Kellene valami, ami megóvja a rozsdától a hajón a felszereléseket – ezzel a kéréssel indult világhódító útjára a legendás WD-40, amit azóta a cég hivatalos listája szerint legalább 2000 különféle célra használnak, amivel magasan lekörözi a svájci bicskát, sőt, még a legendás amerikai P38-as konzervnyitót is – ez utóbbi a Pentagon szakértője szerint csak 39 dologra jó. A WD-40 viszont majdnem mindenre jó a Földön, amire meg végképp nem, arra ott van a duct tape, esetleg a kábelkötöző.

A WD-40 alighanem az egyetlen olyan aeroszol, aminek rajongói klubja is van. A 2008-ban alapított San Diegó-i társaság 2018-ban már százezer tagot számlált (úgy tűnik, hogy a weboldaluk már nem él, ami nagy kár, mert a hírlevelükért egy 2013-as példa alapján bárki, akinek van egy csöpp esze, még pénzt is adna). De mit tud, miből van, és egyáltalán mióta létezik ez a csodaszer?

A két Norman

A történet bő 70 éve, 1953-ban indult, de itt már rögtön akad egy homályos pont: a feltaláló személye. A csodaszer weboldala régebben Norman B. Larsent, a terméket kifejlesztő Rocket Chemical Company igazgatóját nevezte meg, de most már csak az aeroszolos kiszerelés kifejlesztését tulajdonítják neki. Iris Engstrand, a San Diegó-i Egyetem történésze szerint ez utóbbi valóban helyes, de valaki valamikor összekeverte egy másik Normannel, a cég társalapítójával: szerinte a feltaláló valójában Iver Norman Lawson volt. Azért is tűnhet meggyőzőnek a Larsen-féle verzió, mert Lawsonnal ellentétben ő végzett vegyészmérnök volt; 1968-ban végül otthagyta a céget, és megalapította a CRC Industriest Philadelphiában, majd később a Surcont Philadelphiában. Itt már tényleg ő talált ki valamit: a Free 'N Kleen nevű rozsdaoldót mások mellett a Sikorsky repülőgépgyártó és az amerikai hadsereg is használta: az előbbi helikopterek, az utóbbi géppuskák karbantartásához.

A helyzeten a keresztnév azonosságán kívül az sem segített sokat, hogy mindketten Chicagóban születtek, a WD-40-et pedig azért, hogy a pontos receptje titokban maradhasson, sosem szabadalmaztatták. A Rocket Chemical Company neve is némileg félrevezető: a név miatt (illetve a későbbi felhasználása miatt is) sokan azt hiszik, hogy a NASA fejlesztette ki az anyagot. Ez marketingszempontból nem is rossz: van annak valami plusz vonzereje, ha az ember azt hiszi, hogy szupertitkos hidegháborús űrtechnikát használ, amikor az istennek se akar engedni az a berozsdált anya. A név 1969 óta már nem okozhat félreértéseket, a cég ekkor változtatta meg a nevét WD-40 Company-ra, amit az akkori igazgató, John Barry azzal indokolt, hogy „nem gyártanak rakétákat”. Ami azt illeti, a WD-40-en kívül mást nem is gyártottak, amikor pedig elkezdték kikísérletezni a receptet, még szó sem volt róla, hogy a csodaolaj egyszer majd az űrbe is eljut. Eljutott, de ehhez előbb ki is kellett találni.

Water Displacement - 40

Ehhez 40 kísérletre volt szükség – innen is a név, „Water Displacement-40”. Engstrandet és a valószínűbb forgatókönyv szerint Lawsont, aki mérnökként végzett, az amerikai haditengerészet egy admirálisa, a család barátja kérte fel rá, hogy találjon ki valamit a hajók fedélzetén jelentkező rozsdára. Lawson neki is látott a kísérletezésnek, méghozzá a garázsban, ahogy egy egész világot meghódító termék esetén Amerikában szinte kötelező. 39 sikertelen kísérlet után végül meglett a megoldás. A kész keveréket Lawson az Embarcadero dokkoknál próbálta ki, a Sun Europa nevű tonhalhalászhajó motorján.

A feltaláló és Sam Crivello, a Sun Europa kapitánya kiemelték a hajó motorját, és egy éjszakára sós vízbe merítették, aztán kipróbálták rajta a WD-40-et. A dolog működött, a szer kiszorította a vizet, a motor járt, Crivello pedig le volt nyűgözve, és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a Rocket Chemical Company részvényeinek felét. Meg is vette, és ezzel sokkal jobb üzletet csinált, mint Lawson, aki 500 dollárért adta el a titkos receptet a cég egy másik társalapítójának, Cyril Irvingnek. Engstrand ugyanígy ismerteti a történetet, azzal a különbséggel, hogy szerinte Irving kereste fel a hajóskapitányt, és vele próbálták ki az új csodaszert.

A dokktól az űrig

A találmánynak hamar híre ment, és a Rocket a dokkoktól hamar eljutott a valódi rakétákig, pontosabban az Atlas rakétát gyártó Convair Corporationig. A WD-40 a tonhalhalászok mellett a környéken üzemelő konzervüzem érdeklődését is felkeltette, 1958-ban pedig egy korabeli újságcikk szerint már két, pontosabban meg nem nevezett rakétaprogramban is használták. A San Diego Union egy másik cikkéből viszont legalább már az egyik rakéta típusa kiderül: az Atlas, pontosabban az SM-65C Atlas, végül pedig az SM-65-ös.

A rakéta gyártásában közreműködő Convairnek a rakéták üzemanyagtartályát kellett rozsdamentesen tartania, erre pedig keresve sem találhattak volna jobb anyagot a WD-40-nél. Ezzel a Convair lett a Rocket Chemical Company addigi legnagyobb megrendelője, de ez még kevés lett volna a világsikerhez – bár az is biztos, hogy Norman B. Larsen nyilatkozatai arról, hogy a víztaszító kenőanyag az űrversenyben is szerepet kapott, nem ártottak a termék népszerűségének.

Larsen viszont nemcsak a tonhalhalászoknak és a rakétaépítőknek akarta eladni a WD-40-et, hanem mindenkinek, és ebben sokat segített az ő újítása is: ő találta ki, hogy a szert aeroszolként dobják piacra. Ez már jobban megfelelt a ház körüli felhasználásnak, Larsen pedig már ekkor a szer több ezer lehetséges felhasználási módjáról beszélt: akkori víziója az volt, hogy a WD-40-et ugyanúgy veszik majd a sivatagban, mint az óceán partján, annyira sokoldalú.

Hurrikánkár és a vietnámi háború

Erre, illetve főként a készítmény vízkiszorító tulajdonságára hamar szükség is lett: a hatvanas években a Carla és a Cindy hurrikánok okozta károk enyhítésére a cég nagy mennyiségű WD-40-et szállított a katasztrófa sújtotta térségekbe. Eddigre már beindult a szer háztartási kiszerelésben történő értékesítése is, először csak San Diegóban, majd egész Amerikában, végül pedig Latin-Amerikában, Ausztráliában és Japánban is, és 1958-ra a megnövelt méretű új gyárban már naponta 8 ezer flakonnyi WD-40-et állítottak elő.

Ez sem volt elég, a hurrikánok és a rakétakísérletek után ugyanis 1964-ben új igénylő jelent meg a színen: a vietnámi háború, és ezzel az állami megrendelések. Az Egyesült Államok hadserege a háború kitörésének évében 300 55 gallonos (kb. 208 literes) hordóval és 233 ezer flakonnal rendelt az anyagból. A már idézett John Barrynek ez sem volt elég: félig-meddig Larsen nyomdokain haladva a WD-40 sokoldalúságát domborította ki, így nemcsak háborús és ciklonokkal sújtott övezetekbe akarta elvinni a termékét, hanem minden háztartásba. Ez többé-kevésbé sikerült is neki: ő találta ki azt is, hogy a vevők beküldjék a cégnek, hogy mi mindenre használták sikeresen a WD-40-et. A lista a hetvenes évek elején már ezer tételesre rúgott, azóta a kétezret is meghaladta. Ezek között akadnak meglepően jó tippek is, de vannak meglepően hülye ötletek is.

Mire jó, és mire nem?

Mint a cég kétezer tételnél is hosszabb listájából kiderül, a WD-40 persze mindenre jó. Többek között:

• eltávolítja a rúzsnyomokat a szőnyegről,
• leszedi a kutyaszőrt a tolóajtók görgőiről,
• be lehet vele olajozni a hörcsög mókuskerekét,
• megkönnyíti az emeletes ágyak szétszerelését,
• a teli flakon jó könyvtámasznak,
• könnyű eltávolítani vele a videókazettán lévő címkét,
• távol tartja a tokjukban tartott bajonettek pengéjétől a rozsdát,
• védi, tisztítja és ápolja a cowboycsizmát,
• twisterezés előtt be lehet fújni a pályát,
• és még gyémántot is lehet vele fényesíteni.

Bár nem kétséges, hogy a WD-40 minderre alkalmas, van néhány olyan dolog is, amire nem, mégis használják rá. Meglepően sokan hisznek például abban, hogy jó ízületi gyulladásra, pedig nincs benne semmi, ami használna rá – sőt, ha van valami, amire egészen biztosan nem jó a WD-40, hát ez az. Az elképzelés mögött bizonyára az áll, hogy ha a kempingasztal lábának jót tesz, az emberének is jót fog, de ez nem egészen így működik.

Egy másik legenda szerint a WD-40 vonzza a halakat, de a cég nem ajánlja, hogy az emberek élővizekbe öntsék a vegyszert, sőt, ez kifejezetten tilos is. A horgászlegenda miatt viszont az is elterjedt róla, hogy a titkos recept halolajat tartalmaz – de ez sem igaz. Bár a pontos összetétel titkos, és az eredeti receptet olyan szigorúan őrzik, mint Dagobert bácsi az első megkeresett tízcentesét (mellékszál, de a legendás tízcentes ugyanabban az évben, 1953-ban bukkant fel a Kacsamesék univerzumában, amikor a WD-40 is született), valamit azért lehet róla tudni – már csak azért is, hogy ha valaki mondjuk úgy dönt, hogy belsőleg alkalmazza a mindenre jó készítményt, tudjanak vele kezdeni valamit az orvosok.

2018-ban a titkos receptet nagy csinnadrattával, fegyveres őrökkel és az akkori vezérigazgatóhoz bilincselve, egy aktatáskában szállították át egy bank széfjéből egy másik, meg nem nevezett kaliforniai bankéba, egy évvel később pedig a Wired laborvizsgálatra küldte a legendás anyagot, hogy megtudják, miből van. Az eredmény nem túl meglepő: halat, unikorniskönnyeket vagy hasonló csodákat nem találtak, de ásványi olajokat igen. A vizsgálat szerint az összetételében szereplő alkánok egyike a természetben egy poloskafaj, a Piezodorus guildinii bűzváladékának egyik összetevője, az elegyben szintén jelen lévő undekán pedig a hangyák és csótányok feromon-nyomában található meg. Nagy valószínűséggel persze a WD-40-be nem csótányból kerül, hanem terpentin- vagy kőolajból.

És hogy mire jó tényleg a WD-40? Leginkább arra, amire Norman Lawson kitalálta, és amit a neve is sugall: víz kiszorítására. A többi csak a bónusz, no meg a marketing és a népköltészet – persze azt senki sem zárhatja ki, hogy van valahol a világon egy reumás horgász, aki kigyógyult a betegségéből, életre keltette a hajója rozsdás motorját, aztán az élete legnagyobb halát fogta, és mindehhez kizárólag WD-40-et használt.