Mi ez a balhé Krausz Ferenc, a magyar tudóstársadalom és a kutatásfinanszírozás központosítása körül?

Ahhoz képest, hogy a magyar lakosságnak közvetlenül mennyire elenyésző rétegét érinti, június közepe óta viszonylag nagy médiavisszhangot kapott a hazai tudományfinanszírozás átalakítása. Kutatók tömegei maradhatnak állás nélkül, az átláthatatlan támogatási rendszer visszaélésekre adhat okot, és a változtatásokat az érintettek megkérdezése nélkül, azok teljes kihagyásával léptették életbe, egyik pillanatról a másikra – írta a NER elmúlt 14 éve alatt már-már megszokottá vált mondatokat a Magyar Hang június 20-án. A cikk szerzője szerint „az ország közhangulata ismeretében korántsem meglepő, hogy senki sem kívánt névvel nyilatkozni (…), hiszen mindenki tudja, hogy az odaítélt támogatásoktól akár teljes kutatócsoportok állása, sok kutató családjának megélhetése függ. Az egyik kutató szerint »tudományos öngyilkosság most szót emelni bármi ellen«.”

Az állami költségvetés terhére finanszírozott Országos Tudományos Kutatási Alap, ismertebb nevén az OTKA a magyar tudományos kutatások legalapvetőbb támogatási konstrukciója volt, több mint 30 évig. Az átalakítását kísérő aggályaikról, legalábbis az átalakításról szóló folyosói pletykákról jó néhány kutató tájékoztatta a Qubitet idén kora tavasz óta. Akkor még csak annyit lehetett tudni, hogy nemhogy tavaly, a szokásos év végi időpont környékén, de még idén áprilisban sem jelentek meg a nyári határidővel beadandó OTKA-pályázatok kiírásai. A kutatók, részben mert legfeljebb csak találgatni tudtak az okokról, de még inkább azért, mert tartottak attól, hogy az esetenként tucatnyi PhD-hallgatónak és a doktori képzését már teljesített fiatal kutatónak munkát adó kutatásaiknak esélye sem lenne végül nyerni, ha nyilvánosan bírálnák a rendszert, aggodalmaikat nem vállalták a nyilvánosság előtt. Bár Kenesei István akadémikus nyelvésznek már május 31-én megjelent egy elemző publicisztikája a témában az Élet és Irodalomban, a jeget végül a Magyar Hang névtelen informátorokat megszólaltató cikke törte meg: a magyar tudományos élet különböző képviselői a még független szerkesztőségeket felhasználva kezdtek üzengetni egymásnak.

Elsőként az állami tudományfinanszírozás legfőbb szervezete, a minisztériumi felügyelet alatt működő Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) Kutatási Kiválósági Tanácsának élére tavaly októberben kinevezett Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus reagált a Telexen a Magyar Hangban megfogalmazott aggodalmakra. Mint a Krausz által jegyzett cikkből kiderül, a vezetésével kialakított tudományfinanszírozási modellben „feltehetőleg valóban kevesebb projekt kerül majd támogatásra, mint az OTKA támogatási rendszerében.” A kormány idén május 19-én jelentette be az OTKA helyére szánt Nemzeti Kutatási Kiválósági Programot (NKKP). Az új programban a tavalyi 13,5 milliárd helyett 19 milliárd forint hazai pályázati forrás érhető el 2024-ben – ennek az összegnek az elosztásáról a „Krausz Ferenc Nobel-díjas magyar fizikus által vezetett Kutatási Kiválósági Tanács fog döntést hozni”. Arról, hogy ez a döntés hogyan fog megszületni, nagyon keveset lehet tudni, Krausz Telexen közölt üzenete, pontosabban a Nobel-díjas fizikus szerint az NKKP, mint kormányzati tudományfinanszírozási modell üzenete a magyar tudóstársadalomnak mindenesetre az volt, hogy „a megélhetési kutatásnak nincsen jövője Magyarországon. Az élvonalbeli kutatásnak annál inkább!”

Erre a fél mondatra tudósok tucatjai ugrottak. Nyílt levelükben, ugyancsak a Telexen, arra keresték a választ, hogy a kutatóként az eredményeit Németországban elért Krausz vajon hol találkozott Magyarországon „megélhetési kutatókkal”. Az OTKA-átalakítást kritizáló tudósok szerint nem igaz, hogy az új tudományfinanszírozási modell lenne „az egyetlen módja annak, hogy a legnagyobb tehetségeink itthon is megtalálják boldogulásukat”, ahogy az sem, hogy „a kiválósági centrumokból kikerülő, illetve azok köré sereglő magas hozzáadott-értékű termékeket előállító vállalkozások jelentik a legfejlettebb országokhoz történő felzárkózás zálogát”. Mint kifejtették, szerintük a tudományos élet inkább úgy működik, mint „a fociban az angol Premier League, amely nem létezhetne az alacsonyabb osztályok tömegbázisa nélkül”, és a kutatók széles rétegei helyett a kiválóságok támogatása is tévút, mert „a kutatói kiválóságnak nincs objektív, tudományos módszerrel megalapozott mércéje (…), egy-egy felfedezés társadalmi szerepéről kialakult képet az idő múlása vagy a körülmények hirtelen változása alapvetően átértékelheti.” Sarkadi Balázs orvos, biokémikus, akadémikus a HVG360-on július 2-án megjelent véleménycikkében egyebek mellett azzal helyezte kontextusba az NKKP keretében a teljes magyar tudós társadalom által most megpályázható 19 milliárd forintos keretösszeget, hogy bár ez „a korábbi OTKA-kerethez képest valamelyes nominális emelkedést jelent (aminek nagy részét elviszi az infláció), de például – egyedi döntéssel – Krausz Ferenc a saját kutatási projektjére mintegy 70 milliárd forint támogatást kapott (azaz a teljes NKKP pályázati keret több mint háromszorosát).” A Qubithez eljuttatott nyílt levelében Földes B. István fizikus pedig Karikó Katalinról írta, hogy „az NKKP sem támogatott volna egy olyan pályázatot, ami az mRNS kutatásával akar előbbre jutni a divatosabb DNS-kutatás helyett. Lehet, hogy tehetségét felismerve rábeszélték volna, hogy álljon be a sorba, ekkor viszont ma nem lenne Nobel-díjas.”

Miközben az OTKA átalakításán vitatkozik, a tudóstársadalom csak a forró kását kerülgeti

Krausz Ferenc bírálói közül többen is hangsúlyozták, hogy a Nobel-díjas tudós bizonyára csak a hazai tudományszervezési és tudománypolitikai pengeváltások, valamint a magyarországi kutatási feltételek hiányos ismerete okán vetemedhetett arra, hogy a kritikusok szerint mélyen alulfinanszírozott hazai kutatási környezetben „megélhetési kutatásról” beszéljen, illetve a nevét adja az OTKA végleges felszámolásához és a tudományfinanszírozás drasztikus átalakításához. Cikkünk megírása előtt felkerestük a Nobel-díjas fizikust, hogy egyebek mellett erről is megkérdezzük, ám asszisztense július 1-jei válaszleveléből az derült ki, hogy „elfoglaltságai miatt sajnos nincs lehetősége interjút adni”. Másnap reggel viszont szakított időt arra, hogy újfent a Telexen visszakozzon, rövid írása szerint soha nem beszélt „megélhetési kutatókról”, a „megélhetési” jelzőt az OTKA által krónikusan alulfinanszírozott projektekre értette.

Kerestük az MTA vezetőségét is, de a beszélgetést sem az akadémiának – a témában a tudományos közösségnek és Krausz professzornak a Telexen távirati stílusban üzenő – főtitkára, sem pedig az MTA elnöke nem vállalta. Azonban nem sokkal megkeresésünk után, július 3-án éjszaka az MTA elnöke, főtitkára és főtitkár-helyettese közös nyilatkozatot juttatott el szerkesztőségünkbe, amelyben egyebek mellett siettek tisztázni, hogy „tiszteletben tartjuk köztestületünk tagjainak a sajtóban megjelenő magánvéleményét, hangsúlyozva, hogy azok az MTA döntéshozóival és fórumaival nem egyeztetett állásfoglalások. Azokkal nyilvánosan nem polemizálva az a véleményünk, hogy meg kell teremteni a konstruktív párbeszéd kereteit. Az ezeknek az elvárásoknak megfelelő konzultáció az Akadémia tudományos osztályain már javában folyik.” Kérdés, hogy ennek fényében Kollár László MTA-főtitkárnak csak a magánvéleménye volt-e az a Telexen megjelent rövid kommentár, amelynek értelmében „az MTA véleménye az volt, és ma is az, hogy a kiválósági alapkutatások támogatását egy mind szervezetében, mind költségvetésében, mind pedig döntéseiben önálló kutatásfinanszírozó intézmény, kutatási alap (Research Council vagy Science Foundation) tudja hatékonyan ellátni (…). Ez a szervezet ellátja a projektek szakmai és pénzügyi felügyeletét és monitoringját is. Javasoltuk, hogy a kutatásfinanszírozó intézmény szervezete legyen önálló, döntéseit tekintve kormányzati és más intézménytől független.”

A Kutatási Kiválósági Tanács általunk megkeresett tagjai közül cikkünk megjelenéséig többen nem reagáltak a megkeresésünkre, míg Greiner István, a Richter Nyrt. kutatási és fejlesztési igazgatója a tanácsbeli tagságának elfogadásakor aláírt szerződés titoktartási záradékára hivatkozva utasította vissza, hogy a kérdéseinkre válaszoljon. Perczel András biokémikus válaszlevelének értelmében pedig egyelőre nem lehet tudni az átalakítás hatásairól semmit, ezért szerinte „nem érdemes ezeket a kérdéseket idejekorán feltenni és bizonytalan válaszokkal operálni / dolgozni / meglátásokat sejtetni”. Még ha az MTA vezetősége és a kiválósági tanács tagjai nem is, más tudósok megosztották meglátásaikat a Qubittel mindarról, amiről ők is legfeljebb csak folyosói pletykákból, informális beszélgetésekből vagy épp a sajtóban egymásnak üzengető tudóstársaik írásaiból tudtak tájékozódni. Akik pályáztak az új rendszerben, tartva attól, hogy az elbírálásnál hátrányosan érintheti a kutatócsoportjukat, hogy a nagyközönséggel is megosztották az egyébként az adófizetők pénzéből származó kutatásfinanszírozás körüli perpatvar részleteit, csak a nevük elhallgatása mellett tették azt meg. A nevével együtt vállalta viszont a véleményét több olyan tudós is, aki ilyen vagy olyan okból sok éve amúgy sem pályázott a legnagyobb hazai forrásra.

A tudományos pályázatok elbírálásában Szlovákiától Németországon és Lengyelországon át Franciaországig és Izlandig számos európai országban, az Európai Bizottság kutatási programjaiban, így az ERC-ben, és persze Magyarország nemzeti tudományfinanszírozási rendszerében is több mint egy évtizede értékelő Pető Andrea történész, az MTA doktora és a CEU professzora szerint érdemes lenne a most kialakult helyzetben azt is mérlegre tenni, hogy az Európai Parlament jelentése szerint az akadémiai szabadságra épphogy a kutatásfinanszírozás rendszerei jelentik az egyik legnagyobb veszélyt, nemcsak Magyarországon, hanem más európai országban is. Ami a hazai akadémiai szabadságot illeti, a történész szerint az elmúlt évek központosítási törekvései után nem túl meglepő a finanszírozás most körvonalazódó drasztikus központosítása. Ezzel együtt Pető szerint a magyar tudományos kutatás elsősorban olyan strukturális problémák miatt van nehéz helyzetben, ami jóval túlmutat az OTKA átalakításán.

A tudományos munkát végzők eleve nem alkotnak egyetlen homogén masszát, mivel a kutatóintézeti – és elsősorban kutatásból élő – tudósok mellett vannak egyetemi kutatók is. Míg előbbiek a munkabérért kutatnak és újabb kutatásokra pályáznak, utóbbiak munkabére négyféle munkát takar: tanítás, kutatás, egyetemi adminisztráció (például bizottsági munka, tanmenet fejlesztése), valamint tudománykommunikáció, vagyis például tudománynépszerűsítő előadásokon való szereplés. Pető szerint

„a magyar tudományos kutatás strukturális nehézségei abból fakadnak, hogy a fizetés nem fedezi a megélhetés költségeit, és mivel munkabért csak oktatásért lehet kapni, az egyetemi kutatók több helyen is tanítanak. Azok, akik egy oktatási gyárban dolgoznak, nemigen tudnak a nagyon kompetitív nemzetközi publikálási piacon átlagon felüli teljesítményt nyújtani, mert a kurzusok megtartása felemészti az idejük és az energiájuk legnagyobb részét, így a fizetett kutatásra kevés idő jut. Más kérdés, hogy nem is kényszeríti őket semmi, ha az egyetemi állásuk ettől még nem kerül veszélybe. A tudományszervezés mai formájában Magyarországon egy fiatal kutatónak szűk feudális viszonyok között kell megkapaszkodnia egy nagyon csúszós és meredeken lejtő pályán, ami egyébként is nagyon nehéz, de a női kutatóknak, akiknek ezt még a családalapítással is össze kellene egyeztetniük, még nehezebb. Ha számukra nem terveznek speciális, csak nekik szóló támogatási rendszereket, az esély, hogy eljussanak a kiválósági szintig, a nullához konvergál. Már csak hab a tortán, hogy az ismeretterjesztéssel kevés kivételtől eltekintve szinte senki nem foglalkozik, sőt Magyarországon nem is ajánlatos, mert bármikor politikai retorzió lehet érte a jutalom, ráadásul a szakma sem értékeli túl nagyra azokat, akik mégis megteszik. Ennek fényében egyébként az sem kifejezetten meglepő, hogy amikor a tudomány szabadsága veszélybe kerül, a későn kapcsoló tudós közösség mögött nem alakul ki széles támogatói bázis, hiszen a tudomány iránt érdeklődő nagyközönség csak a legritkább esetben találkozik a kutatási területéről átélhető módon mesélő tudósokkal, így nem csoda, hogy nem tudja átélni azt a veszteséget sem, amit a tudósok és a kutatásaik ellehetetlenítése eredményez.”

Fontos a verseny, de a sportolók se egyből az olimpiára jutnak ki

A tudományfinanszírozás átalakításával Kertész János akadémikus, a CEU Hálózat- és Adattudományi Tanszékének igazgatója, Széchenyi-díjas fizikus szerint az a legnagyobb probléma, hogy átláthatatlan, ami beleillik az évtizedek óta tartó gyakori, sokszor ötletszerűnek tűnő változtatgatások sorába, és „emiatt a kutatók állandó instabilitásban kénytelenek dolgozni”. Kertész szerint a változtatásokat csak fokozatosan szabad bevezetni, és a megtervezésükbe be kell vonni a tudományos közösséget is. A legtehetségesebb kutatók gyakran nem is a magasabb fizetések, hanem a jobb és főleg kiszámíthatóbb munkakörülmények miatt döntenek a külföldi karrier mellett.