Manapság minden trendi, ami nem digitális – ez élteti az analóg fotózást

Aki fűzött már be analóg filmet analóg gépbe, tartott már a kezében analóg negatívról készült analóg papírképet, biztosan érezte már, hogy az analóg fényképezés 2025-ben valami olyasmit ad, amit a digitális gépekkel nem lehet elérni.

Erről az élményről, az analóg fotózás divatjáról és a szakma rejtelmeiről kérdeztem a Nagykörúttól néhány lépésre, az Aradi utcában működő analóg fotólabor, a lab4art munkatársait. Felicides Ildikó, a labor vezetője és Mátyus Andrea, aki a laborban tölti a mindennapjait és kézi nagyításokat készít, egyetért abban, hogy amit ők kínálnak, az Magyarországon szinte teljesen egyedülálló. Mátyus olyan művészek képeit kelti életre, mint Mundruczó Kornél, Féner Tamás, Keleti Éva vagy Rév Marcell, és bár ő inkább a háttérben van, ha nagyítást kér egy ügyfél, az ő munkáját kapja kézhez az átvételkor.

A bolt előterében leggyakrabban Hegyi Zsolttal találkozik az, aki betér ide. Általában ő veszi fel a rendeléseket, de fényképezőgépet és az elképzelésekhez passzoló filmet is tud ajánlani. Szakember ő is, ahogy mindannyian, akik itt dolgoznak, Papp Géza digitális operátorral és néha gyakornokokkal kiegészülve. A csapat olyan stabil, mint az analóg fotózás iránti szenvedélyük: Felicides szerint a 2008-as nyitás óta nincs fluktuáció, aki ide jön dolgozni, az gyakorlatilag innen megy nyugdíjba. Ide koncentrálódik az összegyűjtött klasszikus tudás, ami magas szakmai nívót ad a labornak – a mesterséges intelligencia pedig nem fog laborálni, így amíg erre van igény, munkájuk is lesz. Neves művészekből, híres, akár külföldi fotográfusokból és lelkes amatőrökből álló kört szolgálnak ki ezzel, és konkurenciájuk ezen a szinten nem igazán akad – mint mondják, nincs is annyi fotós, hogy több üzletet is eltartanának Budapesten.

A trendek változnak, az élmény tartós

„Vannak új, modern technológiák, de ezek is 30-40 évesek” – magyarázza Mátyus, miközben a Durst M805-ös színes nagyítógép mellett áll, és mutatja, hogyan kellene használni a gépet élesben, ha nem kapcsolta volna fel a lámpákat, hogy én is lássam a berendezést. Ezek a helyiségek a kedvencei, itt órákra el tud veszni néhány képpel, amik a kezei között kelnek életre. „A színes nagyításnál ráadásul még a sötétkamrában egyébként megszokott vörös fény sincs, szóval itt teljesen sötétben kell dolgozni” – válaszolja, amikor a technológiáról kérdezem.

Ő maga fekete-fehér fényképeket készít, de a nagyítás más: szerinte a színes és a fekete-fehér nagyításnak is vannak olyan kihívásai, amik szerethetővé teszik ezt a munkát. Szerencsésnek tartja magát, mert a hobbija a munkája, és még hétvégén is bejár néha a laborba, hogy haladjon a megrendelésekkel.

Ez a lelkesedés az egész csapatra jellemző: itt mindenki azért dolgozik, hogy a hozzájuk forduló művészek a lehető legjobb szolgáltatást és eredményt kapják. Mátyus nem törődik bele abba, ha egy kép „elég jó”, ő tökéletes nagyítást szeretne készíteni a hozzá érkező hívott negatívokból. És ugyan ez nem mindig kivitelezhető – hiszen tökéletes nagyítást csak az igazán jól exponált felvételekből lehet készíteni –, az bátran kijelenthető, hogy ezzel a hozzáállással tényleg páratlan fotók hagyják el a labort. Illetve ilyen páratlan felvételek díszítik a labor falait is, az ide járó művészek egy-egy képe vagy a lab4art munkatársainak felvételei fogadják a betérőket.

Mátyus és Hegyi nem mindenben értenek egyet – és ennek a csipkelődős megnyilvánulásából én is kapok egy kis ízelítőt az ott töltött több mint három órában – de abban azért egyezik a véleményük, hogy az analóg fotográfia valami tartósat ad. Máshogy kell elmélyülni a képek készítésében, és maga a folyamat is hosszabb, mint a digitális technika esetében. Ahogy Felicides egy 2023-ban, az NKA finanszírozásából készített kutatásában is megállapította, a fotózás folyamata az analóg technikánál ritkán ér véget az exponálógomb lenyomásával. Hegyi ebben meglehetősen szigorú álláspontot képvisel: miközben tiszteli a digitális technológiát is, értetlenül áll azelőtt, hogy sokan a már előhívott és szkennelt negatívok megsemmisítését kérik, vagy egyszerűen ott felejtik őket az üzletben.

Mégis ő az, aki a kezdőket is arra buzdítja, hogy ne jpg-ben, hanem inkább veszteségmentes, nagy felbontású TIFF formátumban szkenneltessék a képeiket, és ha kell, abban is segít, hogy kiválassza velük, melyik az a kocka, aminek a nagyítására érdemes rendelést leadni. Ebben egyébként mindannyian nagyon segítőkészek, elsőre ugyanis nehéz választani a tucatnyi lehetőségből, a papírok sokaságából. Engem az első nagyításomnál nem csak ez nyűgözött le, hanem az is, hogy megtudtam: a fekete-fehér kép is többféle hőmérséklettel köszönhet majd vissza rám a papírról. Mátyus pedig anélkül tudta, hogy ehhez a fotóhoz mi illik majd igazán, hogy személyesen megbeszéltük volna, a rendelésemet ugyanis pont akkor adtam le, amikor Pappon és Hegyin kívül nem volt más az üzletben.

Analóg türelem digitális kapkodás

Arról, hogy miért jött divatba az analóg fotográfia, arról az elmúlt 10-12 évben rengeteg cikk született, nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban, hiszen a műfaj nem csak Budapesten éli reneszánszát. De míg a bulikban az instant kamerák (például a Fuji Instax sorozata vagy régebbi és újabb Polaroid kamerák) bukkannak fel gyakran, egyre több ember nyakában lóg egy-egy hagyatékból szerzett vagy örökölt analóg gép vagy egy új filmes kamera.

Más érzés analóg fényképezővel járni a várost, és nem csak azért, mert ezek a gépek általában nehezebbek, mint legtöbb digitális utóduk. Teljesen másképp kell gondolkodni egy analóg felvétel elkészítésekor, és a kamera adottságaitól és a témától függően változik, hogy mennyi időt kell fordítani egy-egy képre. Hegyi úgy véli, hogy a technikát illetően nincs túl nagy különbség az analóg és a digitális között (már ami magát az exponálógomb megnyomását illeti), a szemlélet viszont merőben eltér, és „teljesen másképp kezdünk bánni az idővel is”. Azt tapasztalja az ügyfelek körében, hogy egyrészt „az analóg fotográfiát ma már a fiatalok tartják el”, és miattuk elérhető még az analóg nyersanyag „a nagy öregeknek is, akik meg a digitális technológiára váltástól tartanak”. Szerinte a fiatalabb generáció a rengeteg információ elől menekül az analóg világba, ami lényegesen kevesebb ingert és lassabb folyamatokat ígér, mint a túltelített digitalitás. Hegyi és Felicides is ezzel a szemléletváltással magyarázza, hogy miért lett újra ennyire népszerű az analóg képkészítés, a bakelitlemez vagy a magnókazetta.

Azzal, hogy az analóg fotózás során másképp kell feltenni a kérdést, együtt jár, hogy egészen máshogy gondolkodik az ember egy filmes géppel a kezében. De a folyamatnak nem szabadna véget érnie az exponáláskor. Hegyi szerint egy-egy jól sikerült kép valódi próbája az, amikor nagyítás készül róla, és felkerül a falra. „Ha még egy hét múlva is szívesen néz rá az ember, akkor az tényleg egy jó kép. Viszont ha elveszíti az érdeklődését addigra az ember, akkor valójában nem jó a felvétel” – magyarázza, és hozzáteszi, hogy pont ez a figyelmi ablak az, ami elképesztő módon leszűkült mostanra. Az Instagramon mindössze pár másodpercig él egy fotó, az analóg viszont a negatívon akár örökéletű is lehet, már ha megtartják.

Trükközés, kísérletezés és művészkedés

Lehet, hogy a lab4art elsőre szimpla fotólabor benyomását kelti, de ha belép az ember a belső helyiségbe, hamar megelevenednek olyan történetek az elmúlt évekből, amikből kiderül, hogy ez bizony valódi alkotótér. Mátyus kísérletezett itt már Szabó Dezsőnek és Eperjesi Ágnesnek, de a fal mellé állított óriási és széles nyomtatóval párhuzamosan készült aktfelvétel fényfestéssel is. A határ közhellyel élve a csillagos ég, de néha még annál is messzebbre mutat: nincs olyan ötlet, amire itt ne lennének nyitottak.

Hegyi szerint ugyanakkor a hibákból és a szabályok áthágásából valójában akkor lesz művészet, amikor az ember tisztában van vele, hogy milyen szabályokat rúg fel. Ezt a gondolatot mesterétől, Balla Demeter Kossuth-díjas fotográfustól tanulta el. A lab4art készséges munkatársa viszont egészen engedékeny, ő csak a profiktól várja el szigorúan ezt a hozzáállást, úgy véli, amatőrként lehet ennél lazábban is kezelni a szabályokat.

Mátyus örömmel vesz részt a hozzá forduló fotográfusok és művészek kísérleteiben, Felicides pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy a lab4art olyan tér legyen, ahol újszerű ötletek születhetnek meg, vagy egészen új elképzelések válhatnak valóra. Ilyen elképzelés volt például, meséli Mátyus, hogy „Szabó Dezső képzőművésznek volt kiállítása a Mai Manó Házban, ehhez behozott egy trafót meg egy szélkereket, és azt kellett a fotópapíron megjeleníteni, ahogy az a szélkerék forog. Ki kellett kísérletezni, hogy akkor mennyi legyen a megvilágítási idő, és ebből többet kellett csinálni, és ami ugye a legnehezebb, hogy több egyformát csináljon az ember egy ilyen extrém helyzetben. »Ilyen középszürke, mondjuk galambszürke legyen a háttér«, ez volt az ő kívánsága”. Egy másik példát is felhoz, amikor szintén nem volt negatív, és úgy kellett dolgoznia. Ezt Eperjesi Ágnes képzőművésszel készítette, neki elsősorban színes tanulmányokat dolgozott ki.

Felicides Nádas Péter felvételeit emeli ki példaként, az író ugyanis a lab4artra bízta a családi negatívokat, őket kérte meg, hogy a hetvenes évek hangulatában készítsenek nagyításokat róluk. Hasonlóan jó és tartós kapcsolatot alakítottak ki Bartis Attilával és Korniss Péterrel is, valamit itt nagyítják Sylvia Plachy magyar-amerikai fotográfus munkáit is.

Azzal viszont már nehezebben tudnak bármit is kezdeni, amikor a rosszul beállított fényképezőgéppel előtt tekercseket vagy a lejárt filmre fotózott nyaralási képeket kell előhívniuk, majd a betérő ügyfeleknek magyarázniuk, hogy mi történhetett. Az analóg fotózásnak ugyanis az az egyik legnagyobb hátránya, ami egyben a szépsége is: a nyersanyag meghatározó eleme a végeredménynek. Ha lejárt filmre fotóz az ember, akkor lehet, hogy izgalmas hangulatú sorozatot készít, de az is előfordulhat, hogy az elöregedett anyag a rossz tárolási körülmények között már annyira sérült, hogy a hívás után szinte semmi értékelhetőt nem tartalmaznak a kockák.

Csend, vegyszerek és rengeteg szaktudás

Mátyus szerint minden negatívba bele kell nyúlni legalább egy picit, hogy a nagyításon meg tudja jeleníteni a részleteket. A nagyítógépek mellett állva apró kis takaróeszközökkel kísérletezik, a színek beállítását végzi vagy éppen a levilágítási időn változtat, hogy olyan képet készítsen, amivel a megrendelő is elégedett lesz.

A laborban egyébként csak színes nagyítógépeket használ, ezekkel készülnek a fekete-fehér nagyítások is. A különleges, fekete-fehér multigrade fotópapírokon a megvilágító fény szűrőzésével tökéletesen be tudja állítani a képek kontrasztját, akár helyileg is. Tehát egy nagyításon belül lehet egy rész magenta fénnyel megvilágítva kontrasztos, azaz kemény, egy másik részlet pedig sárgával megvilágítva lágy, ha a téma úgy kívánja. A színes nagyítások színeinek beállítása a szubtraktív színkeverés elmélete szerint történik. A nagyítógép izzójának fényéből cián, magenta és sárga szűrők kombinálásával bizonyos színtartományokat kivon, és ezzel a fénnyel világítja meg a fotópapírt. A megfelelő szűrőarányok beállításához először próbacsíkokat készít. A fekete-fehér nagyításoknál a próbacsíkokon az expozíciót és a kontrasztot lehet tesztelni a teljes papír megvilágítása előtt. Olyan ez, mint egy analóg Photoshop, és amikor ezt kimondom, Mátyus rögtön a segítségemre siet, mert el is sorolja a szoftver azon funkcióit, amelyeknek szerinte van analóg, a laborban kivitelezhető verziójuk. Teszi mindezt úgy, hogy egyébként a telefonján kívül nem használ digitális eszközt sem fotózáshoz, sem képszerkesztéshez: az ő fényképei a sötétkamrában születnek, és fizikai valójukban lehet őket megnézni.

Leképezi a társadalmi problémákat és jelenségeket

Ahogy Felicidesszel és Hegyivel beszélgetek, kirajzolódik, hogy az analóg fotográfia nemcsak emberábrázolásban erős eszköz: az analóg technológia világa rámutat a társadalom gyengeségeire és nehézségeire is. Hegyi szerint például a lejárt filmre fotózás elsősorban nem a hangulat, hanem a spórolás miatt lett divat, Felicides pedig ezt azzal egészíti ki, hogy ha stabil háttér lenne az emberek mögött, akkor elég pénzt és időt fordíthatnának egy olyan hobbira, mint a fotózás. Maga a digitális fényképezés sem feltétlenül olcsóbb – magyarázza Hegyi –; egy jó digitális kamera ára a többszöröse az analóg gépekének, miközben mindkettővel el lehet érni ugyanazt a minőséget.

Bár az élmény összehasonlíthatatlan, a rohanó világban nehéz megállni a pörgést, elcsendesedni, lelassulni és elmerülni annyira a pillanatban, hogy abból analóg kép szülessen. Mátyusnak mégis ez jelenti a kikapcsolódást: miközben nagyon szereti a labormunkát, szabadidejében is fotóz, témától és hangulattól függően választ gépet, az üzletben pedig egy kis kompakt Leica kamerát használ.

Ezzel surranunk ki a lab4artnak otthont adó bérház udvarára, hogy közös portrét készítsünk, ami majd a labor falára kerül a többi olyan vendéggel készült kép mellé, akik ide járnak nagyíttatni.