Hogyan (nem) halt meg I. Béla magyar király?

Az uralkodók halála és eltemetésük helye már a középkori magyar krónikásokat is kiemelten érdekelte. A legtöbbjükkel valamiféle, közelebbről nem azonosítható betegség végzett, néhányan a trónharcok során szerzett sérülésükbe haltak bele, de gyilkosságnak csak kevesen estek áldozatul. II. Lajosnak (1526) és I. Ulászlónak (1444) a törökökkel vívott csatában elszenvedett halála örök dicsőséget biztosított – utóbbit a lengyelek mindmáig elismerően „várnai” melléknévvel említik. Balesetek, leginkább vadászbalesetek annál gyakrabban érték a magyar királyokat, de Szent Imre herceg kivételével ezeket nagy szerencsével túlélték, mint például Imre és Nagy Lajos.

Az interneten ugyanakkor újra és újra feltűnnek olyan ismeretterjesztő cikkek, amelyek szerint I. Béla magyar király halálát a Dömösön ráomló trónszék okozta. Csak néhány frappáns szalagcímet idézünk: „A magyar király, akit a saját trónja zúzott össze”, „A világtörténelemben is meglehetősen ritka baleset érte I. Béla királyunkat – saját trónja zúzta össze”, „A magyar történelem legkínosabb halálesetének elszenvedője”. Mindezzel még nincs is probléma, hiszen Béla magyar király haláláról ma is ez él a köztudatban, miként a szak- és tankönyvekben olvasható leírás szerint is a Duna melletti Dömösön ráomló trónja okozta a király végzetét. Ha azonban a kérdést alaposabban körüljárjuk, némileg más eredményre jutunk. A 11. századból ugyanis fontos információval rendelkezünk a dömösi királyi udvarházról, amely sokáig a pilisi erdőuradalom központja volt. Az 1350-es években másolt, de 11. századi híradásokra támaszkodó magyar krónikában, amelyet Képes krónika néven szoktunk emlegetni, értesülünk I. Béla király 1063. szeptember 11-én, bekövetkezett haláláról. Pontosabban arról, hogy a király baleset következtében néhány nap múlva elhalálozott.

A Képes krónika 96. fejezete szerint a „legkegyesebb Béla király pedig uralkodása harmadik évének letelte után Dömösön, királyi birtokán, mivel trónszéke összeomlott, összetörte testét, és gyógyíthatatlan betegségbe esett.” Most a hagyományos fordítást idéztük, amelynek értelmezésében mindig is gondot okozott a latin ’trónszék’ (solium) szó használata. A történetet nehezen lehet elképzelni, még akkor is, ha egy olyan baldachinos trónépítményre gondolunk, mint amely a Képes krónika címlapján látható.

A fenti ábrán pirossal bekeretezett rész a Képes krónikában latinul, szöveghű sortörésekkel: „Piissimus/ autem rex Bela conpleto regni/ sui anno tertio in demes rega/li allodio corruente solio co(n)frac/tus corpore irremediabilit(er) cepit/ egrotare.” Magyarul: „A jámbor Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett”.

Valójában a magyar krónikában leírtak szerint nem magáról a trónról, hanem sokkal inkább egy fából ácsolt építményről lehet szó, amelynek a felső szintje dőlhetett össze. Ennek az építménynek, pontosabban az emeleti, teraszos részének a latin neve a trónt jelentő, a latin „solium” szóhoz igen hasonló, a Bibliában is előforduló szintén latin szó, a „solarium” volt. A „solarium” szónak már az ókorban több jelentése volt, így jelenthetett a Nap mozgásán alapuló időmérő eszközt, az előbb említett emeleti teraszt, vagy éppen építményadót. Ma persze mindenki elsősorban a kozmetikai barnulást segítő berendezésre, a „napozóágyra” gondol, amiben úgyszintén a Nap (sol) szó fedezhető fel.

A krónika idézett részébe a „solarium” helyett szövegromlás eredményeképpen kerülhetett egy ahhoz szinte teljesen azonos „solium” szó. Tudnivaló, hogy a korabeli írásbeliség nyelve a latin volt, és az elerjedt gyakorlat szerint a latin szövegeket, a szavak egyes szótagjait a drága íróanyag miatt nagyon erősen rövidítették. A papír csak a 15. századra terjedt el Európában, a pergamen pedig nagyon munkaigényes eljárással készült és drága volt. A 15. század előtt könyvnyomtatás sem létezett, ezért a könyveket kézzel másolták. A latin senkinek sem volt az anyanyelve, a másolónak sem, s a másoló talán nem is értette mindig teljesen a szöveget, ezért a számára ismeretlen szavakat jobban ismertekre, könnyebben érthetőkre „javíthatta”. A szövegeket egymás után sokszor lemásolták, talán már nem is az eredeti kéziratról. Így keletkezhettek a szöveghibák, amelyeket a szakirodalom „szövegromlásként” emleget. A Képes krónikának a Béla király halála történetét leíró oldalának (34. verzó) csak a jobb hasábjában 32 rövidítést találunk.

A szövegromlás tehát egy másolói rövidítés eredményeként jöhetett létre, a „lar” szótag rövidítésével a hosszabb „sol(ar)ium” szóból lett a rövidebb, a „lar” szótagot már csak egy rövidítésjellel jelölő trónt jelentő „solium”. A későbbi másolók a rövidített szótagot nem ismerték fel, de még valószínűbb, hogy az inkább a Nyugat-Európában ismert „solarium” építészeti kifejezést nem is ismerték. A szó későbbi jelentésbővülése is a királyi udvar felé mutat, ahol a felső szinten található királyi magánlakosztályát hívták is.

A „solarium” tehát egy, a Karoling udvarházakban, sőt magában Nagy Károly császár aacheni udvarában is többször emlegetett és leírt emeletes építmény volt, azon belül is annak emeleti, fedett galériája, ahol a felső szintjén kapott helyett az uralkodó és legszűkebb kísérete. Tulajdonképpen ezt a felső szintet (terasz, balkon) nevezték „solarium”-nak. Nem véletlenül fedezzük fel benne a Nap jelentésű „sol” latin szót, mivel felső szintje valóban közelebb volt az égből érkező sugarakhoz. Az épülettípus magyar emlékeiről alig van régészeti forrásunk. A hazai szóhasználatban a „solarium” egyik ritka említése – talán nem véletlenül – az itáliai származású Ippolito d’Este esztergomi érsek 1487 és 1490 között épült pusztamaróti nyaralója kapcsán fordul elő.

A régészek szerint a korai udvarházak földbe mélyített kétszintes kőépületek lehettek, és az alsó raktározási funkciót láthatott el. A dömösi eset tanúsága szerint fából is készülhettek, legalábbis a felső szintjük. Nem tűnik alaptalannak, ha a leomlott építményben az udvarházhoz kapcsolódó reprezentatív, az uralkodói palotakápolnákra emlékeztető, a földszinthez viszonyítva az éghez, a Naphoz (sol) közelebb lévő emeletes, Nyugat-Európában nem szokatlan építményt, egy galériát látunk. A kétszintes épület meggyőzően sugározta a királyi tekintélyt, az alattvalókat a magasból szemlélő uralkodó képzetét, megjelenítve és szimbolizálva az uralkodói szféra éghez közeli, szakrális jellegét. Indokolt, hogy Dömösön is egy ilyen típusú, komolyabb, legalábbis időszakos udvari tartózkodásra alkalmas építménnyel számoljunk.

A dömösihez hasonló balesetet a Karoling évkönyvek is feljegyeztek. A Fuldai évkönyv névtelen szerzőjének leírása szerint Német Lajos keleti frank király 870 júniusában indult el nyugatra. A szöveg szerint „útközben azonban egy [épület] galériáján (solarium) helyezték el, s amikor az épület összeomlott, ő maga is lezuhant és végtagjai súlyosan zúzódtak.” A baleset a Bonnhoz közeli Flamerheim királyi udvarházban történt, amelyet azonban Német Lajos a magyar királlyal ellentétében szerencsésen túlélte a történteket. Ugyanezt az esetet egy másik kortárs krónikás, a magyarok korai története kapcsán sűrűn emlegetett Regino prümi apát is megörökítette. Regino leírása még érzékletesebb: a király nagyszámú kíséretével ment fel az udvarház emeletére, a galériára (solarium). Az építmény azonban az öreg és korhadt gerendák miatt összedőlt, maga alá temetve az uralkodót is. Lajos királynak két bordája is eltörött, és környezete a törött bordák zörgését még a baleset megtörténte után is jó ideig hallani vélte.

Az épületek összeomlásáról tanúskodó balesetek nem voltak példa nélküliek, a későbbi századokból is hallunk hasonló esetekről. Így például 1184-ben egy német országos gyűlés alkalmával az erfurti dóm melletti prépostsági épület második emeletének a födéme omlott össze az ott tartózkodók nagy súlya alatt. A lezuhanó résztevők közül több tucatnyian a mélyben lévő latrinában lelték halálukat, de VI. Henrik német király sértetlen maradt. I. Béla király nem volt ilyen szerencsés.

A magyar királyi udvartartás résztvevőiről a források hallgatnak, így a dömösi leírás annál értékesebb, mivel azt igazolja, hogy a királyt népes kíséret követte a királyi erdőkben található udvarházakba. Közülük nyilván a legelőkelőbbek tolonghattak a király körül, akaratlanul is előidézve a tragédiát. Még komoly kutatókban is felmerült, hogy a baleset mögött valamiféle összeesküvést, merényletet tételezzenek fel, ami az akkori feszült politikai helyzetben nem lett volna éppen meglepő. A király ugyanis éppen a trónkövetelő Salamon oldalán az országra támadó IV. Henrik német király ellen indult hadba. Az összeesküvésre azonban a korabeli forrásokban nem találunk utalást. Akárhogyan is történt, a magyar király személyéért felelős testőrök, az ajtónállók, mai szóval a biztonságiak nagyot mulasztottak, nem utoljára a történelemben. Mindezek alapján az a legvalószínűbb, hogy I. Bélát az összeomló királyi udvarház gerendázata sebesítette meg halálosan, és nem az épületben minden bizonnyal szintén felállított (trón)széke.

A szerző medievista történész, egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest).

Jegyzetek, hivatkozások

• Képes krónika. Ford. Bollók János. Budapest: Osiris Kiadó, 2004, 65–66 (63. fejezet).
• Diament, Henri: L'enigmatique vocable vieux-bearnais "solar": une nouvelle hypothese sur sa signification et son étymologie. Romance Notes, 14/1 (1972), 192–202.; Mayke de Jong: Charlemagne's Balcony: the „Solarium” in Ninth-Century Narratives. In The Long Morning of Medieval Europe. Ed. Jennifer R. Davi, Michael McCormick. Burlington, VT, Ashgate, 2008, 277‒289.; Rector, Geoff: „en sa chambre sovent le lit": Literary Leisure and the Chamber Sociabilities of Early Anglo-French Literature (c. 1100–1150). Medium Ævum 81/1 (2012), 88‒125.
• Feld István: A nyéki királyi épületek. Késő középkori curia–villa–aula–vadászkastély–nyaraló a budai hegyekben. In Feld István – Somorjay Selysette (szerk.): Kastélyok évszázadai, évszázadok kastélyai. Tanulmányok a 80 éves Koppány Tibor tiszteletére. Budapest, Históriaantik ‒ Castrum Bene, 2008, 21–42., itt 38.
• Benkő Elek: Udvarházak és kolostorok a pilisi királyi erdőben. In Benkő Elek ‒ Orosz Krisztina (szerk.): In medio regni Hungariae. Régészeti, művészettörténeti és történeti kutatások „az ország közepén”. Budapest, MTA BTK Régészeti Intézet, 2015, 725–753., itt 729.
• Veszprémy László (ford.): Fuldai évkönyv – Annales Fuldenses. Budapest: Martin Opitz Kiadó, 2022, 80. (870. év)
• Reginonis abbatis Prumiensis Chronicon. Ed. Fridrich Kurze. MGH Scriptores rerrum Germanicarum 50. köt. Hannoverae, 1890, 100–101.