Minden tudományok legromantikusabbika: az alkímia

„Nincs szükség a művészet és a tudomány szembeállítására, sem arra, hogy egyes iskolákat elfogadjunk, másokat pedig elvessünk belőlük. A két terület kiegészíti egymást” – mondta John Read brit kémikus, kémiatörténész a British Science Association beavatási beszédén 1948-ban, majd későbbi kitüntetései és elismerései alkalmával többé-kevésbé változatlan formában ugyanazt hangsúlyozta: az a tudós, aki nem foglalkozik a múlt tudományos forradalmaival, nem érti meg a jelent sem.

És ez szerinte nem csak a tudósokra igaz, hanem a laikusokra is. Az alkimistákra sem csak babonás, habókos népségként kell tekinteni ahhoz, hogy az ember megértse, hogy mi történik ma (vagy akkor) a kémia világában. From Alchemy to Chemistry című, először 1957-ben megjelent könyvében (amiben több korábbi rövidebb művét foglalják össze), ezt írja: ahányszor volt rá alkalma, a tudománytörténész igyekezett hangsúlyozni a múlt megtartó szerepét, ami egészen jól hangzik, ha az ember elképzeli a skóciai St. Andrews Egyetemen a fóliánsok fölé görnyedő kutatót, aki bizonyára már ismeri a múlt összes titkát, ezért akarja felkészíteni rájuk a jelent, de hát az alkimisták mindig is varázslóknak számítottak amellett, hogy tudósok is.

Hogy lehetett volna például felkészülni a mindenre jó WD-40-re, ha nem lett volna Raymundus Lullus (aki valójában nem alkimista, hanem elsősorban misztikus filozófus volt)? Miért lenne lenyűgöző a klónozás, ha nem lett volna Paracelsus (eredeti nevén: Philippus Theophrastus Aureolus Bombastus von Hohenheim), aki meg volt róla győződve, hogy lombikban igenis előállítható egy emberi lény? És a valódi vagy állítólagos alkimisták tényleg csak szélhámosok vagy őrültek voltak, akik II. Rudolf német-római császár pénzére pályáztak?

Paracelsus, Nostradamus és az ördög

Úgy tűnik, hogy nem, vagy legalábbis nem mind: bár a szélhámosok is súlyos büntetésre számíthattak, azok, akik istentagadás hírébe keveredtek, még súlyosabbra. Rollo Ahmed feketemágia-történész (és valószínűleg szélhámos) könyvében, a Black Art-ban azt írja, hogy a történelemben szinte minden alkimistát meggyanúsítottak azzal, hogy varázsló, és fekete mágiát művel; Ahmed persze ezt nem tartotta bűnnek, így azokról, akikről úgy gondolta, hogy nem voltak feketemágusok, némi megvetéssel beszél, a szórásból csak Paracelsus és Nostradamus maradt ki, akik szerinte tényleg szövetségre léptek az ördöggel.

A többiek a szerző értékelése szerint csak egyszerű pozőrök, esetleg hétköznapi tudósok voltak, de ez sem mentette meg őket a babonaságtól. Nicholas Flamel, a híres angol alkimista Ahmed szerint csak egy félreértés áldozata volt, ahogy felesége, Perenelle is: a házukat a haláluk után is gyanúsnak tartotta a nép, nem is mentek el mellette. Jacques Dulet öngyilkos lett, miután a feleségét megégette Szép Fülöp, aki a templomosok végzetét is okozta, és aki egyébként is szeretett megégetni mindenkit, aki nem tetszett neki, azokat meg pláne, akiknek tartozott (persze az is lehet, hogy a hit védelmében gondolta úgy, hogy a templomos rend, amitől rengeteg hitelt vett fel, valóban pogánykodott – ennek némileg ellentmond, hogy csak Franciaországban égették meg a rend tagjait, máshol, például Angliában, a vizsgálatok felmentéssel zárultak, hiába volt ellenük pápai parancs).

Ezek után az sem meglepő, hogy a templomosokat egyebek mellett azzal is vádolták, hogy az alkímia tudományának hódoltak, és a szentföldi hadjáratok alatt eltanulták az araboktól a lepárlás tudományát is (mások szerint ezt ír szerzetesek hozták be Európába valamivel, esetleg jó hatszáz évvel korábban, de vádnak nem rossz). Attól még desztillálhattak mást is, mint whiskey-t, persze, no de honnan jöhetett a vád, hogy egyáltalán desztillálni rossz, és hogy születtek meg az első alkimisták, és főleg: hogyan vezetett ez ahhoz, hogy bárki is rájöjjön bármire?