A debreceni Természettudományi Múzeum terveiből kifelejtették a természettudományt
Március 28-án a dehir.hu lelkes tudósításban számolt be egy nagy érdeklődésre számot tartó tervpályázat eredményhirdetéséről: „Valóságos csoda lesz a Magyar Természettudományi Múzeum debreceni épülete – látványtervekkel”. A cím olvastán mi, akik ellenzik a budapesti gyűjtemény és kiállítás elköltöztetését, már bizakodhatunk is: elvégre ha van a múzeumnak „debreceni épülete”, akkor talán van/marad/lesz budapesti épülete is. Optimizmusunk csak erősödik, ha elolvasunk két mondatot az eredményhirdetésen elhangzott polgármesteri beszédből:
„Szükség van az erős vidéki központokra, amelyek a nemzetközi térben is értelmezhetőek és nyomot hagynak, a gazdaságban, kultúrában, oktatásban. Ez a mi célunk és ezzel nem elvenni akarunk valamit Budapesttől, hanem hozzájárulni Magyarország fejlődéséhez, amely meggyőződésem szerint mindannyiunk közös érdeke.”
Teljesen egyetértünk. Már a 2020. szeptember 1-én megfogalmazott, a kormányfőhöz intézett és azóta is megválaszolatlan nyílt levelünkben megjegyeztük, hogy maximálisan támogatunk minden olyan elképzelést, ami a természettudományok népszerűsítését a fővároson kívül is elősegíti. Amire pedig régen vártunk és külön üdvözöljük: kimondatott, hogy a hazai múzeumaink hosszú sorát úgy gazdagítják egy újabb létesítménnyel, hogy nem akarnak elvenni valamit Budapesttől.
Ettől megnyugodva, most már külső szemlélőként ültem le a számítógép elé, hogy lássam, milyen is lesz az a „valóságos csoda”. Demokráciában természetes ugyebár, hogy egy közpénzből finanszírozott tervpályázat anyaga nyilvános, bárki számára hozzáférhető – ha máskor nem is, legkésőbb az eredményhirdetés után. A nagy poszterek formájában kiadott anyagból, mint ahogy a dehir.hu tudósításából is, sok minden kiderül. A zsűri egyhangúlag dönthetett arról, hogy az első helyezett egy dán-magyar koprodukcióban készített terv, amelyen három szalagszerű, középen kidomborodó, egymásra csillag alakban illesztett épület komplexuma látható, oldalt gerendaházat idéző, elszenesített faborítással, a tetőn növényzettel, ösvényekkel.
Vagyis, az alapgondolat egy, a tájba, azaz a debreceni Nagyerdőbe szervesen illeszkedő konstrukció, amelyhez hasonlót kicsiben, dombház formájában már elég sokat megvalósítottak hazánkban is. Nem vagyok építész, így a logisztikai és műszaki megoldások értékelésébe nem bocsátkozom – ezt a döntően építészekből álló zsűri és a szakértői bizottság már amúgy is megtette. Külső szemlélőként azonban megjegyzem, hogy a nyertes konzorcium dán résztvevőjének honlapját átnézve ennél sokkal, de sokkal izgalmasabb építészeti megoldások tömegével szembesültem – múzeumokkal, színházakkal és egyéb kulturális létesítményekkel is.
Persze, persze, ha bele szeretnénk a tájba simulni, ha zöld múzeumot akarunk, akkor ennél többre ne is számítsunk. A pályázók szándéka nemcsak a tervben, hanem hosszas, divatos, üres lózungoktól hemzsegő álzöld halandzsa formájában szövegesen is kifejeződik, például:
„Az új múzeum a Kulturális Park részeként, más rekreációs és tudományos létesítményekkel együtt elősegíti a természeti környezet és a közösség mélyebb kapcsolatának kialakulását. A Magyar Természettudományi Múzeumot egyedülálló ökotonként képzeljük el – az épített és a természeti környezet találkozási felületeként. Nem teljesen mesterséges, se nem tisztán természetes, a múzeum organikusan simul környezetébe. A földből kiemelkedő, égetett fa panelek lágy ívekbe formálódnak, az erdő természetes folytatásaként, elmosva a határt építészet és vadon között. Az őshonos növényekkel borított zöldtető beporzókat vonz, menedéket nyújt a városi élővilágnak, és hozzájárul a helyi biodiverzitáshoz. A dombként megformált épület az Alföldön páratlan panorámát nyújt a fák lombkoronája és a városi táj fölött, egyedülálló, immerzív élményt hozva létre Debrecen közösségi terében – ajándék a város és polgárai számára.”
Meghatóan szép gondolatok, ökológusként azonban erősen megkérdőjelezem, hogy éppen egy múzeumnak kell-e „ökotonként” funkcionálnia a „vadonnak” vélt Nagyerdőben (ami ma már biztosan nem az), menedéket nyújtva a városi élővilágnak, mármint a lakóknak. Talán inkább a debrecenieket kellene megkérdezni arról, hogy mit gondolnak a környezet és a közösség mélyebb kapcsolatáról, ha mondjuk a kétségtelenül immerzív, azaz magával ragadó élményt nyújtó, teljesen kiszáradt Vekeri-tóhoz kirándulnak. Nem is beszélve azokról az ajándékokról, amelyekkel a betonnál valamivel természetközelibb, a biodiverzitáshoz a betonnál valamivel többel hozzájáruló értékes termőföldeket váltják fel gigaberuházásokkal.
De ne szaladjunk túl messzire! Egy múzeum megítélésében végül is nem a külseje, organikus jellege, hanem a beltartalma a leginkább meghatározó. Mit, hogyan, milyen alapelvek szerint állítanak ki benne? Hogyan szolgálja a kiállítás a természettudományok népszerűsítését, az ismeretterjesztést? Mi marad meg a látogatóban, miután néhány órát eltöltött az intézményben? A győztes pályázatban erről vajmi keveset olvashatunk. Meglepetésemre, cikkem írása közben azt az információt kaptam hozzáértőktől, hogy kár volt keresgélni: egy múzeumi pályázattól manapság nem várják el, hogy a kiállítás koncepcióját is kidolgozza – legalábbis Magyarországon. Legyen meg a tervrajz, és ha már készen van az épület, akkor jöhetnek a berendezők, és valahogy majd kialakul valami, legfeljebb itt-ott még módosítanak időközben az építményen – ahol persze egyáltalán lehet. Ez többé-kevésbé megvalósítható is, mondjuk, egy képgaléria esetében, ahol mindenki tudja, milyen jellegű objektumok lógnak majd a falakon. Talán egy közlekedési múzeum számára is elegendő lehet jó nagy hodály-jellegű termeket tervezni, ahová még mozdonyok és repülőgépek is beférnek. De egy természettudományi múzeum esetében ez biztosan nem működik. Különösen akkor nem, ha a tervezők fent említett nagyívű elképzeléseit komolyan vesszük: hogyan jöhet létre az a bizonyos ökoton, ha azt sem tudjuk, mi lesz majd bent, az épületben? Megkérdeztek botanikusokat és ökológusokat, hogy mely őshonos növények fogják kibírni a tető lejtős, feltehetően vékony talajú és erősen megvilágított „élőhelyét”? Lehetséges-e ez egyáltalán? Milyen fák, milyen növényzet és általában mi fogja adni az erdő természetes folytatását odabenn, a falak között, hogy elmossák a határt építészet és vadon között? Megválaszolatlan kérdések sokasága merülhet fel, ha az alaprajz, a belső terek, a megvilágítás és egyebek úgy készülnek el, hogy nem is tudjuk, mit és hogyan helyezünk majd el a termekben.
Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy a pályázatban egyáltalán nincs utalás a beltéri koncepcióra. Sajnos van. De még a leginkább releváns kijelentések sem mondanak többet a fent idézett halandzsánál:
„Az állandó kiállítóterek szoros kapcsolatot alakítanak ki a tudomány, a történetmesélés és a természetvédelem között, végigvezetve a látogatókat a természet csodáin és az emberiség szerepén bennük.”
Vagyis a pályázók mégiscsak célozgatnak arra, mit szeretnének látni odabenn: csodák, emberiség satöbbi. A „Fenntartható DNS” (!?) címet viselő bekezdésből megtudjuk továbbá, hogy
“… egy természettudományi múzeumnak magából a természetből kell létrejönni és magával a természettel kell együtt élnie”.
Én naivan azt gondolnám, persze, hogy ehelyett inkább a természetről kell szólnia. A pályázók fontosnak érezhették, hogy az élővilág evolúciójáról is mondjanak valami hangzatosat, mégpedig a következő obskúrus agymenés formájában:
„A földi élet története: Visszamegyünk az ősrobbanásig és kvantumugrást teszünk az univerzum keletkezésétől a Föld teremtéséig, és tanulmányozzuk azokat az eseményeket, amelyek a ma látható világot alakították.”
Milyen ugrást, hová? Mintha a mesterséges intelligencia egy, még nem eléggé kiművelt változata írta volna ezeket a sorokat.
A fenti idézetek méltó kiegészítése a képanyag, a „látványterv” – amitől megint csak nem kellene elvárnunk, hogy köze legyen a később megvalósítandó beltéri koncepcióhoz? Elég, ha a perspektivikusan, valósághűen megrajzolt termekben elhelyezünk néhány csontvázat, műanyag páfrányt, egyebeket, ahogy eszünkbe jut?
Úgysem éppen ezek lesznek majd kiállítva, tehát mindegy is? Nos, nem mindegy, és ezt éppen a központi terem terve illusztrálja a legjobban. Ide belépve egy, a szemközti falra szerelt hatalmas, kazettás polc tárul elénk, telepakolva mindenféle természeti objektummal. Egy kéttülkű orrszarvú feje, egy polip, egy oldalára állított teknős és hasonlók fedezhetők fel az egyes rekeszekben, amelyek elrendezése nem mutat többet, mint egy vadászati világkiállítás trófeáinak falra szögezett, otromba, hivalkodó kollekciói.
A tervezők elképzelése szerint tehát szükség van egy legalább 12 méter magas, részleteiben jól megvilágított kiállítási felületre, ami viszont biztosan kihasználhatatlan lesz. A bizottságban ülő minisztériumi szakértőknek nyilván nem jutott az eszükbe, hogy egy múzeumi aranyszabály – vagy inkább a józan paraszti ész – szerint a tárgyakat nem tanácsos a szemmagasságnál jóval feljebb helyezni egy kiállításon. Hacsak a belépőjegyhez nem mellékelnek majd látcsövet is.
Apropó, szakértők. Mindenképpen szólnunk kell a 100 000 eurót (potom 41 millió forintot) szétosztó bírálóbizottság és az őket segítő szakértői csoport összetételéről is – minden személyeskedés nélkül. Az teljesen rendben van, hogy a zsűriben nyolc építész is helyet kapott. De rajtuk kívül csak a csontkovács és antropológus főigazgató, a polgármester és egy dán múzeumigazgató volt a csapat tagja. Utóbbi antropológiai-történeti jellegű Moesgaard Museuma hasonlóan lejtős, fűvel benőtt tetejű épületben lakozik, de a hölgyet nyilvánvalóan nem lehet elfogultsággal vádolni. A zsűrit segítő szakértői bizottságban sem sokkal jobb a helyzet, az építészeken kívül közbeszerzési, fenntarthatósági, jogi stb. szakemberekkel van kiegészítve, múzeumszakmaiakkal is – a fent már említett sikerességgel. Tényleg nem számít, mit állítunk majd ki és hogyan? Geológus, csillagász, geográfus, paleontológus, botanikus, zoológus? Ugyan már – mit keresnének ők egy természettudományi múzeum sorsáról, jövőjéről döntő társaságban? Ha benne lennének, az lenne az igazi csoda.
A szerző biológus akadémikus, az ELTE TTK professor emeritusa.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: