különféle vallásokat elismerő, toleráló államként igyekszik pozicionálni, a hatalmas olaj- és gázbevételeiből pedig külföldön propagálja önmagát. Egyebek mellett a berlini Humboldt Egyetemen pénzelt „Azerbajdzsánológiai Tanszékre” célzok, ahol a pénzügyi támogatáshoz szakmai munka nem nagyon kapcsolódott, sőt mivel az Alijev-klán nacionalista narratíváját propagálta, hatalmas presztízsveszteséget okozott az egyetemnek, és végül bezárták.”
Kitalált egyház?
Azerbajdzsán a vallási nyitottság demonstrálására egy kvázi kitalált felekezetet is beemelt a propagandájába az utóbbi időszakban. „Ehhez létrehoztak egy önálló egyházat, lényegében műegyházat is, ez a „kaukázusi albán egyház”, amit a Szovjetunió felbomlása után azzal a céllal alapított Azerbajdzsán kormánya, hogy az említett keresztény emlékekkel lehessen valamit kezdeni – magyarázza Kovács. – Ez az egyház, amit Udi közösségnek is hívnak, tulajdonképpen átszakralizálja, a feliratok eltűntetésével pedig megfosztja örmény jellegtől a keresztény emlékeket. Ezáltal Azerbejdzsán úgy igyekszik magát feltüntetni, mint a különböző vallásokat toleráló államot, amelyet nem lehet vádolni a kereszténység üldözésével, de közben mégiscsak elpusztítja az örmény örökséget.”
Ezzel egyidejűleg a múlt tárgyi emlékeinek megsemmisítése sem állt meg, a kettő párhuzamosan haladt. A dzsulfai temető elpusztítása bejárta a világsajtót: a lélegzetelállítóan szép, faragott kövekkel teli középkori örmény temetőt 2006-ra gyakorlatilag teljesen szétzúzták, területét síksággá változtatták az azeriek, helyén katonai lőteret alakítottak ki. A történetet a magyar olvasóknak például Sajó Tamás műfordító, A Wang folyó versei című blogjában dolgozta fel alaposan és közérthetően, 2009-ben.
Dzsulfa (vagy Julfa) annak területnek, Nahicsevánnak a fővárosa, amely az Alijev klánnak különösen fontos, hiszen itt született Heidar Alijev, aki 1993 és 2003 között azeri elnök volt és a jelenlegi elnök, Ilham Alijev apja.
„Ez a temető tele volt egyrészt keresztes kövekkel, az említett khácskárokkal, amelyeket csodálatos középkori faragások, életfa-ornamentika díszített. A dzsulfai temető azért is volt különleges, mert a keresztek mellett úgynevezett koskövek is álltak itt. Érdekesség ugyanis, hogy az örmények hagyományaiban a mai napig van állatáldozat, tehát a templomok előtt ünnepi alkalmakkor bárányokat vagy kakasokat áldoznak, ami a pogány szokások egyfajta továbbélése. A dzsulfai kosköveken is a középkori hiedelemvilág nagyon sajátos lenyomatai voltak. Bár a temető UNESCO-örökséghez tartozott, túlélte a Szovjetuniót, mégis 2006-ra néhány nap leforgása alatt ebből a középkori temetőből lőtér lett, a köveket szétzúzták. A keresztek amellett, hogy visszautalnak az örmények megtérésének krónikájára, az Agathangeloszra, sok helyen a szétszóratás vagy az örmény genocídium szimbólumaivá is váltak. Budapesten is van három ilyen kereszt, emellett Veszprémben, Debrecenben, Szegeden vannak hasonlók, amelyeket a magyarországi örmények közösségei állítottak fel.”
Kovács szerint most Hegyi-Karabahban is bekövetkezik a „Nahicseván-szindróma”. Ez azt jelenti, hogy egy olyan régió, ahol gyakorlatilag évszázadokon keresztül egy kultúra vagy egy etnikum volt meghatározó, néhány napon vagy néhány héten belül kiürülhet. „Nahicsevánban ez 1988-ban történt meg, most pedig Hegyi-Karabahban látjuk, hogy ehhez ott is elég lehet néhány hét.”
Kapcsolódó cikk a Qubiten: