Miért nézeget száz ember néhány nyomorult tejkiöntőt?
A zacskós tej nem hungarikum, de annak kellene lennie: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, a kék TEJIPAR feliratú láda mellé odavágott mocskos ronggyal együtt. A zacskó arra sem jó, hogy benne maradjon a tej (ezért kellett a rongy), szállítani is kényelmetlen (mert azzal a ronggyal törölgetni már biztosan nem lehetett), kibontás után pedig a tej tárolására volt teljesen alkalmatlan. Ezt a problémát viszont sikerült kiküszöbölni a plasztik tejkiöntő kifejlesztésével, ami hétköznapi, mára elfeledett használati tárgyból 2024. december 10-én egy kiállítás főszereplőjévé vált.
Have you ever heard of zacskós-tej-tartó?
Soha nem hittem volna, hogy valaha ennyi embert látok majd tejkiöntőket nézegetni, de az élet néha váratlan fordulatokat tartogat. Az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték a budapesti Király utcában lévő K11 Labor kiállítótermét, ahol a nagyjából 40, különböző színű és formájú tejkiöntő mellett zacskóstej-történeti összefoglalót is kaphattak, valamint megnézhették a klasszikus kiöntő tervezőjével, Ernyey Gyulával készült videóinterjút is. Természetesen a kiállított tárgyak közül nem maradhatott ki a klasszikus tejesláda, maga a zacskós tej, illetve a rongy sem. Bár az önmagában is viccnek tűnik, hogy épp egy tejkiöntő köré szervezzenek kiállítást, Mayer Kitti, Novák Piroska és Viski Noémi kurátorok azért nem viccelték el az egészet – igaz, a kiállítás címét („Honey, have you ever heard of zacskós-tej-tartó?”) egy Fábry Sándor-szkeccsből kölcsönözték.
Fábry a 2008-as műsorban arra a zsigeri gyanúra játszik rá, hogy a zacskós tej már magában is hungarikum, amivel akár csajozni is lehet. Nem az, és valószínűleg csajozni sem lehet vele: a tej zacskózásának ötlete Kanadából származik, és Magyarországon kívül még számos országban elterjedt, sőt van, ahol a mai napig népszerű kiszerelésről van szó, ami a hatvanas évek elején még valami elképesztően modern dolognak számított.
A gyártás 1967-es elindításakor a Tejipari Tröszt vezetői azért már gyaníthatták, hogy a zacskós tejjel ugyan felzárkózunk a hanyatló Nyugathoz, de nem lesz egyszerű bánni vele, ezért az új kiszereléssel egy időben piacra dobták a kiöntőcsőr nélküli műanyag tárolódobozt is (ára: 4 forint vagy egy üres literes tejesüveg). A tárgy tervezőjének neve ismeretlen, mindenesetre ebből is meg lehetett tekinteni néhányat a kiállításon.
Doboz már volt, de az ember telhetetlen egy állat: a magyar tejivók vérszemet kaptak, és ennél többre vágytak. Erre az igényre adott választ Ernyey Gyula és Gollob József 1968-69-es újítása, a kiöntőcsőrrel ellátott doboz, ami így dobozból tejkiöntővé nemesült, és amit a tervezők már ergonomikus formával ruháztak fel. Bár igény lett volna a jobb tejkiöntőre, a gyártást csak 1970-ben indították el, de legalább elindították: miután egyre több zacskós tejet gyártottak, és egyre többen szívtak azzal, hogy mit kezdjenek otthon a kalandos úton beszerzett tejjel, biztos volt a siker. Később a kiöntő egy újabb változáson esett át, kapott egy fület, de a tervező neve nem maradt fenn.
A kiállítóterem falai mentén található zacskótörténeti stációk, tejreklámok önmagukban is érdekes korrajzot adnak, ahogy a videóinterjú vagy egy másik képernyőn futó tejkiöntőről szóló eszmefuttatások is, de a kiállítás valódi sztárja maga a tejkiöntő. A tárgyakat egy aszimmetrikus, kígyózó vonal formájú asztalon állítják ki, a beküldők személyes történeteivel együtt – ezekből általában az is kiderül, hogy az illető miért és milyen minőségében tartotta meg a tejkiöntőjét, miután már eredeti funkciójában egyre kevesebb szükség volt rá. És ezzel elérkezünk a kiállítás két fontos kérdéséhez is: bár tárgyéletrajzról van szó, hamar kiderül, hogy a kiöntőbe jóval több fér egy zacskó tejnél.
Műanyag műanyag hátán
A róla való gondolkodásba legalábbis mindenképpen: a kiöntő a műanyagmánia emlékműve, azé a koré, amikor ettől a csodaanyagtól szinte mindenre megoldást vártak, és ami szinte mindenre megoldást is adott, igaz, olyat, amilyet (Mayer Kitti egy korábbi cikkében a tejkiöntőn túl is körbejárja Magyarország plasztiktörténetét az ötéves tervtől a PVC-fotelig). A műanyagba vetett hit olyan erős volt, és annyira megérte az anyag használata, hogy a zacskós tej valósággal tobzódott a műanyagban: műanyag ládában szállították (amibe Fábry szerint eleve beleöntöttek egy zacskó tejet a biztonság kedvéért), műanyagba csomagolták, otthon pedig műanyagban tárolták.
Az akkori optimizmust és csodavárást viszont mostanra felváltotta az aggodalom: mégis mit fogunk kezdeni az örökkévalóságnak szóló tejkiöntőkkel akkor, amikor már alig kapni zacskós tejet? Mit kezdtek velük a korábbi gazdáik? És mit keres egy kiállításon egy kék tejesláda, miért nincs a helyén, a közértben (a rongy mellett)? És miért nem emlékszünk már a tejkiöntőre, amikor még bőven a rendszerváltás után is teljesen hétköznapi volt a zacskós tej (pedig a dobozos már a hetvenes évek végén megjelent Magyarországon)?
A közelmúlt optikája
Ez a vakság vagy emlékezetkiesés nem véletlen: ahogy Frazon Zsófia, a kiállítást megnyitó etnográfus mondta, a tejkiöntővel pont ugyanaz a helyzet, mint bármilyen közelmúltbeli témával vagy kiállítással: elég nehéz hozzá viszonyulni, és mivel annak idején annyira hétköznapinak számított, az ember nemhogy nem gondolt bele a történetébe, hanem még csak az sem tűnt fel neki, hogy létezik ilyesmi. Ezt jól mutatja az is, hogy még a kiállítás előtt elgondolkodtam a tejkiöntős emlékeimről, mert biztosan voltak, de nagy nehezen csak valami narancssárga doboz képét tudtam felidézni. Erről most kiderült, hogy Ernyey 1968-69-es tervezése, és hivatalosan napsárgának hívták.
Ez nem jelenti azt, hogy a tejkiöntő-szüzek bármiről lemaradtak volna, ha eljöttek a kiállításra (és eljöttek, a közönség nagyjából fele életkoránál fogva valószínűleg csak a Szomszédokban látott zacskós tejet), csak azt, hogy ezeket a tárgyakat legalább két, de inkább több nézőpontból lehet megközelíteni: vagy a személyes történet részeként, amit már eltorzít és elhomályosít a nosztalgia, vagy rácsodálkozással, amiből viszont a személyes szál hiányzik. Sok ilyesmi van, de a fene gondolta volna, hogy a tejkiöntő is ide tartozik. (Egyszer voltam egy oldtimer-expón, és elszörnyülködtem rajta, hogy emberek állnak sorba, hogy megnézzenek egy Ladát, aztán én is beálltam a sorba.)
A végén meg még az is kiderülhet, hogy a magyar design történetének egy fontos állomása tényleg többet tartalmaz, mint egy zacskó tej: Frazon szerint emlékeket és történeteket is. És hát tényleg: ha valakinek megvan egy Trabant hátsó lámpája, az tudja, hogy amit a hétköznapi életben már untunk, az ma már valami eszementmód haladó designnak tűnik, ehhez pedig nem kellett semmi más, csak egy kis idő, és egy csomó nyugati kocsi. Hasonló a helyzet a tejeszacskótartóval is (honey): 2008 után most már nem kell hozzá amerikai fiktív csajnak lenni, hogy az ember rácsodálkozzon valamire, ami ugyan fontos, de úgy besimult a hétköznapokba, hogy már a hiánya sem tűnik fel.
A kiállítás január 22-ig látogatható a K11 Laborban (Budapest, Király u. 11.), az alábbiak szerint:
Kedd 10:00-18:00
Szerda 15:30-19:00
Csütörtök: 12:00-18:00