Az áll a Brewster’s Dictionary of Irish Phrase & Fable című folklórlexikonban, hogy a whiskey „sokak szerint” az írek nemzeti itala – a másik tábor a sörösöké, de a kettő nem igazán választható el egymástól. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán létrejöjjön a whiskeyfőzés, az is kellett, hogy az országban már elterjedjen a sörfőzés tudománya.

A szótár szerint az egyik legfontosabb különbség az ír whiskey és a skót whisky között az, hogy míg az írek nem állnak meg háromszori lepárlásig, a skótok (és általában mindenki más) megelégszenek a kétszerivel is – igaz, ezzel Fred Minnick bor- és szeszesital-szakíró szerint sokáig maguk az írek is így voltak. Csakhogy az íreknek van valamijük, amivel a többi whisk(e)ykészítő nemzet nem dicsekedhet: púkájuk. Erről egyelőre legyen elég annyi, hogy egy folklorisztikus alak, amely a whiskey készítéséhez nem elengedhetetlen, a fogyasztásához azonban több szinten is köze van.

Gabona, víz, hordó

Kevin R. Kosar, a Whiskey: A Global History szerzője szerint a szóban forgó ital első körben nem tűnik valami bonyolult dolognak, hiszen csak fermentált gabona szükséges hozzá, hordós érlelés és lepárlás. Ennek megfelelően készülhet árpából, kukoricából, rozsból, zabból vagy akármiből, a lényeg, hogy a hordó ne maradjon ki: enélkül az ital nem nyerné el a jellegzetes színét és sajátos ízét, ráadásul elmosódna a vodka és a whiskey közötti határvonal.

Persze az, hogy kevés összetevő kell hozzá, még nem jelenti, hogy egyszerű vagy akár könnyen reprodukálható folyamatról lenne szó: az ital minőségét számtalan tényező befolyásolja, köztük sok olyan is, amit lehetetlen előre megjósolni. Számít a víz és a gabona fajtája és minősége, a lepárlás, a tőzegesség, az esetleges fertőzések, a vadélesztő be- vagy be nem kerülése a főzetbe, a fermentáció hossza – a sor a végtelenségig folytatható. Kosar szerint éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy két, egymástól csak kőhajításnyira lévő főzdében két teljesen eltérő whiskey készülhet ugyanazokból az alapanyagokból.

Úgy tartják, a whiskeyfőzés egy része tudomány, egy része művészet, a maradék pedig varázslat. A művelet tudományáról és mesterségbeli fogásairól könyveket lehetne írni (írtak is, nem is egyet), és nem véletlen, hogy egyesek a skótra, mások az írre, megint mások pedig az amerikai, kanadai vagy japán whiskey-re esküsznek. A legizgalmasabb része az egésznek persze a varázslat, így egy kis történelmi és etimológiai kitérő után arra is ráfordulunk.

Whisk(e)y

Bár az emberek szeretnek már arról is késhegyig menő vitát folytatni, hogy a whisk(e)y nevét hogyan írjuk, van egy rossz hírünk: valójában nincs is nagyon miről vitázni. A Britannica szerint Írországban és az Egyesült Államokban egész egyszerűen a „whiskey” a bevett írásmód, a két országon túl pedig a „whisky” forma ragadt meg. Hacsak nincsenek a döntésnek eredetvédettségi okai, mindenki úgy hívja a whisk(e)y-jét, ahogy akarja, vagyis az, hogy hogyan írják a nevét, az ital ízvilágáról nem árul el túl sokat. A név viszont (legalábbis egyesek szerint) sokat elmond a szó eredetéről és történetéről.

Az biztos, hogy sok más történethez hasonlóan a whiskey-é is egy sörrel kezdődött (illetve a sörfőzéssel), de hogy hol, abban már nem értenek egyet a források; a feltalálás dicsőségét az írek, a skótok és a walesiek is maguknak követelik. Kosar szerint a lepárlás tudománya a görögöktől vagy az araboktól jutott el a Brit-szigetekre, ahol sört főzni már tudtak, így innen már csak ez a lépés hiányzott ahhoz, hogy rátérhessenek a whiskeyfőzésre is – Minnick szerint az is elképzelhető, hogy európaiak vagy mórok vitték magukkal az ehhez szükséges tudást.

Hogy pontosan mikor és ki vitte el a szomjas szigetlakóknak a lepárlás tudományát, rejtély: annyi azonban Minnick szerint bizonyos, hogy a feljegyzések szerint Írországban már 1172-ben ittak egy uisge-beatha (gaelül: „az élet vize”) nevű alkoholos italt – vagyis jó eséllyel whiskey-t. A legtöbb forrás szerint ebből ered a mai whisky vagy whiskey szó is, amiből angolosabb formájában a skót gaelben „usquebaugh”, az írben pedig „usquebae” lett. Az írek angol hatásra megtartották a szóban az e-t, míg a skótok ragaszkodtak az eredetihez közelebb álló kiejtéshez és írásmódhoz, a többi országban pedig vagy rendelkeznek az írásmódról, vagy nem.

Szent Patrik

A szakértőknek és a whiskeytörténészeknek több lehetséges válaszuk is van rá, hogy ki és mikor találta fel a whiskey-t – Kosar a béke kedvéért azt a kompromisszumot javasolja, hogy párhuzamosan többen is rájöttek a titokra. Az ír hagyomány szerint Szent Patriknak, az ország védőszentjének köszönhetik az italt, csakhogy a 4–5. században élt Patrik születéséről több változat kering: egyesek szerint az angliai Cumbriában, mások szerint Wales déli részén született, a skótok szerint pedig természetesen Skóciában.

Keresztény családban nevelkedett, de diakónus apja birtokát ír kalózok támadták meg, így került első ízben az országba, ahonnan végül Európába (valószínűleg Franciaországba) ment tovább, ahol szerzetesnek állt – más feldolgozások szerint itt is rabszolgaságba esett, és csak Angliában lett belőle szerzetes. Az íreknél töltött hat év alatt megtanult gaelül, ami később azért is jól jött neki, mert 23 éves korában látomása támadt, amiben egy harmadik századi mártír, Victorius arra szólította fel, hogy ismertesse meg a kereszténységet az ír pogányokkal.

Ez olyan jól ment neki, hogy egyes legendák szerint Oisínt, a dalnokot és Cúchulainnt, a leghíresebb ír mondahőst is sikerült megtérítenie. De ez még nem minden: állítólag kiűzte a kígyókat Írországból, a háromlevelű lóherével magyarázta el a pogányoknak a Szentháromság mibenlétét, valamint whiskey-vel győzte meg a vonakodó íreket arról, hogy vegyék fel a kereszténységet. Ezek közül (talán a lóherés prédikáció kivételével) valószínűleg egyik sem igaz, de apróságokon nem érdemes fennakadni, ha egyébiránt egy jó történetről van szó – a kígyós történetet például többen is megvizsgálták, de sajnos úgy tűnik, hogy a szigeten sosem éltek kígyók. És sajnos úgy tűnik, hogy Patriknak a lepárláshoz sem lehet sok köze: a rómaiak az eljárást ugyan ismerték, de arra nem maradt fenn semmilyen bizonyíték, hogy italt is készítettek volna ezzel a módszerrel. Az viszont igaz, hogy ha lett volna whiskey, Szent Patrik bizonyára nem vetette volna meg, de nem is propagálta volna a fogyasztását éppen Patrik-napon – ez utóbbiról persze nem is tudta volna, hogy mikor van, hiszen az a hagyomány szerint a halálának az évfordulója, de mivel böjti időszakra esik, ilyenkor tilos alkoholt fogyasztani.

A lepárlás tudománya

Ha nem is Patrik, akkor nagy valószínűséggel egy másik szerzetes ismertette meg az íreket a whiskeyfőzéssel. Malachy Magee az Irish Whiskey: A 1000 Year Tradition című könyvében egyrészt határozottan azt állítja, hogy az italt az írek találták fel, és a skótok csak később próbálták kisajátítani, azt is írja, hogy a lepárlás tudományát misszionáriusok vitték haza a Közel-Keletről valamikor 500 és 600 között, így nem csoda, hogy a 12. századra már komoly hagyománya volt a whiskyzésnek az országban. Kosar szerint a technika más utat járt be: a lepárlást, amit már az ókori egyiptomiak is ismertek, az arabok fejlesztették tökélyre, és jó üzletet is csináltak belőle – csak ők nem whiskey-t, hanem rózsavizet, illatszereket és illóolajokat készítettek így, még ha egyes források szerint ismerték is a borból készült erős alkoholos italokat.

Az eljárásnak hamar híre ment az alkimisták között, akik amellett, hogy így akarták kifürkészni a világ titkait, gyógyszereket is készítettek lepárlással – a módszer először Alexandriában, majd Afrika északi részén és Spanyolországban is elterjedt. A tizenkettedik században már Közép-Európában is ismerték a technikát, sőt az arab természettudományos traktátusok latin fordításai is ismertek voltak. Elképzelhető, hogy a lepárlás elterjesztéséhez nem is volt szükség arra, hogy az ír szerzetesek egészen a Közel-Keletig utazzanak – lehet, hogy Európából került át a Brit-szigetekre.

Annyi biztos, hogy az angolok, vagy legalábbis egyikük, Robert of Chester, 1144-ben már ismerte az eljárást, ekkor fordította le ugyanis arabról latinra az első, Európában hozzáférhető alkímiai könyvet, amiben már a desztilláció is szerepelt. Az információ valószínűleg nem jutott el túl gyorsan mindenkihez, de az is elképzelhető, hogy csak neki nem jutott eszükbe whiskey-t főzni, különben szűk harminc évvel később az angolok nem lepődtek volna meg a whiskey-től részeg íreken. Kosar erről megjegyzi, hogy a szeszesitalok nevét egészen a közelmúltig nagyjából csereszabatosan használták, angolul whiskey-t (whiskee-t stb.) csak az 1700-as évek elejétől említenek írásban, így annak, aki meg akarja tudni, hogy pontosan mitől rúgtak be korábban, nagyjából a fantáziájára kell hagyatkoznia.

A háztájitól a nagyiparig

Minnick ennek ellenére elfogadta, hogy a korai uisce-beatha, az élet vize is whiskey volt, még ha el is tért azoktól az ír whiskey-ktől, amiket ma ismerünk. A korai receptek összetétele nem ismert, de egy 1671-ből fennmaradt receptből úgy tűnik, hogy a cefréhez fűszereket, édesgyökeret és ánizst adtak, a kész italt pedig cukorral, vajjal, mentával vagy tejjel keverték el, hogy elvegyék az alkohol ízét.

Ekkor még (vagy már, nézőpont kérdése) háznál főzték a whiskeyt, ami nem is keltett túl nagy nemzetközi figyelmet – egészen addig, míg Sir Walter Raleigh fel nem fedezte magának, és be nem mutatta az italt az angol úri közönségnek. Az ír whiskey I. Erzsébet tetszését is elnyerte, és ahogy az ital egyre divatosabbá vált, egyre többet is kellett termelni belőle, a házi főzés helyét pedig lassan átvették a nagyüzemek – a növekvő igény miatt 1661-ben bevezették a whiskeyadót is, és betiltották a házi főzetek készítését. 1780-ban aztán olyan népszerű lett, hogy az angolok is megadóztatták.

A népszerűségét persze nem csak annak köszönhette, hogy finom: hatékonynak tartották meghűlés és szélgörcs ellen is, ráadásul a néphit szerint a gyomrot is nyugtatta. Ez utóbbi bizonyára igaz rá: Minnick egy angol inas hazaküldött levelét idézi 1760-ból, aki arról számol be, hogy sosem látott még olyan írt, aki whiskey-től rúgott volna be, és másnapos lett volna utána.

A púka színre lép

Az ír whiskey a mai napig sikersztorinak számít, no de mi a helyzet a beígért púkával, és egyáltalán, mi az?

Írország egyes vidékein úgy tartották, hogy a púca (pookah, púka) egy olyan szellem, amely képes tönkretenni a whiskey-t, ha beteszi a lábát a főzdébe, és megsértődik valamin. Sőt, akár a raktárkészletet is képes kifosztani, ezért a főzdemesterek hagyományosan kikészítettek neki külön egy hordócskával, hogy vigye el azt, ha már muszáj. Lehet, hogy a whiskey-re már nem jelent komoly veszélyt, de marketingértéke még mindig van: Stuart McNamara whiskeyszakíró a púkáról nevezte el azt a skálát, amivel a kezdő fogyasztókat akarja elkalauzolni az ír és skót whisk(e)y-k világában.

link Forrás

Bár a legtöbb forrás szerint a púka az ír vidék lakója, Skóciában és a Csatorna-szigeteken is ismerik. A Geddes & Grosset-féle enciklopédia szerint Shakespeare-nél a Szentivánéji álomban Puck maga is púka, ezzel együtt pedig egy egész mitikus faj megszemélyesítője – a tündéreké, amelyeket vidékenként hol pixiként, hol pookaként (púca, pwcca) emlegetnek. Széles kategória ez: tágabb értelemben ide tartoznak a skót és angol népmesék háziakat segítő brownie-jai és a cornwalli koppantók is, akik a bányászokat figyelmeztetik, ha veszélybe kerülnének, és akik leginkább törpékre hasonlítanak. Ezzel nem mindenki ért egyet: bár Írországban elterjedtnek számítanak a róla szóló történetek, Peter Beresford Ellis történész szerint nincs nyomuk a vikingek érkezése előtti történetekben, ezért úgy gondolja, hogy a vikingek hozták magukkal, és a púkákat eredetileg púkiknak hívták – akik északon is bajkeverőnek számítottak. William Butler Yeats ír költő és folklorista szerint viszont elképzelhető, hogy a lény neve az ír poc, kecskebak szóból ered, de ő már többnek tartja őket bajkeverőknél: Douglas Hyde beszámolói szerint régen, „Szent Patrik érkezése előtt” a parasztok ajándékokat hagytak azokon a halmokon, amelyekről tudták, hogy púka lakik bennük. Ezt nem önérdek nélkül tették: Hyde szerint a lény akármilyen komisz is legyen, novemberben, az ő szent hónapjában megenyhül, és ha sikerül szóra bírni, jövő novemberig megjósolja a jövőjét annak, aki felkeresi.

A fáradt éjszakai vándorok és a whiskey

Igen ám, de mire hasonlít a púka? A szakirodalom szerint akármilyen alakot fel tud venni, de leginkább fekete, lángoló szemű ló képében szeret megjelenni. De nem kizárólag.

Wirt Sikers, az Egyesült Államok walesi konzuljának 1880-ban megjelent gyűjtése (British Goblins: Welsh Folk-Lore, Fairy Mythology, Legends and Traditions) szerint Walesben a lényt nem tartják rosszindulatúnak, csak csínytevőnek, aki félrevezeti az eltévedt utazót, ehhez pedig a lovon kívül kutya, vaddisznó, fej nélküli medve és tűz alakját is felveheti. A leggyakoribb csínye az, hogy egy lámpással egy szakadék felé vezeti az este hazatérő parasztot, de nem csalja bele: átugorja, kikacagja az útról lecsalt embert, és elfújja a gyertyát – ezt a történetet Sikes kisebb eltérésekkel több ízben is hallotta. A Geddes & Grosset-féle enciklopédia is főleg ezt a trükköt emlegeti, ahogy Yeats gyűjtésében is egy olyan mese szerepel, ahol a lény lóvá tesz egy együgyű dudást.

Egy közös pont az idézett történetekben és a whiskey-ben, hogy a púka általában nem véletlenül választja ki az áldozatait: ahogy a dudás, úgy valószínűleg a későn hazatérő parasztok is tökrészegek voltak. A néphit szerint lehet, hogy a lény mást is zaklatna, de nem szabad neki, mióta a legenda szerint Brian Boru ír főkirály meglovagolta. Ez azóta sem sikerült senki másnak, neki is csak úgy, hogy olyan kötőféket használt hozzá, amibe egy púka három szőrszálát szőtték. Miután betörte a lovat, megígértette a szellemmel, hogy soha többé nem okoz kárt keresztény embernek, és a tulajdonában sem tesz kárt, valamint azt is, hogy soha nem támad ír emberre, hacsak nem részeg, vagy valami rosszban sántikál. Ez sok mindent megmagyarázna – többek között azt is, hogy miért számolnak be Írországban a mai napig találkozásokról a rejtelmes lénnyel, aki a megfelelően félreeső utak fogyatkozásával új elfoglaltságot keresett magának: ember alakját ölti magára, és kellemetlen jóslatokkal lepi meg az áldozatait.