Pápai kegyelmet kapott, mégis megégették Jacques de Molay-t, a templomosok nagymesterét

1307. október 13-án, pénteken kora reggel IV. (Szép) Fülöp francia király emberei az inkvizíció parancsára hivatkozva 2000 templomost tartóztattak le vallásgyalázás és eretnekség vádjával – Piers Paul Read angol történész és regényíró szerint 15 ezret, ha beleszámoljuk a templomosok szolgálóit, családtagjait és a szolgálók családtagjait is; a letartóztatottak többsége nem is lovag, hanem földművelő, szolga vagy szerzetes volt. Ez amellett, hogy kiválóan gazdagítja a szerencsétlen nap legendáit, tulajdonképpen az egyik legismertebb, 1099-ben alapított harcos szerzetesrend végének a kezdetét is jelentette, egyúttal ez volt az egyik legelső, részleteiben is ismert koncepciós per a történelemben.

Vádakból nem volt hiány. Michael Haag brit történész könyve szerint a lovagrend tagjait a következőkkel vádolták:

• titkos gyűléseket szerveztek, ahol éjszaka, titokban kerítettek sort az új tagok beavatására;
• ezeken a szertartásokon a jelölteknek meg kellett tagadniuk Krisztust;
• a jelöltek ilyenkor megtiporták, levizelték és leköpték Jézus arcmását, a feszületet vagy egy keresztet;
• a beavatás során a jelentkezőket a rend tagjai szájon, köldökön, a gerinc tövénél, a fenekükön vagy a péniszükön megcsókolták;
• a rendben intézményesített volt a homoszexualitás és a szodómia;
• a bálványimádó templomosok egy faragott képhez imádkoztak, amit Baphometnek neveztek, ami egyesek szerint macskát, mások szerint emberi fejet formázott;
• a rend tagjai nem hittek a szentségekben és az oltáriszentségben sem;
• a magas rangú templomosok, így a rend nagymestere az egyház engedélye nélkül feloldozhatták a bűneik alól az alacsonyabb rendű tagokat;
• a jótékonykodásra kapott pénzeket nem a szegények javára fordították, hanem ellopták.

Undorító becstelenség

A vádak külön-külön is elég súlyosnak hangzottak, de Szép Fülöp, akinek a parancsára elfogták a templomosokat, a biztonság kedvéért ezen kívül még meg nem nevezhető förtelmeket is a nyakukba varrt. A király „különös és soha nem hallott dolgokkal” vádolta a templomosokat, „amelyekre borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róluk” – idézi Read. Fülöp itt még nem állt meg: a templomosok praktikái ezen kívül megvetésre méltók, förtelmesek, visszataszítók voltak, és az az undorító becstelenség, „ami szinte embertelen, velejéig idegen az emberi természettől”, jól indokolta a rend tagjainak őrizetbe vételét.

Ezt a tekintélyes bűnlajstromot, aminek a második fele jótékony homályba vész, még tovább tudták fokozni azzal a váddal, hogy a templomosok hamis prófétának tartották Jézust, sőt, titokban szövetkeztek a muszlimokkal, ezért végső soron – legalábbis Fülöp szerint – ők tehettek a Szentföld elvesztéséről. Ha valahol, hát itt példát kellett statuálni.

Legalábbis a francia uralkodó így gondolta, de a vélemények megoszlottak, mivel a tekintélyes bűnlajstromot V. Kelemen pápa és II. Jakab aragón király sem hitte el első hallásra. Az sem csoda, hogy kételkedtek bennük, a korabeli francia propaganda ugyanis mindenkit szodómiával és eretnekséggel vádolt, aki nem tetszett Szép Fülöpnek: ezt VIII. Bonifác pápa sem tudta elkerülni, akit Fülöp addig gyötört (az emberei meg is kísérelték foglyul ejteni Anagniban, hogy a Francia Királyságba hurcolják), míg a történelemkönyvek szerint meg nem őrült.

A szép franciának ez sem volt elég, 1303-ban pert is indított a pápa ellen, amiben azt kívánta bebizonyítani, hogy VIII. Bonifác eretnekségeket hirdetett, és egyebek mellett a paráználkodást sem tartotta bűnnek. A perből végül nem lett semmi: Bonifác után XI. Benedek rövid pápaságát követően (amelynek a végére feltehetőleg vérhas tett pontot), végre egy franciát, V. Kelement választották meg pápának, akire a francia király már komolyabb nyomást tudott gyakorolni. Read szerint már a megválasztását is feltételekhez kötötte: a történet szerint csak akkor támogatta a pápaságát, ha kegyelmet adott az anagni emberrablás résztvevőinek, hivatalosan is megbélyegzi Bonifácot, és persze hallgat majd Fülöp tanácsaira. A francia királynak nem is kellett panaszkodnia, az 1305 decemberében kinevezett tíz új bíborosból kilenc francia volt, az öt évvel később kinevezett öt új bíboros közül pedig mindegyik az volt.

Idegen szokások

Akármilyen lojális is volt V. Kelemen IV. Fülöphöz, a templomosok ellen felhozott vádakat a jelek szerint maga sem hitte el, de az sem véletlen, hogy a vádak mások számára egészen hihetőnek hangzottak. Sir Steven Runciman angol történész szerint ez leginkább a templomosok üzleti tevékenységének volt köszönhető – épp annak, ami miatt Fülöp szemet vetett a vagyonukra is. „Régóta a templomos rend volt Keleten a legnagyobb bankár és a legfőbb pénzkölcsönző” – írja A keresztes hadjáratok története című nagy művében.

Emiatt nemcsak Fülöp, hanem több európai uralkodó is ferde szemmel nézett a rendre, méghozzá már régóta: ha harcoltak, hát harcoltak, és egy, a Szentföldön vívott háborúnak presztízsértéke volt ugyan, de túl messze volt ahhoz, hogy pénzügyileg is támogassák. És aztán ki tudja, hogy hova kerül a pénz? A nagypolitika mellett valószínűleg ez a kérdés foglalkoztatta azokat is, akiket Fülöp felszólított a templomosok azonnali elfogására – már ha az eretnekség vádjától eltekintünk, de hát minden szentnek a maga felé hajlik a keze, ugye.

A pénzkölcsönzés nemcsak népszerűtlen szakma, hanem gyanús is: Runciman szerint a templomosok közül sokaknak jó üzleti és személyes kapcsolatai voltak muszlimokkal, érdeklődtek a muszlim vallás és tudomány iránt, és persze a többi rendhez képest irtózatosan gazdagok is voltak, ráadásul senki másnak nem feleltek, csak a pápának. „Az a hír járta, hogy a várfalak mögött a rend tagjai furcsa, ezoterikus filozófiát tanulmányoztak, és eretnekséggel fertőzött szertartásokban vettek részt” – írja még a történész. Runciman szerint egyébként a vádak nem is lehettek teljesen alaptalanok, de ebben szó szerint nem Jacques de Molay és több más prominens templomos vallomása a perdöntő, ezekről ugyanis már akkor kiderült, hogy kínzással csikarták ki őket, és erre hivatkozva Molay és mások is visszavonták őket.

Jól fizető gyűlöletkampány

A csökkenő szimpátiának Fülöpön kívül más oka is lehetett – márpedig a francia királynak elég komoly indokai voltak arra, hogy ne kímélje a templomosokat: rengeteg pénzt kért kölcsön tőlük, mielőtt eszébe jutott volna, hogy mégiscsak eretnekek, és elmondhatatlan bűnöket követtek el. Az eset kísértetiesen emlékeztet IV. Fülöp két korábbi húzására: Haag szerint a király először 1291-ben a Franciaországban élő olasz bankárokra csapott le, 1306-ban pedig a zsidókra.

Mind a két akció kiutasítással járt, de persze csak azután, hogy a király lefoglalta a birtokaikat és a vagyonukat. Nagy valószínűséggel a templomosok elleni fellépéssel is ez volt a cél, de ez már csak a hab volt a tortán, Fülöp ugyanis maga akarta kontrollálni azt az új keresztes hadjáratot, amitől francia érdekeltségeket remélt szerezni a Szentföldön, és ehhez a saját irányítása alá akarta vonni a kereszteseket.

Ehhez egy jogi kiskapura volt szükség. A templomosok a pápa felügyelete alá tartoztak, a katarok miatti eretneküldözés miatt viszont III. Honoriusz pápa példátlan engedményt tett a francia inkvizíciónak: engedélyezte, hogy a ciszterciek, az ispotályosok és a templomosok ügyeit is vizsgálják, ha eretnekség gyanúja merülne fel. A rendeletet sosem vonták vissza, így 80 évvel később a király sikeresen csaphatott le a templomosokra, akik abban a hitben éltek, hogy kizárólag a pápának felelnek. Fülöp arra hivatkozott, hogy előzőleg egyeztetett a pápával, Kelemen viszont nem volt elragadtatva attól, hogy az ő közvetlen alattvalóit vegzálja a világi hatalom. Ezt ugyan szóvá is tette, de különösebb eredmény nélkül, és válaszában is leginkább azt panaszolta, hogy a király jogsértést követett el, arra nem tért ki, hogy mit gondol a templomosok ellen felhozott vádakról.

A megfelelő pillanat

Az időzítés is tökéletes volt. Akkon eleste és a Szentföld elvesztése után a közvélemény sem látott túl sok fantáziát a templomosokban, viszont sok pénzük volt, és ahelyett, hogy a pogányok ellen harcoltak volna, sokan hazamentek Európába, és ott villogtak a vagyonukkal – sőt, ami még rosszabb, a politikába is beleártották magukat, illetve az is előfordult, hogy keresztény testvéreik ellen fordultak. Ez volt a ritkább eset: a legtöbb templomos polgári foglalkozásként bankár volt, esetleg szolgáló, szerzetes vagy bármi egyéb, a legritkább esetben harcos. A rend tagjainak 90 százalékát, legalábbis Európában, nem harcoló templomosok tették ki.

Haag szerint elképzelhető, hogy IV. Fülöp és tanácsadói komolyan hittek abban, hogy a gonosz ellen küzdenek, ami a templomosok között ütötte fel a fejét, de annak ellenére, hogy Runciman szerint egyes beavatási szertartásokról szóló pletykáknak akár hitelt is lehet adni, a templomosok elleni per előélete ezt legalábbis kétségessé teszi. A tömegpiszchózisnak viszont nagy ereje van: Malcolm Barber angol történész szerint nemcsak a harcos rend kialakulásának, hanem az ellenük forduló közhangulatnak is félig-meddig teológiai okai voltak.

Szent erőszak

Az erőszakmentesség parancsával látszólag ellenkezik egy harcos rend létrehozása, de az egyház szerette volna az erőszakot a hit védelmére felhasználni, másrészt a korabeli gondolkodásban az ördög vagy a démonok elleni küzdelem nem is annyira metaforikus szinten zajlott, mint inkább a való életben: a keresztesek igenis az ördög szolgáit indultak legyőzni.

A fizikai konfliktus megalapozását is megtalálták, méghozzá a Bibliában: a kanonizált szövegekben Jézus ritkán indulatos, de amikor kiűzte a kufárokat a templomból, bizony dűtött-borított („a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta”). Az eredmény: a hit védelmében megengedett az erőszak, méghozzá a nagyobb jó kedvéért. Barber hosszan sorolja a példákat arra, hogy melyik egyházatya éppen mikor látta jogosnak a háborút vagy a vérontást, de van itt még egy érdekes párhuzam: Fülöp a korabeli bankhálózat, sőt, az első európai bankhálózat kialakítójaként még arra is rájátszhatott, hogy tessék, itt a templomosok ahelyett, hogy alamizsnát adnának a szegényeknek és megtartanák a Szentföldet, kufárkodnak. A többi bűnükről nem is beszélve.

A vizsgálat megindul

A vádakkal viszont kellett kezdeni valamit. V. Kelemen 1306. november 1-jére Poitiers-be hívatta Jacques de Molay-t és a johannita rend nagymesterét, Foulques de Villaret-t, hogy megbeszéljék a következő keresztes hadjárat részleteit. Már ebben sem született egyetértés, de Molay, amikor végül sor is került a találkozóra, amit a pápa betegsége és a johannita nagymester elfoglaltsága miatt halasztani kellett, már vizsgálatot kért Kelementől, hogy tisztázzák a vádakat, amiket felhoztuk ellenük, és amikben meggyőződése szerint teljesen ártatlanok.

A vizsgálat annak rendje és módja szerint meg is indult, de már Fülöp és a francia inkvizíció emberei sem bántak kesztyűs kézzel a gyanúsítottakkal, akik között sok olyan is akadt, aki már a kínzástól való félelem hatására is bevallott volna bármit. Maga a nagymester, Jacques de Molay is arra panaszkodott, hogy kegyetlenül bántak vele, de másokat az inkvizítorok addig gyötörtek, amíg le nem égett a hús a lábukról vagy bele nem haltak a vallatásba. 1310 májusában 54 templomost eretnekség vádjával meg is égettek, ezután a vádlottaknak az is nyilvánvaló volt, hogy a rabságon vagy a kínzáson kívül is van mitől tartaniuk.

A hisztéria idővel túlterjedt Franciaországon. A pápa 1307-ben kiadott bullájában Európa összes uralkodóját a templomosok letartóztatására utasította, aminek a portugál Dénes kivételével mindannyian engedelmeskedtek is. Ennek ellenére sehol máshol nem üldözték a rend tagjait olyan agresszívan, mint Franciaországban: Angliában például egyetlen templomost sem találtak bűnösnek az ellenük felhozott vádakban.

Kegyelem augusztus 20-án

Volt viszont egy pont, ahol úgy tűnt, hogy még nem uralja el a világot a templomos-pszichózis. 1308. augusztus 20-án V. Kelemen kegyelmet adott Jacques de Molay-nak, amiért eltévelyedett a hitében; a jelek szerint a pápa még a nagymester vallomása után sem érezte olyan súlyosnak az ellene felhozott vádakat, hogy ne tartotta volna őket bocsánatra méltónak.

Az erről szóló jegyzőkönyveket Barbara Frale olasz paleográfus találta meg a vatikáni levéltárban 2001-ben, és bár Molay ezután kegyelmet kapott, ezt követően pedig többször is visszavonta a vallomását arra hivatkozva, hogy kínzással csikarták ki belőle, 1314 márciusában mégis megégették. A templomosok börtönéül választott Chinonról chinoni jegyzőkönyvnek is nevezett dokumentumban a nagymester tagadja, hogy kényszer hatása alatt vallott volna.

Molay a vallomásában azt mondta, hogy a beavatásakor le kellett köpnie a feszületet, meg kellett tagadnia Istent, de a köpést szándékosan elhibázta, és csak szóban tagadta meg Istent, lélekben nem, a szodómiáról és a beavatást kísérő általános csókokról pedig elmondása szerint nem tudott és nem is hallott semmit. Ezután jött az a felmentés, aminek ellenére végül a nagymestert máglyán elégették.

Kínzás és kényszerítés

A kegyelem ellenére a vizsgálatok folytatódtak. Két évvel a chinoni jegyzőkönyv felvétele után a pápa újabb meghallgatást tartott, ezúttal Poitiers-ban, ahová három templomos lovagot és a rend több alacsonyabb rangú tagját hívta meg személyesen tanúskodni. A chinoni meghallgatással ellentétben ennek anyagát nyilvánosságra is hozták. Malcolm Barber szerint erre az alkalomra nem csak a bíborosokat, hanem a beidézett lovagokat is gondosan megválogatták.

Barber azt írja, hogy miután a francia király tartotta őrizetben a templomosokat, maga dönthetett arról is, hogy kit választ ki közülük, és élt is ezzel a lehetőséggel: a vallomástevők közül ketten már korábban szembefordultak a renddel, öten pedig már nem is tartották magukat a tagjainak. Azokat, akik nem akarták szándékosan befeketíteni a rendet, nagy valószínűséggel kínzással fenyegették, vagy éppenséggel meg is kínozták. Read szerint sok esetben elég volt az is, ha csak rájuk ijesztettek, hiszen a vádak annyira ismertek voltak, hogy mindenki tudta, milyen vallomást várnak el tőle. Persze volt is mitől megijedni: később többen is a kínzásokra hivatkozva vonták vissza a vallomásukat.

Charles G. Addison angol ügyvéd a templomosok történetét bemutató könyvében azt írja, hogy a legkedveltebb kínzási módszer a talp megégetése volt, de nagyjából minden belefért, amit az inkvizítorok ki tudtak találni. Addison szerint a foglyoknak hamis leveleket is mutattak a rend nagymesterétől, amelyekben arra szólította fel a rendtársait, hogy valljanak be mindent, azt is, amit a korábbiakban tagadtak (itt feltehetőleg a szodómia vádjáról lehetett szó). A vallomásokban néhány eltérés is mutatkozott, a korábbi chinoni jegyzőkönyvhöz képest például az, hogy a lovagok egy zsinórt is kaptak, amit korábban az általuk tisztelt fej köré kötöttek, hogy így is kimutassák a hűségüket a bálványhoz. Arról már nem sikerült megegyezni, hogy ez milyen bálvány volt: egyesek szerint egy szakállas férfit ábrázolt, mások szerint egy gyönyörű nőt (esetleg macskát vagy kecskét). Az inkvizítorok valószínűleg a női verziónak örültek a legjobban, hiszen köztudott, hogy az ördög szeret gyönyörű nők képében megjelenni. Az ízlés persze szubjektív dolog, de nem lehetett valami gyönyörű, ha emellett kecskére, macskára és szakállas férfira is hasonlított.

A poitiers-i meghallgatás anyagában sem akadt túl sok meglepetés, legfeljebb annyi, ahogy Barber megjegyzi, hogy a 72 kihallgatott rendtag között egyetlen magas rangú vezető sem szerepelt, hivatalosan azért, mert az egészségi állapotuk nem engedte, hogy személyesen jelenhessenek meg a pápa előtt. A maréknyi templomos meghallgatásából persze nem lehetett a rend minden tagjára ítéletet mondani: az ügyeket egyenként kellett megvizsgálni. Az általános gyanú viszont elegendő volt arra, hogy Kelemen 1311-ben, a vienne-i zsinaton a Vox in excelso kezdetű bullájában a rend feloszlatásáról, az Ad providam kezdetűvel pedig arról, hogy a templomosok vagyona a johannitákra szálljon. Ez utóbbi egyrészt azt jelentette, hogy a vagyon továbbra is egyházi kézen maradt ahelyett, hogy frissen alakult lovagrendek vehették volna át (és így gyakorlatilag királyi kézre jutott volna), másrészt azt is, hogy több országban a templomos rend tagjai egyszerűen átigazoltak johannitának.

Máglyahalál

A francia templomosok számára nem alakult ilyen egyszerűen az élet. Read szerint Jacques de Molay még mindig bízott a Templommal szimpatizáló bíborosok befolyásában és abban, hogy bebizonyosodik, erőszakkal csikarták ki belőle a vallomást. Egy történet szerint Párizsba érve a bíborosok előtt feltépte az ingét, hogy közszemlére tegye a sebeit, melynek láttán a főpapok „keserves könnyekre fakadtak, és meg sem tudtak szólalni”. Mások is követték Molay példáját, ezzel pedig sok mindent tettek kockára: az inkvizíció szabályzata értelmében „a visszaeső eretnekeket a világi hatalom kezére kellett adni, hogy elevenen megégessék őket”.

Read, Runciman és Barber is úgy gondolja, hogy a pápa nem volt meggyőződve a templomosok bűnösségéről, és nem is érezte magát annyira kiszolgáltatottnak Fülöp felé, hogy minden parancsát kritika nélkül teljesítse. A pápa további vizsgálatokat rendelt el, mire a francia király egy levélben megfenyegette, hogy őt is hasonló bűnökkel fogja vádolni, mint a templomosokat, majd Fülöp propagandistái azt kezdték el terjeszteni róla, hogy azért halad lassan az eljárás, mert a köztudottan gazdag lovagrend megvesztegette Kelement.

A pápai bürokráciát azonban nem lehet siettetni: az eljárás egészen 1314-ig húzódott, amikorra a Kelemen által kijelölt háromfős bizottság ítéletet hozott a börtönben sínylődő nagymester és a rend vezetői, Hugues de Pairaud, Geoffroi de Gonneville és Geoffroi de Charney ellen. Az ítélet életfogytiglani börtön volt, de ebbe Molay és Geoffroi de Charney, Normandia nagymestere nem törődött bele: végleg visszavonták a vallomásukat, ezzel pedig a jog előtt visszaeső eretneknek számítottak – még aznap este meg is égették őket. Az ítéletet a Szajna egy kis szigetén hajtották végre, méghozzá akkora sietséggel, hogy nem is ügyeltek a jogi státuszára: a sziget ágostonrendi szerzetesek tulajdonában volt, így hivatalosan nem is tarthatták volna meg ott a kivégzést.

Barber szerint a történet jól mutatja a kínzás és a kényszerítés, valamint a propaganda erejét is: ott, ahol nem alkamaztak kínvallatást, nem is születtek vallomások. Az egyik templomos testvér 1309-ben a pápai meghallgatáson el is mondta, hogy minden vádpont hamis, semmiben sem tartja magát bűnösnek, ettől függetlenül mindent újra bevallana, ha visszakerülne a kínzómesterek kezei közé. Ami idegen, az gyanús: ahogy Runciman is írja, a templomosok túl közeli kapcsolatba kerültek a muszlimokkal, ami miatt a kevésbé világlátott európaiak bármit el tudtak róluk képzelni, pláne úgy, hogy még gazdagok is voltak, Fülöp pedig kihasználta ezt a lehetőséget – szinte már rutinszerűen, hiszen a politikai ellenfeleit vagy azokat, akiktől vagyont remélt szerezni, az eddigiekben is folyamatosan eretnekséggel vádolta, és maga V. Kelemen is csak hajszál híján kerülte el, hogy ő is felkerüljön a listára (őt csak korruptnak kiáltotta ki).

Read olvasata szerint Kelemen félszívvel bár, de az egyház védelmében áldozta fel a templomosokat. A legenda szerint Molay a halála előtt azért fohászkodott, hogy ha a templomosok ártatlanok, úgy a pápa negyven napon, Fülöp király pedig egy éven belül jelenjen meg Isten ítélőszéke előtt: Kelemen alig egy hónappal az ítélet végrehajtása után hunyt el, a királyt pedig még ugyanebben az évben érte halálos vadászbaleset.