A Qubit főszerkesztői hírlevelét, az Anarki in the Kitchent a Qubit+ előfizetői minden hétfőn megkapják; az e heti számot most mindenki olvashatja.

Szép volt, szép volt Csoboth Kevin gólja a skótok ellen, de nem tűrhetjük némán, hogy elterelje a figyelmet az elmúlt hét másik szívmelengető eseményéről: hungarikummá nyilvánították a hatvani Aranyfácánt. Végre. A hungarikumtörvény 2012-es életbe lépése óta eltelt évtizedekben tapasztalható, néha Ionesco-drámába hajló hungarikummá nyilvánítási őrület persze sokakban visszatetszést kelt, sőt hazafiatlan fanyalgásra is okot ad (lásd a hungarikumok listáját a pozsonyi kiflitől és a prágai sonkától a déli harangszón át a Teqballig), de ha egy pillanatra félretesszük Ionescót és kiadatlan drámájának csetlő-botló hőseit, Victort és Laurent-t, a múlt héten mégiscsak olyasmi történt, amire még soha a világtörténelemben nem volt példa, és meg merem kockáztatni, hogy jó ideig nem is lesz: hungarikum lett egy hatvanikum.

Az Aranyfácán diadala azért különösen szívmelengető, mert hatvani szemmel az Aranyfácán sokkal több, mint sűrítettparadicsom-konzerv: az Aranyfácán az egyetlen országszerte és a világ távoli pontjain is forgalmazott termék, ami Hatvanból származik. Ami Grasse-nak a parfüm, ami Havannának a Cohiba, ami Dublinnak a Guiness, az Hatvannak az Aranyfácán.

A Hatvani Konzervgyár kincse lassan egy évszázados múltra tekint vissza; magát a gyárat még a múlt század elején alapította a Hatvany család, többek között épp azzal a céllal, hogy feldolgozza a szomszéd falu, Nagygombos környékén termelt paradicsomot. A paradicsomsűrítmény, amit 1934 óta gyártanak változatlan formában, a szintén Nagygombos környékére, szintén a Hatvanyak által vadászati célra betelepített aranyfácánról – Chrysolophus pictus – kapta a nevét (az Arany Fácán nevű sörnek, így, különírva, nincs köze sem a paradicsomhoz, sem Hatvanhoz, sem a szlovák Zlatý Bažanthoz). A konzervgyárat az első rendszerváltás után természetesen államosították, aztán a másik rendszerváltás után visszaprivatizálták: rendszerek jöttek, rendszerek mentek, de az Aranyfácán, hogy végre nagy nyilvánosság előtt is elsüssem az ide vonatkozó kézműves képzavart, állócsillagként ragyog Hatvan egén.

A konzervgyárhoz, így vagy úgy, a város minden lakójának köze volt. Egészen a rendszerváltásig talán nem is létezett olyan hatvani, akinek ne dolgozott volna legalább egy-két rokona vagy ismerőse a gyárban, ami az azóta bezárt cukorgyárral együtt a néhány tízezres kisváros első számú munkáltatójának számított. A termékpaletta zászlóshajója, az Aranyfácán pedig olyannyira összefonódott Hatvan történetével, hogy a város focicsapatát, a ma FC Hatvannak nevezett, az NB3-ban botladozó Kinizsit is a konzervgyár támogatta, és persze a pálya melletti vendéglátóipari egységet (éttermet-presszót-sörözőt, mikor mi volt éppen) is úgy hívták, hogy Arany Fácán.

Íme egy jellemző visszaemlékezés egy Facebook-kommentből: „Édesapám 1939 és 1982 között dolgozott ott, a Termeltetési osztályon, nyáron a kampányban a Szállítási osztályon. Amikor nyugdíjba ment, Aranyfácánnal díszített gyűrűt kapott ajándékba, némi pénzzel együtt – 5000 forintot, mely igen nagy pénz volt akkor, nem úgy mint most...! Édesanyám 1992-ben ment nyugdíjba, Ő már nem kapott gyűrűt, már nem volt »divat«! Ő a Műszaki osztályon volt. Nagyon szerettek ott dolgozni, a cukor és a konzerv részen dolgozók nagyon [jó] kapcsolatban voltak, nem is csoda, hogy a gyár focicsapatában kezdtünk el focizni bátyámmal: a Hatvani Kinizsiben.”

Ezek után talán nem keltek meglepetést azzal, hogy az Aranyfácán mostani sikerét saját sikeremként könyvelem el. Amikor ugyanis az általánosban szeptemberben elkezdődött a tanév, és az ország többi településén tanuló diákok gondterhelten görnyedtek a nevezők és számlálók fölé, minket, szerencsés hatvaniakat vidám gyerekrabszolgamunka-program keretében a nagygombosi földekre hordtak charterbuszokkal paradicsomot szüretelni, amikor pedig az ország többi gimnazistáját a trigonometria alapjaival nyomorgatták, mi a Hatvani Konzervgyár udvarán építettünk magunknak ládákból és raklapokból olyan bunkert, ahonnan a lehető legkevesebb cigarettafüst szivárog ki. És igaz ugyan, hogy a szent Aranyfácánnak a közelébe sem engedtek bennünket (kecskére káposztát, ugye), valakinek a gyárudvart is fel kellett söpörnie, úgyhogy mostantól minden pillanatban várom, hogy megérkezzen a hivatalos értesítés: Neumann János rafinált cselei, Puskás Öcsi szellemi hagyatéka és az Aranyfácán után engem is hungarikummá nyilvánítottak.

Azt nem tudom, hogy igaz-e az a gyártó weboldalán szereplő állítás, miszerint „ma Magyarországon a legtöbb háziasszonynak a sűrített paradicsom fogalma egyet jelent az Aranyfácán névvel”, de az biztos, hogy annak idején egy átlagos hatvani háztartásban az égvilágon mindenre Aranyfácán került: a melegszendvicsre, a svédgombába, a göngyölt húsba, a gulyáslevesbe, a pörköltbe, sőt ha kevésnek bizonyult a friss paradicsom, még a lecsóba is. Így miután kisgyerek koromban a Nők Lapjában rátaláltam egy egzotikus itáliai ételkülönlegesség, a „pizza” receptjére, természetesen Aranyfácán került életem első saját készítésű pizzájára is, ami egyúttal életem első pizzája is volt (a teljes recept: rétesliszt, víz, élesztő, étolaj, trappista sajt, szárított oregano, Aranyfácán). Ha pedig elfogadjuk a tudományos tételt, miszerint az ember mikrobiomjának jelentős részét a 3 éves koráig elfogyasztott élelmiszerek határozzák meg, magabiztosan állítom, hogy minden rendes hatvani mikrobiomja 90-95 százalékban Aranyfácánból áll, mert ha teljesen üres is volt a hűtőszekrény, egy-két kósza Aranyfácán-konzervet mindig lehetett találni a spájzban. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, hadd mutassam be azt a gyártó oldaláról származó, a gusztustalanság határán táncoló kortárs művészfotót, amelyen a gasztronómiai változatosság kedvéért egy húsvéti bőségtál látható, à la Hatvan:

Az Aranyfácánt forgalmazó céget ma már hivatalosan úgy hívják, hogy Aranyfácán Product Kft., és bár székhelyeként továbbra is Hatvan van feltüntetve, az utóbbi években bonyolódott a helyzet, miután a fent említett Ionesco-dráma egyik főszereplője, Laurent tulajdonában álló Békés megyei cég, a Hidasháti Mezőgazdasági Zrt. tavalyelőtt bevásárolta magát, és a paradicsomot, amiből a sűrítmény készül, már nem is a Heves megyei Nagygomboson szüretelik, hanem több száz kilométerrel odébb, Békésben. (Arra, hogy Laurent kézrátételének lenne köze az Aranyfácán hungarikummá minősítéséhez, nincs bizonyíték.)

De mit tud az Aranyfácán azon kívül, hogy hatvani? Például paradicsom van benne. Kevés az olyan élelmiszer-ipari termék, aminek összetevői között ne szerepelne egy tonna tartósítószer, ízfokozó, mesterséges élelmiszer-színezék és mindenféle E-számú, a kőolaj-finomítás során visszamaradt alkotóelem, de az Aranyfácán közéjük tartozik: ami az összetevőket illeti, nemes egyszerűséggel annyi van ráírva, hogy paradicsom. A 22-24 százalék a vízben oldódó szárazanyag-tartalmat jelzi, és ez az, amitől a sűrítményt sűrítménynek lehet nevezni; az eggyel hígabb paradicsomkészítmény, a püré 7 százalékos vagy annál több, de értelemszerűen kevesebb, mint 24 százaléknyi szárazanyagot tartalmaz, mert akkor már sűrítmény lenne, míg a mindkettőnél hígabb paradicsomkészítményben, a szószban gyakorlatilag olyan a szárazanyag-víz arány, mint magában a paradicsomban (a sima, kerek, hétköznapi paradicsomban 3,5-5,5 százalék). Az Aranyfácán ráadásul mindmáig pasztörizálással készül, így az élvezeti értéke is megmarad, és ételmérgezéstől sem kell tartani.

A doboz dizájnja ráadásul remekmű, és ezt még az idők során álretrósított betűtípussal sem tudták elrontani, a piros-arany színösszeállítás pedig még most is olyan hatásos, hogy el sem lehet képzelni, mekkorát üthetett 1934-ben. Az valószínűtlennek tűnik, hogy például a San Francisco 49ers az Aranyfácántól lopta a pirosat és az aranyat, a konkurens termékek között viszont gyanúsan sok hasonlít az eredetire az Univer sűrített paradicsomától a Kecskemétin át a Globettiig (a sors fura fintora, hogy a Piros Aranyról, ami természetesen szintén hungarikum, lefelejtették az aranyat). Íme egy antik doboz az 1930-as évekből:

Ami az Aranyfácánhoz fűződő személyes viszonyomat illeti, az az igazság, hogy az idők során egyre hűtlenebb lettem hozzá. Ahogy megismerkedtem a különböző passatákkal, doppio, sőt triplo concentratókkal, rájöttem, hogy nem biztos, hogy Nagygomboson terem a világ legjobb paradicsoma, mint ahogy az is kiderült, hogy az olaszok nem Aranyfácánt tesznek sem a pizzára, sem a spagettire, a svédek pedig végképp nem paradicsomot tesznek a gombasalátába, hanem tejfölt és citromot.

Most viszont, hogy az Aranyfácán végre elnyerte méltó helyét a hungarikumok között, gondoltam, beszerzek egy dobozzal, megkóstolom, és elmesélem, hogyan érte el ugyanazt a varázslatos hatást, mint Proustnál a tea és a madeleine sütemény:

„...megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy végtelenül több s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent? Hogyan tudnám megközelíteni?”

Biztosan bennem van a hiba, de az Aranyfácán semmilyen euforikus hatást nem váltott ki. Továbbra is sűrítettparadicsom-konzerv íze van, pont olyan, mint az összes sűrítettparadicsom-konzervnek. De mivel, mint köztudott, mindenre és mindennel jó, legközelebb talán a madeleine süteményt kellene felütni vele. Csak az már nem lenne hungarikum.