Amikor egy politikai vezető dühösen belenéz a kamerába, nemcsak a szavait halljuk, hanem az érzelmeit is átvesszük. A harag, a megvetés vagy épp a remény nemcsak a mondatokban, hanem az arcán, a testtartásán, a hangjában is ott van – és ezek a jelek ragadósak. Az érzelmi fertőzés elmélete szerint hajlamosak vagyunk utánozni mások érzelmi megnyilvánulásait, ami végül a saját érzéseinket és viselkedésünket is átformálja. A karizmatikus vezetők ebben kulcsszerepet játszanak: képesek olyan érzelmi klímát teremteni, amelyben a követőik – főleg a bizonytalanabbak – átveszik az ő lelkiállapotukat. És ez nem áll meg az egyéni szinten: idővel kialakul, hogy egy közösségben mely érzelmek számítanak elfogadhatónak, hogyan „illik” dühösnek vagy lelkesnek lenni. Az érzelmek így viselkedési normákká válnak. Egy jól eltalált pillantás, egy indulatos hangsúly vagy egy szenvedélyes beszéd elindíthat egy olyan érzelmi hullámot, amely hosszú távon is meghatározza a politikai légkört. Az elmúlt évben két ilyen érzelmi spirál is kibontakozott a nyilvánosság előtt.

A Menczer-hatás nemcsak egy verbálisan agresszív politikus esete, hanem egy kollektív viselkedési spirál kiindulópontja is. E spirálban a politikai ellenfél nem vitapartner, hanem „a haza ellensége”, akivel szemben az erőszak nemhogy megengedhető, hanem elvárt reakcióként jelenik meg. A 2024. december 3-i pécsi jelenetben a Fidesz kommunikációs igazgatója a kamerák előtt alázta meg Magyar Pétert, az ellenzéki Tisza Párt elnökét: „Elárulta a gyerekeit és a családját”, „reszket”, „hazug gazember” – mondta, majd a végső mondatot úgy sütötte el, mint egy ítéletet: „Magyar Pétertől a nőket és a gyerekeket is meg kell védeni.” Orbán Viktor miniszterelnök később szentesítette ezt fajta provokáló, agresszív viselkedést: “Aki kardot ránt, az kard által vész el. Menczer Tamás jól tette, amit tett, a hőbörgőkkel csak a saját nyelvükön lehet beszélni.” Sőt, 2025. március 15-én a Orbán tovább is lépett a dehumanizáció irányába, mikor a Magyar Péterre használt poloska gúnynevet kiterjesztette az összes kritikus hangra, akiket ki kell takarítani az országból és akikre „pokolban külön bugyor vár”.

A retorika hatása aztán visszaköszönt az utcán. A hatalom által normalizált gyűlölet követőkre talált – és egyre több helyen ütött vissza. 2025 tavaszán több erőszakos incidens is történt a Tisza Párt országjárása során: Egerben és Tökölön önkénteseket ütöttek meg, Körmenden Magyar Péter fórumát egy garázdaság miatt előállított férfi zavarta meg, Pesterzsébeten egy boltos dulakodott az aktivistákkal és megrongálta a standot, Kelenföldön akasztással fenyegették őket, Dunaegyházán a Fidesz korábbi jelöltje rugdosott és eltaposással fenyegetett, Rakamazon antiszemita kirohanás történt, míg Szentendrén CÖF-ös/Megafonos tüntetők zavarták meg a fórumot, és egyiküket rendőrök vitték el bilincsben. Ez már nem a „politika keményebb hangja”. Ez a politikai erőszak fertőzésének és terjedésének tankönyvi esete.

A pszichológia évek óta figyelmeztet: az erőszak fertőz. Nemcsak akkor, ha áldozattá válunk, hanem akkor is, ha látjuk, halljuk, megszokjuk. Ha az agressziót – különösen tekintélyes személyektől – mintaként kapjuk, fokozódik a fogékonyságunk, különösen frusztrált, bizonytalan, identitásában sérült társadalmi környezetben. Az erőszak és az agresszív viselkedés ugyanúgy terjed, mint egy vírus. A közösségi hálózatokon, a pletykákon, a mobilvideókon, a kommentmezőkön, a politikai szónoklatokon keresztül. Sőt, egy nyilvános megalázásnak, egy verbális támadásnak ugyanolyan tanító ereje van, mint egy pofonnak.

Meg lehet tanulni. Különösen akkor, ha nincs másik forgatókönyv. Ha a társadalom immunrendszere – az intézmények, a közösségi kontroll, az erőszakmentes hagyományok – meggyengült. Ha a mágikus világnézet, a polarizált identitások és a „mi vagy ők” logikája uralkodik. Ilyenkor lépnek színre a „fertőzésvállalkozók”: a harsány influenszerek, a hangos „haza-védők”, a Facebook-huszárok és a politikai provokátorok, akik egy dologban biztosak: nem lesz következmény.

Következmény viszont van. Csak nem nekik, hanem nekünk is, a társadalom szintjén. Mert ami ma egy politikai stand elleni támadás, az holnap iskolai zaklatás, otthoni erőszak vagy egy újabb öngyilkosság lehet. A fertőzés terjed és nem fog megállni magától. A kérdés már nem az, hogy ki kezdte, hanem az, hogy ki állítja meg.

Ezzel szemben – vagy talán pontosabban: ezzel párhuzamosan – jelent meg a „Magyar-hatás”. Ennek lényege az, hogy egy politikai vezető nemcsak racionális érveket kínál, hanem kollektív érzelmeket is katalizál. Magyar Péter karizmatikus fellépése a kormánykritikus tömegek reményeinek fizikális hordozójává vált – és ez az azonosulás nem intézményes kampányban, hanem spontán, alulról jövő gesztusokban nyilvánult meg legelőször. Egy kislány az úszóversenyen nyert érmét ajándékozta neki. Idős asszonyok könnyek közt kérik, hogy „hozza haza” a külföldre szakadt gyerekeiket. Egy volt fideszes férfi nyilvánosan megtér, és kiáll mellette a Hősök terén, szimbolikusan is átlépve a politikai törésvonalakat.

A szimpatizánsok saját készítésű pólókkal, karkötőkkel, molinókkal és festményekkel jelennek meg, kézzel írt leveleket, személyes tárgyakat adnak át – ezek a gesztusok nemcsak szeretetet fejeznek ki, hanem egy új politikai közösség alapjait is lerakják. Ez az érzelmi energia már nem csupán támogatás, hanem identitás: közös szimbólumokkal, közös nyelvvel, közös érzésekkel. Magyar Péter ezt a hullámot nemcsak felismerte, hanem – saját webshopjával – kereskedelmi és szimbolikus platformmá is alakította. A karkötő vagy póló itt nemcsak tárgy, hanem érzelemhordozó is – a politika emocionális gazdaságának kézzelfogható megnyilvánulása.

Sokan legyintenek, mondván, hogy ez csak a szokásos magyar messiásvárás. Mintha Magyar támogatói valami irracionális vallási áhítatban követnék új vezérüket. Csakhogy a valóság ennél jóval összetettebb, és mélyebbre nyúlik a magyar politikai kultúrában.

Apor Balázs történész már évekkel ezelőtt rámutatott: a magyar társadalomban a vezető szerepe hagyományosan jóval túlmutat a kormányzáson. Kossuth, Ferenc József, Horthy, Rákosi, Kádár, Orbán – más-más korok, más eszközök, de ugyanaz az alapelv, ami szerint a vezér nemcsak döntéseket hoz, hanem identitást és a rezsim legitimását adja. Magyar ebbe a hagyományba illeszkedik, ugyanis nemcsak egy mozgalom arca, hanem kollektív érzelemhordozó. A kiábrándultak, a változást keresők számára egyfajta közösségi tükörré vált – sőt, sokak számára megváltásígéretként jelenik meg.

Egyes fiatal követői a Dűnéből ismert Lisan al-Gaib, az idegen világot megváltó hős alakjához hasonlítják, és ezt transzparenseiken is megjelenítik. A film nemcsak az elnyomott társadalom messiásba vetett hitének mobilizáló erejét mutatja be tökéletesen, hanem azt is, hogyan lehet ezt mesterségesen létrehozni. Magyar maga elutasítja ezt a messiási szerepet, de nem tagadja: az iránta irányuló szeretet, remény és hit elképesztően erős – és néha nyomasztó is. A Tégláról téglára című politikai emlékkönyv előszavában úgy fogalmaz: ő csak „egy szikra, amely elindítja a motort”. Egy vezető, aki nem önmagában, hanem a közösség erejében hisz. És valóban: a követői évkönyv bejegyzései nem egy politikust, hanem egy érzelmi vezért írnak le. „Magyar Péter nagyon hosszú idő után az első, aki úgy érzem, értünk harcol” – írja Ilona. „A sötétségben gyújtott nekünk egy gyertyát.” Egy másik sor pedig így hangzik: „Egy ország vezetőjét nem a fegyverei és a hatalma teszik naggyá, hanem az emberek, akik követik őt.”

Persze fontos látni, hogy a politikai messianizmus kétarcú jelenség. Klasszikus értelmezésben a világi megváltáseszme hajlamos elfojtani a pluralizmust, és egyetlen igazság mentén totalizáló politikai struktúrákat építeni. Ugyanakkor léteznek kevésbé dogmatikus, demokratikus változatai is, amelyek vallási elemek nélkül is reményt adnak. Ilyen volt a jóléti állam vagy az európai integráció – és ilyen ma a Tisza mozgalom is. Tehát már rég nem a rendszer gyűlölete és az O1G tartja össze a politikai közösség magját. Sokan elfelejtik: a jelenlegi kormányfő politikai kultusza is alulról szerveződő, érzelmi energiákból táplálkozó mozgalomként indult 1998 és 2010 között. Akkor Orbán testesítette meg a rendszerváltás utáni kiábrándultság ellenszerét. Ma ugyanez az érzelmi dinamika egy új arc felé fordul.

Persze lehet a jelenségen gúnyolódni, idegenkedni és viszolyogni tőle, de a tény attól még tény marad: Magyar követői nemcsak hisznek benne, hanem együtt is éreznek is vele. A remény a félelem és düh mellett a politika másik fontos nyersanyaga. Ez pedig új reményt jelent.

A Magyar-hatás valójában egy pszichológiai jelenség, amit nevezhetünk karizmatikus fertőzésnek is. A karizma ugyanis nem állandó személyiségjegy, hanem egy átragadó érzelmi energia, amely a vezetőtől indul, és a követőkön keresztül válik kollektív élménnyé. A folyamat két szakaszban bontakozik ki. Először a vezető – jelen esetben Magyar Péter – erőteljes érzelmeket sugároz: szenvedélyt, felháborodást, reményt, elszántságot. Ezek az érzelmi „ajánlatok” nemcsak a szavaiban, hanem az arcjátékában, mozdulataiban, hangszínében és egész fellépésében tetten érhetők. A közönség erre automatikusan reagál: mosolyt mosollyal, felháborodást felháborodással, könnyeket könnyekkel viszonoz. Ez az első szint. A második szint még erősebb: az érzelem a követők között is terjedni kezd. Egy kampányeseményen már nemcsak Magyar hat a jelenlévőkre, hanem a könnyeit törölgető néni, a meghatott tekintetű fiatal vagy a hangosan tapsoló önkéntes is. Az érzelmek közösségi élménnyé válnak, és visszahatnak magára a vezetőre is. Minél több ember érez hasonlóan, annál karizmatikusabbnak tűnik a vezér. Így lesz az egyéni benyomásból kollektív karizma.

A fertőzés nem is feltétlenül igényli a vezető állandó jelenlétét. Ha a közösség már létrehozta a saját érzelmi klímáját, az képes önmagát fenntartani – sőt, még erősíteni is. A követők már egymást fertőzik meg az érzelmi azonosulással, ami tovább mélyíti az összetartozás élményét. Ezért lehet, hogy egy vidéki fórumon, ahol Magyar még meg sem szólalt, máris érezhető a hangulat: a remény, az elköteleződés, a közös cél. A karizma nem egyszerűen ott van, hanem él, terjed, működik.

Összességében érzelmi fertőzés – legyen az éppen negatív vagy pozitív –nem metafora, hanem valós, tudományosan leírható jelenség. A politikai vezetők ebben a környezetben nem pusztán döntéseket hoznak, hanem érzelmi mezőket teremtenek, amelyek befolyásolják, hogyan gondolkodunk, mitől félünk, mit remélünk, és mire vagyunk képesek. A magyar politikai tér ma nem csupán ideológiák csataterévé vált, hanem érzelmi fertőzések ütközőzónájává is.

A cikk szerzői: Kövesdi Veronika, a HUN-REN Politikatudományi Intézetének kutatója, az ELTE Média és Kommunikáció tanszékének oktatója és Metz Rudolf, a HUN-REN Politikatudomány Intézetének kutatója, a Budapest Corvinus Egyetem docense.