A karabahi konfliktus nem ma kezdődött, 100 évre nyúlnak a gyökerei

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A szeptember végén kiújult azeri-örmény konfliktus a nemzetközi közvetítés ellenére sem látszik csillapodni. A felek a fegyverszüneti megállapodásokat rendre megszegik, azt a benyomást keltve, hogy képtelenek betartani egymásnak tett ígéreteiket. Ezúttal nem a jelenleg is zajló események áttekintésére teszünk kísérletet, hanem arra, hogy röviden összefoglaljuk a múlt század nyolcvanas éveinek végén belobbanó és azóta sem megoldott konfliktus XX. századi előtörténetét.

A szembenállás forrása Hegyi-Karabah. Egy olyan a Kaukázus hegyei között található terület, amire örmények és azeriek egyaránt igényt tartanak. A jelenlegi konfliktus közvetlen előzményei a múlt század húszas éveire nyúlnak vissza. Azokra az évekre, amikor az Orosz Birodalom romjain létrejön a Szovjetunió és kialakulnak belső közigazgatási határai. A Kaukázus déli oldala, ahol három jelentős etnikai közösség él évszázadok óta, a XVIII-XIX. század fordulóján került orosz felügyelet alá. Az I. világháború végén a birodalom kaukázusi perifériáján rövid életű önálló köztársaságok jöttek létre. Leghosszabb ideig a grúz állam tartotta magát (Грузинская демократическая республика: 1918-1921), de átmenetileg létrejött önálló örmény (Республика Армения: 1918-1920) és azeri köztársaság (Азербайджанская республика: 1918-1920) is. 1921-re azonban mindhármat megszállta a Vörös Hadsereg, és elkezdődött szovjetizálásuk. Az utóbbi együtt járt a transzkaukázusi terület új belső – adminisztratív – határainak meghatározásával. E folyamat részeként a győztes bolsevikok körében komoly vita bontakozott ki arról, hogy a túlnyomó többségében örmények által lakott terület, Hegyi-Karabah örmény vagy azeri fennhatóság alá kerüljön-e. Mindkét oldalon arra hivatkoztak, hogy a vitatott területen hosszú ideje élnek éppúgy örmények, ahogyan azeriek is. Nem beszélve arról, hogy voltak időszakok, amikor a terület az örmények által irányított államalakulat része volt, de volt olyan is, amikor Hegyi-Karabah felett a térség muszlimjai „rendelkeztek”. Az örmények érveit nemcsak az erősítette, hogy ők igazolt módon az azerieknél jóval korábban jelentek meg a vitatott területen, de az is, hogy múlt század húszas éveinek elején az ott élők több mint 90 százaléka örmény volt. Mindezek ellenére évekig tartó vita bontakozott ki a terület hovatartozásáról. 

Kezdetben úgy tűnt, hogy azeri oldalon is készek elfogadni Hegyi-Karabah Örményországhoz tartozását. Az Azerbajdzsáni Forradalmi Bizottság 1920 végén még hajlandó volt elismerni, hogy az azeri törzsterületektől különálló Nahicsevan Jereván felügyelete alá kerüljön, míg Hegyi-Karabah lakói maguk döntsenek sorsukról. Ezzel nemcsak a helyi azeri vezetés értett egyet, de Moszkva kaukázusi megbízottja, Szergo Ordzsonikidze, sőt Sztálin is, aki a Pravda december 4-i számában lényegében ugyanezt az álláspontot fejtette ki. Egy ideig változatlan maradt a bolsevik vezetés Hegyi-Karabahhal kapcsolatos elképzelése. Olyannyira, hogy a bolsevik párt Kaukázusi Irodája 1921. július 3-án tartott ülésén ismételten megerősítette, hogy a szóban forgó terület Szovjet-Örményország része. Két nappal később azonban az iroda felülvizsgálta álláspontját, és Hegyi-Karabahot Szovjet-Azerbajdzsánnak ítélte azzal a feltétellel, hogy a területnek széleskörű autonómiát kell biztosítani. A bolsevik vezetés álláspontjának változása mögött a Kaukázuson túli terület politikai erőviszonyaiban bekövetkező átrendeződés állt. 1920-ban Örményország még nem állt bolsevik felügyelet alatt, ezért az ellenzékben lévő örmény kommunisták vonzerejét meg kellett erősíteni, többek között azzal az ígérettel, hogy ha ők győznek, Szovjet-Örményország része lesz Hegyi-Karabah. De azok után, hogy az örmény köztársaság összeomlott, és megkezdődött a terület szovjetizálása, ez a szempont okafogyottá vált. Helyette más stratégiai elképzelések kerültek előtérbe: az atatürki Törökország megbékítése és az épp ekkor szovjet ellenőrzés alá kerülő muszlim lakosság megnyugtatása. Nyilván az is szerepet játszott az álláspontváltozásban, hogy az azeriek jóval többen voltak, mint az örmények. Nem beszélve arról, hogy Baku stratégiai értékét nagyban növelte a környékén lévő olajlelőhelyek gazdasági jelentősége. Vagyis 1921 nyarára a forradalom érdekei fontosabbá váltak Szovjet-Örményország érdekeinél.

Lenin és Sztálin Nyizsnyij Novgorodban, 1922 környékénFotó: leemage via AFP

Ez a döntés azonban sem az örményeket, sem az azerieket nem elégítette ki. Az előbbiek nem tudták elfogadni, hogy Örményország közelében létrejöjjön egy olyan tőle területileg elválasztott, örmény többség által lakott autonóm képződmény, ami nem tartozik hozzá, miközben Azerbajdzsán megkaphatta Nahicsevánt. Azt területet, ami éppúgy nem érintkezik az azeri törzsterületekkel, ahogy Karabah sem az örmény területekkel. Ennek ellenére Azerbajdzsánnak lehetett egy exklávéja, míg Örményországnak nem. Az azeriek pedig azért voltak elégedetlenek, mert területükön egy addig nem létező területi egység jött létre meglehetősen kiterjedt autonómiával. Ám mindaddig amíg a szovjet központi hatalom erős maradt, és a birodalmi abroncs feszesen egyben tartotta a szövetségi államot, a Hegyi-Karabah körüli konfliktus sem tört a felszínre. Ez azonban nem jelentette azt, hogy örmény részről a színfalak mögött időről időre ne kezdeményezték volna az autonóm terület Jereván felügyelete alá történő áthelyezését. Az örmény vezetés ilyen kéréssel 1945-ben, 1963-ban, 1977-ben és 1983-ban is fordult Moszkvához, vagyis Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev és Andropov idején egyaránt próbálkozott ezzel, de mindig elutasításra talált. 

Miközben az örmény párt- és állami vezetők újra és újra bizalmasan kezdeményezték Hegyi-Karabah hovatartozásának felülvizsgálatát, erről a szovjet korszakban nyilvánosan nem volt szabad beszélni. Ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy a karabahi örmények évtizedeken át elégedetlenek voltak helyzetükkel. Leginkább azt nehezményezték, hogy az azeri hatóságok a legkülönbözőbb módon próbálták nehezíteni kapcsolataikat az anyaországgal, és az azeri családok szisztematikus betelepítésével igyekeztek az autonóm terület etnikai arányain változtatni. De a legkomolyabb problémát mégiscsak az jelentette, hogy nem tudtak megbékülni azzal a helyzettel, hogy idegen fennhatóság alatt kell élniük. 

Ám Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével új helyzet állt elő. Az új kurzus körülményei között lehetővé vált, hogy olyan fontos és korábban tabuként kezelt közügyekről is nyíltan lehessen beszélni, mint amilyen Hegyi-Karabah ügye volt. A születőben lévő demokratikus nyilvánosság, a központi hatalom által is támogatott glasznoszty megadta annak szabadságát, hogy az autonóm területen már 1987 második felében aláírásgyűjtés kezdődhessen Karabah Örményországhoz történő csatolásáról. Egyre több ismert és befolyásos örmény karolta fel a Karabahban élők kezdeményezését, és fordult különböző csatornákon át a legfelsőbb szovjet vezetéshez. Ám a Szovjetunió polgárai sem a karabahi aláírásgyűjtésről, sem a befolyásos örmények közbenjárásáról ekkor még nem értesülhetett. A korabeli központi szovjet sajtó – a pártvezetés utasítására – elhallgatta ezt. Gorbacsov és környezete úgy tett, mintha a „nemzetiségi kérdés” már rég megoldódott volna, ezért az örmények kérésére semmilyen formában sem reagált. Ezzel szemben az azeri vezetők árgus szemekkel követték az örmények Karabahhal kapcsolatos aktivitásának növekedését. Ez 1987 végére odavezetett, hogy az autonóm terület északnyugati részén lévő Cserdahliban tüntető örményeket az azeri karhatalmi erők durván megverték, azt a benyomást keltve, hogy az azeri hatalom továbbra is teljes mértékben ura a helyzetnek. De már ekkor sem volt. Az örmények megveretése pedig semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy megerősítse eltökéltségüket. Mindez azonban csak a kezdet volt.

1987 végére már a karabahi vezetés is a terület Örményországhoz történő csatolása mellett foglalt állást. A helyi vezetés annak érdekében, hogy megerősítse pozícióját, referendumot írt ki. A nem hivatalos népszavazásnak arra a kérdésre kellett választ találnia, hogy az autonóm terület lakói azeri vagy örmény fennhatóság alatt szeretnének-e élni.  A lakosság csaknem fele vett részt a referendumon. Annak eredményét a Hegyi-Karabahi Autonóm Terület Tanácsa 1988. február 20-i ülésén hozta nyilvánosságra. Az eredmény nem okozott meglepetést: a terület lakóinak nagy többsége az Örményországhoz történő csatlakozást támogatta. Ez már csak azért is várható volt, mert az autonóm terület lakóinak háromnegyede – a hosszú ideje tartó szisztematikus azeri betelepítések ellenére is – még mindig örmény volt. Ezek után a terület vezetése a népszavazás eredményére hivatkozva levélben fordult a Szovjetunió, valamint a két érintett tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsához, hogy fogadják el a Hegyi-Karabahban élők kérését, és a területet rendeljék Jereván felügyelete alá. Azeri részről azonnal elutasították a karabahi kérést, míg a szövetségi központ ismét csak kivárt. Megint úgy viselkedett, mintha ez a kérdés nem tartozna rá, és a probléma megoldását átengedte Bakunak. 

Hegyi-karabahi harcosok 1992 augusztusábanForrás: Kalabaha1969

Az azeriek és az örmények közti feszültség mindeközben nőtön nőtt, de 1988 februárjáig alapjában véve békés keretek között maradt. A fordulat azok után következett be, hogy egy karabahi kisváros, Aszkeran mellett véres összeütközésre került sor örmények és azeriek között. A kisváros örmény lakóira rátámadó azeriek csaknem félszáz örményt sebesítettek meg. De a verekedésnek két azeri fiatalember is áldozatává vált. Amikor ez a szovjet főügyész helyettesének televíziós nyilatkozatából kiderült, a hír futótűzként kezdett el terjedni, és az azeriek felháborodása már alig néhány órával a moszkvai bejelentés után súlyos örményellenes zavargásokba torkollt a Baku közeli iparvárosban, Szumgaitban. A feldühödött azeri tömeg véres pogromba kezdett. A három napon át tartó öldöklést a helyi rendőrség tétlenül nézte. A segélykérő telefonokra sem ők, sem a mentők napokon át nem reagáltak, ahogy a kisváros közelében állomásozó szovjet katonai egységek sem. A szumgaiti pogrom Szovjetunió-szerte megdöbbenést keltett. Senki nem gondolta volna, hogy az Orosz Birodalom késői korszakának zsidóellenes pogromjai a XX. század végén megismétlődhetnek, ezúttal az örményekkel szemben. A rendőrség és a katonaság tétlenségének súlyos következményei lettek. Sokan kezdték úgy érezni, hogy a felmerülő problémákat erőszakkal meg lehet oldani anélkül, hogy az abban résztvevőknek tartaniuk kellene tettük következményeitől. A szumgaiti erőszak csak nyitánya volt a későbbi, a Szovjetunió több pontján megismétlődő véres etnikai konfliktusoknak. Az eset drámaiságát csak tovább fokozta, hogy a Szumgaitban történtek előhívták az örmények traumatikus emlékét a törökök 1915-ben ellenük elkövetett genocídiumáról. 

A szövetségi központ – a helyzetet félreértve vagy azt tudatosan eltorzítva – úgy tett, mintha a szumgaiti eset mindössze „huliganizmus” lett volna, míg az örmények tömeges tiltakozása, sztrájkja és egyéb politikai követelései annál jóval súlyosabbak, mert azok a hatalom stabilitására jelentenek veszélyt. 

A konfliktusnak ebben a korai szakaszában az azerbajdzsáni párt- és állami vezetés – Hegyi-Karabah kivételével – még ellenőrzése alatt tudta tartani a helyzetet, míg az örményről ez már ekkor sem volt elmondható. Az ugyanis már korábban elveszítette politikai erejét, és az Örményországban zajló folyamatokat az örmény társadalom aktív csoportjai vették át. Moszkva különböző eszközöket bevetve próbálta megakadályozni a konfliktus eszkalálódását, nem sok sikerrel. Gorbacsov és környezete nemcsak attól tartott, hogy a konfliktusban közvetlenül érintett két tagköztársaságban válik teljesen ellenőrizhetetlenné a helyzet, de attól is, hogy a Szovjetunió más részein is hasonló határviták alakulnak ki. Eközben a szovjet pártfőtitkárnak azzal is számolnia kellett, hogy az akkor már egyre erősebbé váló liberális ellenzéke – élén Andrej Szaharovval és Borisz Jelcinnel – egyre határozottabban támogatta az örmények kérését. Szaharov a karabahi probléma megoldását a „peresztrojka próbakövének” tekintette, és arra szólította fel a szovjet vezetést, hogy azt demokratikus módon oldja meg. Álláspontja szerint ugyanis „a nemzetek önrendelkezési jogának” érvényesülése fontosabb „a határok sérthetetlenségénél”. 

Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára 1988-ban New YorkbanFotó: DON EMMERT/AFP

Moszkva azonban más megoldást látott helyesnek. Gorbacsov és környezete úgy gondolta, hogy az elsődleges feladat a rend helyreállítása, ezért 1988 márciusában újabb katonai erőt vezényeltek Jerevánba, hogy felszámolják a tüntetéseket. Moszkva ezzel a döntésével nem sokra ment. Épp ellenkezőleg, fokozta az örmények eltökéltségét, olyannyira, hogy értelmiségiek egy csoportja ekkor érezte elérkezettnek a pillanatot arra, hogy létrehozza a Karabah Bizottságot. A szervezet vezetését rövid időn belül Örményország majdani első elnöke, Levon Ter-Petroszjan vette át, és ezzel párhuzamosan Hegyi-Karabahban is létrejött egy hasonló csoport. Az egyre erőteljesebbé váló társadalmi akaratnak egy idő után már az örmény tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa – a kor parlamentje – se tudott ellenállni, és 1988. június 15-én határozatban mondta ki, hogy hajlandó az autonóm terület átvételére. Két nappal később az azerbajdzsáni tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa határozottan elutasította Hegyi-Karabah Örményországnak történő átadását. Az így kialakult helyzet nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak súlyos alkotmányos, de egyben átfogó politikai válság jött létre. Ezt a folyamatot mélyítette tovább az autonóm terület vezetésének július 12-i bejelentése Azerbajdzsánból való kiválásukról és Örményországgal való egyesülésükről.

Az örményországi és karabahi eseményekkel párhuzamosan Bakuban már májusban tüntetések kezdődtek. A tiltakozásokat a Varlig nevű radikális csoport szervezte. E szervezet társadalmi támaszát főként azok a nem sokkal korábban városokba költöző, a hagyományos muszlim életformától távolodó, de attól még nem elszakadó csoportok alkották, amelyek örményellenes ösztöneit nem volt nehéz felkorbácsolni. Hozzájuk képest mérsékeltebb álláspontot képviseltek azok a bakui értelmiségiek, akik ezidőtájt hozták létre az Azeri Népfrontot, Abulfaz Elcsibej, Azerbajdzsán majdani elnökének vezetésével. 

1988 őszére már annyira feszültté vált a helyzet Azerbajdzsánban, hogy mind a karabahi területről, mind Azerbajdzsán többi részéből megindult az örmények tömeges kivándorlása. Néhány hét alatt több mint 200 ezren hagyták el Azerbajdzsánt, és települtek át főként Örményországba. Eközben Bakuban is rendszeressé váltak a tüntetések. A kommunista vezetés itt is kezdte elveszíteni hatalmát. Moszkva ebben a helyzetben novemberben úgy dönt, hogy az azeri fővárosba is katonákat irányít, hogy segítségükkel feloszlassa a tűntetéseket. A hadsereg akcióba is lépett, és ezúttal még áldozatok nélkül tudta megoldani feladatát. 

Néhány nappal később, december 7-én pusztító földrengés rázta meg az örményországi Szpitakot. A természeti katasztrófa 25 ezer ember életét oltotta ki. A szövetségi központ – kihasználva a földrengés nyomán kialakult helyzetet – elrendelte a Karabah Bizottság tagjainak letartóztatását és Moszkvába szállítását. Hasonló letartóztatásokra került sor az azeri nacionalisták körében is. A központi vezetés az egyre feszültebbé váló helyzetre – a letartóztatásokon túl – azzal reagált, hogy 1989. január 12-én Hegyi-Karabah irányítását kivette az azeri vezetés kezéből, és a területet közvetlen szövetségi felügyelet alá vonta. Ez a döntés átmenetileg ugyan enyhített a helyzeten, de nem hozott tartós megoldást. Az örmények egy ideig abban bíztak, hogy ez az első lépés az autonóm terület Jereván irányítása alá rendelésének, de csalatkozniuk kellett. Az azeriek pedig ugyanezen megfontolások alapján kezdet kezdetétől ellenségesen fogadták a szövetségi irányítás bevezetését. 

Nemcsak Azerbajdzsánból üldözték el az ott élő örmények nagy részét, hanem Örményországból is az ott élő azerieket. A kölcsönös exodus mindkét oldalon csak tovább növelte a feszültséget, ami pedig egyre inkább radikalizálta az egymásnak feszülő álláspontokat. Ez Azerbajdzsánban oda vezetett, hogy 1989 kora tavaszán a radikális azeri nacionalisták és az Azeri Népfront képviselői Koordinációs Bizottságot hoztak létre tevékenységük összehangolására. A bizottság munkájának irányítása fokozatosan Abulfaz Elcsbej kezébe került, aki pánktürk eszméivel és a Nyugattal együttműködést kereső álláspontjával a mérsékeltebb azeri politikusok közé tartozott. Ám hiába állt a legjelentősebb azeri ellenzéki mozgalom élén egy viszonylag mérsékelt politikus, ő sem tudta megakadályozni, hogy az örmények és azerik szembenállása ne torkolljon előbb egy újabb véres örményellenes pogromba, majd a késlekedve fellépő szovjet hadsereg nem kevésbé véres rendteremtésébe. 

Azeri tüntető Ankarában, pólóján Abulfaz Elcsibej arcképével 2020. augusztus 22-énFotó: ERCIN TOP/Anadolu Agency via AFP

A bakui pogrom előzménye, hogy 1989. december 1-én az örmény Legfelsőbb Tanács határozatban mondta ki Hegyi-Karabah Örményországhoz történő csatolását. Ez a jereváni döntés Azerbajdzsán-szerte tiltakozó akciók sorát váltotta ki. A drámai végkifejlet 1990. január 13-án vette kezdetét. Ekkor indultak el az azeri pogromlovagok Bakuban, hogy házról házra járva „megtisztítsák” a várost az örményektől. A kegyetlen leszámolás, ami legkevesebb több tucat, míg más források szerint közel háromszáz ember életét oltotta ki, napokon át tombolt. A hadsereg katonái csak január 20-án kaptak parancsot a lincselők és randalírozók megfékezésére. Fellépésük több, mint 130 ember életét követelte.

Már a bakui pogrom előtt is akadt példa a két szovjet köztársaság határainál kölcsönös ágyútűzre, de az azeri fővárosban történtek után végképp elszabadultak az indulatok, és hosszú időre elveszett annak reménye, hogy a konfliktust belátható időn belül le lehet zárni. A Szovjetunió 1991 végén bekövetkező összeomlása, a szembenálló tagköztársaságok szuverén állammá válása nemcsak nemzetközivé tette a konfliktust, de annak megoldását is a korábbiaknál kilátástalanabbá tette. 

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai itt olvashatók 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: