„Itt egy szép könyv, ott egy labda”, szól a rettenetes karácsonyi dallamtapadások koronázatlan királyának szövege, ami jól mutatja azt is, hogy a kalács, a malac meg a fa mellett egy ideje már a szép könyv is az ünnep elválaszthatatlan részének számít. Ez eddig rendben is van, de milyen könyvet rakjunk a fa alá, azon kívül, hogy szépet?

Matéria

Guido Tonelli olasz fizikus a Genezis és az Idő után ismét nagy fába vágta a fejszéjét: legújabb könyvében, a Matériában nem túl meglepő módon az anyaggal foglalkozik. Az már meglepőbb, legalábbis azoknak, akik még nem ismerik a szerzőt, hogy a könyvet egyből egy Jack London-idézettel nyitja, majd Alberto Burri agyagfestőn eljut az Ezeregyéjszaka meséiig és Borgesig.

Ez nem azt jelenti, hogy a Matéria nem a fizikáról szól: akkor is az anyag rejtelmeiről van szó, amikor az előszóban Tonelli nagyapjának halálos biciklibalesetéről olvashatunk, és akkor is, amikor a könyv vége felé a matériától a szerző eljut a materializmusig és Leninig. A halálos baleset után hátramaradt test: anyag, ezzel a felfedezéssel pedig az emberiség az első emberek óta próbál valahogy elszámolni, nem csoda, hogy a halál és a temetési szertartások is szóba kerülnek.

Tonellinél, mint a korábbi könyvében is, a fizikához vezető út metafizikával van kikövezve. A csillagok nem is olyan rég még állandónak és öröknek tűntek az ember számára, amikor pedig kiderült róluk, hogy változnak és elmúlnak, mint minden ismert dolog a világban, az nemcsak tudományos szenzáció volt, hanem alapjaiban változtatta meg a gondolkodást. A könyv ráadásul nem csak metafizikával kezdődik, hanem a csillagok, a fekete lyukak, a Higgs-bozon (aminek a felfedezésében Tonelli is közreműködött) után tulajdonképpen ide is lyukad ki, legalábbis a szó eredeti értelme szerint a fizikán túlra: „anyagi világunk vákuumból áll. Szinte rossz viccnek tűnik az a következtetés, amire a tudomány jutott. Szilárd, anyagi alapot kerestünk a mindenség magyarázatára, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az anyagi világból (…) eltávolítottuk az összes, biztonságot nyújtó stabilitást”.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem tudhatunk semmit, csak azt, hogy jelenleg több a kérdés, mint a válasz, de ez nem mindig lesz így: az emberiség már túlesett több tudományos forradalmon és világrengető felfedezésen, és Tonelli szerint azon a napon (lehet, hogy holnap, lehet, hogy ötven év múlva), amikor egy kutató valami különösre bukkan a részecskegyorsító vagy asztrofizikai labor adatai között egy újabb fordulat jön majd el, ami ismét gyökeresen megváltoztatja a világegyetemről alkotott képünket.

Miért halunk meg

Venki Ramakrishnan indiai biokémikus második könyvében (Miért halunk meg) az öregedés folyamatával, biokémiai magyarázatával és az örök élet titkával foglalkozik, ennek megfelelően a kötet stílszerűen Tutanhamon sírjának feltárásával kezdődik. Ennek ellenére nem történelmi könyvről van szó, csak Ramakrishnan (aki 2009-ben kémiai Nobel-díjat nyert) Tonellihez hasonlóan tisztában van vele, hogy egészen más egy ismeretterjesztő könyv, mint egy akármilyen zseniális kutatás, amire a szakmabeliek elismerően csettintenek ugyan, a laikusok viszont egy mukkot sem értenek belőle. A biokémikus könyve abban is hasonlít Tonelliére, hogy az anyag rejtélyéhez hasonlóan egy másik, az emberiséget az ősidők óta foglalkoztató rejtéllyel foglalkozik: azzal, hogy vajon miért tűnik elkerülhetetlennek és sorsszerűnek az, hogy mindannyian megöregszünk és meghalunk, és hogyan próbálták ezt különböző korokban megérteni, megmagyarázni és feldolgozni. És mintegy mellékesen azzal is, hogy mi okozza az egyes korral járó panaszokat, és hogy lehetne ezeket megelőzni – ennek ellenére nem egy életmód-tanácsadó könyvről van szó.

Ramakrishnan a könyv fejezeteit egy-egy személyes vagy történelmi anekdotával kezdi (hogyan próbált meg parttól partig átsétálni Anglián, hogy aztán félrevezető módon Amerikában parádézzon az így elnyert pólójában; miért fárasztóak az unokák; miért hitték azt a századfordulón, hogy Alexis Carrel francia sebész feltalálta az örök élet titkát), aztán belecsap a lecsóba, de a genetikai értekezésekben sem engedi el az olvasó kezét, a szakmai részek is érthetőek maradnak.

Természetesen Ramakrishnan sem csak biokémikusként nyilatkozik meg: ismét Tonellihez hasonlóan filozofál is, ami azt tekintve, hogy az örök élet kérdése olyan gondolatkísérlet, ami leginkább az etika területéhez tartozik, nem is csoda. Ez nem azt jelenti, hogy ez csak gondolatkísérletként állná meg a helyét: mint rámutat, rengeteg öregedésgátló gyógyszert szedünk, és a megfelelő életmóddal csökkenthetjük is a kor károkozását, de az ember mindig kapható lenne rá, hogy akármit megadjon egy tablettáért, amivel nyerhet még tíz évet.

Egyelőre úgy tűnik, hogy nincs ilyesmi, de igény lenne rá, ennek pedig fontos etikai és társadalmi vonzatai is vannak, amelyeket Ramakrishnan szintén ismertet – miközben rávilágít, hogy az egyes betegségek gyógyítása csak enyhén emeli az ember várható életkorát, arra pedig, hogy mindenki biztosan megérje a száz évet, azért még bőven kell várni. A kiszabott időt viszont akár jól is el lehet tölteni: neki magának hiába nem sikerült átszelnie gyalog Angliát, de volt olyan kondiban, hogy legalább megpróbálhatta, és másoknak is ezt javasolja. Nem pont Anglia átgyaloglását, hanem azt, hogy legalább elméletileg vállalkozhassanak hasonlóra.

A számok titkos élete

A másodhegedűsök története szinte mindig érdekesebb, mint a valódi világsztároké, és ez a matematika történetében sincs másként. Jó példázza ezt Kate Kitagawa és Timothy Revell könyve, A számok titkos élete. Descartes-ot, Leibnizet és Newtont mindenki ismeri, és bár sajnos az almás történet nagy valószínűséggel nem igaz, hiába izgalmas az életük és fontos figurák, ritkán lehet róluk újdonságokat olvasni. Kitagawa és Revell viszont szándékosan a kanonizált nagyágyúk körein kívülről válogatták meg a hőseiket, és az elfelejtett zsenik ismertetésekor azt is elmagyarázzák, hogy miért fontos, amire rájöttek, meg olyan alapfogalmakat is, mint a kalkulus, a nulla vagy a koordinátarendszer.

A könyvben persze nem a kalkulus az igazán izgalmas, hanem az elfelejtett hősök, akik leginkább Európán kívülről kerültek ki, vagy valami más miatt marginalizálódtak – például azért, mert nők voltak. A könyvben előkerülnek az első női professzorok (Elena Lucrezia Cornaro Piscopia, aki valóban doktorálhatott matematikából és Maria Gaetana Agnesi, aki végül egészségügyi okoknál fogva visszautasította a Bolognai Egyetem professzori állását), de a szerzőpáros a hangsúlyt több esetben is a kínai és indiai tudománytörténeti fejleményekre helyezi, párhuzamba állítva őket azokkal az európai felfedezésekkel, amelyeket többnyire korszakos sikerként ünneplünk – pedig sok olyan elmélet született, aminek már több száz évvel ezelőtt megvolt az előképe, csak épp elfelejtették. És akadt olyan matematikus is, akit nem azért felejtettek el, mert túl régen élt, hanem azért, mert nem volt megfelelő sajtója és képzettsége, de attól még zseni volt: ilyen Srínivásza Rámánudzsan, aki a csennai kikötői hatóságnál volt hivatalnok, mégis korának (a huszadik század elejének) egyik legnagyobb matematikusával, Godfrey Harold Hardyval dolgozhatott együtt.

A kötet kortárs kitekintéssel zárul: a könyv angolul szintén idén jelent meg, úgyhogy a számok még csak nem is elavultak, és kitűnik belőlük, hogy a matematika világa még mindig elég egyenlőtlen: a nők, hiába voltak kiváló női matematikusok is a történelem során, még mindig alulreprezentáltak a tudományágban, bár ez lassan kezd megváltozni. Az internet és a szabad információáramlás gondoskodik (vagy gondoskodhat) róla, hogy a korábban kevésbé ismert régiók szakemberei is szóhoz juthassanak, a csillagászat pedig, ami kéz a kézben jár a matematikával (legalábbis egyes esetekben), a mesterséges intelligencia bevetésével további felfedezéseket ígér. Az is valószínű, hogy az új idők kutatóit már nem fogják olyan hamar elfelejteni, mint azokat, akikről ez a könyv szól.

Minket ne mentsen meg senki!

Arról, hogy mi a helyzet Amazóniában, szinte naponta érkeznek hírek, és általában nem túl jók: hol erdőtüzekről szólnak, hol arról, hogy milyen visszaéléseket követnek el az ott élő őslakosokkal szemben. Nemonte Nenquimo és Mitch Anderson könyvében (Minket ne mentsen meg senki!) mindkettőről szó van, méghozzá első kézből: Nenquimo az ecuadori waorani törzs tagjaként nőtt fel, az őslakosok jogaiért dolgozó aktivistaként vált ismertté, és több pert is nyert a törzs területeire ácsingózó olajvállalatok és fakitermelők ellen. Ebben a könyvben a dzsungel hétköznapjait örökíti meg a gyerekkortól odáig, amikor már bíróság előtt akarta megvédeni a waorianik jogait (és földjeit).

Nenquimót a misszionáriusok meg akarták téríteni (sőt, át is akarták nevezni), és miközben őt és a törzs tagjait barbárnak bélyegezték, az otthonban pedig, ahová 14 évesen került, folyamatos szexuális abúzus érte, a waoranik éppen a fakitermelőket és az olajfúrókat tartották barbárnak, akik még enni sem tudnak. „Láttad, hogy a fehérek hogyan esznek? Csendesen rágnak, mintha mindjárt el akarnának ájulni! (…) Mintha szégyellnéd, hogy eszel! Nem! Nagy energiával, teljes átéléssel kell enni! Egyenek az ujjaid is, a kezed is!” - tanítja Nenét (a szerzőt) Nenecawa bácsi, a törzs egyik öregje. A szürcsölés és a csámcsogás viszont a fehérek világában, de már a szomszéd törzsnél is illetlenségnek számít – és ez még csak a jéghegy csúcsa. Viszont itt csak csirkét is rizst lehet enni, ami nem egy őslakosnak való diéta – de Nequimo szerint az sem az őslakosoknak való, ami történik velük, és végső soron erről is szól ez a könyv.