Május végén házkutatást tartottak a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA), „súlyos visszaélések és gyanús készpénzhasználat" miatt, nem meglepő módon a hónap elején kirobbant NKA-botrány nyomán. Eközben a kultúráért felelős miniszter, Tarr Zoltán az ügyet ismerőktől vagy akár általában a lakosságtól vár információkat a Fidesz-klientúrának kiosztott milliárdokról. Sokak radarján csak akkor jelent meg az NKA, amikor kiderült, hogy az alapból vagy azon keresztül 17 milliárdot szórtak szét a Fidesz csókosai között. Pedig ez csak az NKA legalább másfél évtizedes lejtmenetének végállomása volt – miközben még a pontos összeg is alakul, június 1-i hír, hogy 400 millió ment a Fideszt támogató szervezeteknek Szabolcsba.

Kezdetben az NKA-nak volt egy saját bizottsága, és volt elnöke. Voltak ezen kívül úgynevgezett kollégiumai (kuratóriumai) kulturális területenként (például irodalmi, képzőművészeti, előadóművészeti, zenei, stb.). Ezek rendszeres időközönként pályázatokat írtak ki a saját területükön tevékenykedőknek. A pályázatokat a kollégiumok bírálták el, ezek tagjai pedig szakmai szervezetek jelölték. A nyerteseknek szigorú szakmai és pénzügyi elszámolási kötelezettségük volt, amit az NKA rendre ellenőrzött is. Ez az alapstruktúra kisebb-nagyobb mértékben változott ugyan, de megmaradt az NKA önállósága, és a pénzével, amely kezdetben a kulturális járulékból, később az ötöslottóból jött, javarészt szintén maga rendelkezett. A mindenkori miniszter csak az úgyneveztt miniszteri keretről dönthetett, amelynek mértéke sokat és sokszor változott.

A NER időszakában aztán az NKA fokozatosan elvesztette autonómiáját: ma nem egyéb, mint a kultúráért felelős minisztérium háttérintézménye. A bizottság még névleg megvan, de annak elnöke már a miniszter, legutóbb Hankó Balázs. Tessék-lássék módon még működteti a pályázati és döntési mechanizmusait, de mint láttuk, a pénze fölött már nemigen rendelkezhetett, a szakmai munkát felülírták a pártszempontok.

Daliás kezdetek

Harsányi László, aki a 90-es évek elején az NKA elméleti megalapozásában is részt vett, és 2002 és-10 között a szervezet elnöke volt, miután a botrány május elején kipattant, a Klub Rádióban az NKA-t rendkívül jó és jól kitalált intézménynek nevezte.

„Minden jó intézménnyel vissza is lehet élni. Tehát, nehogy az legyen most, hogy ez egy teljesen alkalmatlan, a becsületét és a lehetőségeit örökre elvesztett szervezet, amit föl kell szántani és a helyét sóval behinteni.”

Az NKA elindulása az 1989-et követő időszak fontos fejleménye volt, még ha mindig elégedetlenség és vita is övezte, és még ha nehéz is ezt ma belelátni. A szervezetet sokan igazi demokratikus vívmánynak tekintették. Nem sokkal a rendszerváltás után hozták létre kulturális projektek támogatására, és hosszú ideig viszonylag jól el is látta a feladatát. Ami leginkább abban állt, hogy kis-és közepes méretű kulturális projekteket (ma úgy mondanánk, javarészt független projekteket) forráshoz juttasson, pályázati alapon, a szakmai önkormányzatiság talaján állva, kulturális területenként szerveződve, megalapozott és autonóm döntésekkel.

És hogy miért kellett erre külön alap? Egyszerűen azért, mert az államszocializmus bukása után egyre több olyan kulturális és művészeti praxis jött létre, ami nem kötődött intézményekhez, hanem civil szervezetekhez, közösségekhez, vagy egyénekhez kapcsolódott. Magyarán a szabadsággal együtt szabad kulturális aktivitások tömege is keletkezett. Azt pedig egyre többen sejtették, hogy ezen a területen jelentkeznek majd a kultúra innovátorai, itt keletkezik az „új”, amely megtermékenyítheti az intézményes kultúrát, a mainstreamet.

Az NKA pénzügyi hátterét kezdetben a jó néhány termék árába beépített kulturális járulék, később, 2006-tól az ötöslottó szerencsejáték adójának 90 százaléka adta, szakmai alapját pedig az egyes területek (az irodalomtól a színházon át a fotóig, a képzőművészetig) szervezetei. Az intézménynek az „arm’s length” elv alapján kellett volna működnie, vagyis a végrehajtó hatalomtól karnyújtásnyi távolságra, azzal az elképzeléssel, hogy az aktuális kormányzat sem az NKA kasszájába, sem a döntéshozatalába ne nyúlhasson bele. Ez azonban csak ritkán valósulhatott meg maradéktalanul: több kísérlet is volt arra, hogy minisztériumi háttérintézményt csináljanak belőle, 2017 óta pedig már végképp csak illúzió volt az eredeti koncepció szerinti működés.

2016 végén ugyanis a szervezet adminisztratív önállósága is elveszett: az NKA-t lényegében beolvasztották a kultúráért felelős minisztériumba, amelyet akkor EMMI-nek hívtak, de addigra szakmaisága is szertefoszlott, az összes kollégiumában (kuratóriumában) többségben voltak a kormányhű, azaz Fidesz-hű emberek. Egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb a párt kifizetőhelyévé teszik, és csak az illúzió fenntartása érdekében nyújt még egyre csökkenő és egyre jobban elaprózott forrásokat valóban releváns projekteknek.

Veresegyház büdzséje

Az NKA-t övező viták már a megalakulásakor arról szóltak, hogy az alapban mennyi pénz van, és hogy milyen módon őrizhető meg a döntéshozatal autonómiája. Rajk László, az SZDSZ képviselője, 1993-ban a parlamentben a sürgősséggel tárgyalt NKA-törvény vitájában éles hangon tette szóvá, hogy miközben a kultúra támogatásáról pár száz milliós huzavona folyik, az MDF-kormány egészen más célokra, milliárdokat visz ki magánalapítványokba:

„Ha csak két ilyen nagy magánalapítványt vizsgálunk: a Hungária TV Alapítványt és a Szabad Művelődési Alapítványt, ez közel hatmilliárd, ami kikerült a Parlament és a Kormány ellenőrzése alól. Hogy a dolog világos legyen: a Nemzeti Kulturális Alap és a magánalapítványok aránya között ez a hatmilliárdos [különbség] , mondjuk Komárom egész évi költségvetése. Amiről mi tegnap a kulturális bizottságban tárgyaltunk: az a 700 millió, mondjuk, Veresegyháza évi költségvetése. Tehát a Kormány úgy tekinti a magyar Parlament kulturális bizottságát, hogy koncként odadobja ezt a Veresegyháza nagyságrendű, éves költségvetést: ezzel rágódjon, foglalkozzon a kulturális bizottság, míg teljes ellenőrzés nélkül, Komárom éves költségvetését ki tudja vinni magánalapítványokba”.

Ahogyan erre Zádori Zsolt 2003-ban, a NKA tízéves születésnapjára írt, Az alapötlettől az alapprogramig című fontos cikkében, a Beszélőben emlékeztetett, a milliárdos alapítványosítás tétje első helyen a Duna TV létrehozása volt, illetve az MDF-hez közeli kulturális hátország kiépítése.

Az NKA-t gyakran összekötik Fekete György nevével, aki kardoskodott ugyan az Alapért, 1993-94-ben éppenséggel volt az NKA Bizottság elnöke is, de az nem igaz, hogy az Alap az ő ötlete lett volna. Az viszont kétségtelen, hogy a később általa elnökölt Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hozzájárult az NKA autonómiájának kinyírásához. Az Alap létrehozásának ötlete valójában nehezen köthető egyetlen személyhez vagy szervezethez. Kuti Éva és Marschall Miklós szövegeit, különösen Az állam szerepe a kulturális szférában című 1990-es tanulmányukat szokták emlegetni ezzel kapcsolatban, valamint a brit Arts Council modellt és a német kultúrafinanszírozás egyes megoldásait.

Szeretjük az NKA-t magyar specifikumnak tekinteni, és bár a térségben első volt az efféle szervezetek között – később indult Romániában az AFCN, Szlovákiában az FPU, amit épp most uralt le teljesen a Fico-kormány –, Inkei Péter 2011-es tanulmánya szerint nem volt hungarikum.

„Annyiban mégis a magyar kulturális politika karakteres eleme, hogy a (...) számos szervezeti és tartalmi változás ellenére fő vonásaiban, szerepkörében és súlyában hű maradt az eredeti elképzelésekhez. Ez a fajta stabilitás nemcsak térségünkben, hanem európai összevetésben is figyelmet érdemel. Vannak olyan vonásai, amik funkciójában is egyedivé teszik. Az egyik ilyen a projekt-támogatás kizárólagossága, szemben azokkal a társ-szervezetekkel – például az angol Arts Councillal vagy a balti köztársaságok alapjaival –, amelyek központi szerepet játszanak a kulturális beruházásokban” – írta Inkei még a NER beavatkozásai előtt. Vagyis az NKA-t nem arra szánták, hogy a kormány meghosszabbított karja legyen, nem rajta keresztül kell sem beruházni, sem fejleszteni, sem pedig állami intézményeket fenntartani. És végképp nem rajta keresztül kell kulturális hegemóniát építeni, vagy megjutalmazni a pártkampányokat támogató klienseket.

Az idézett 1993-as parlamenti NKA-vitában az akkor liberális Fidesz máris az eredeti ideákat kérte számon a még meg sem alakult NKA-n: az állam legyen minél messzebb a kulturális projekttámogatástól. Molnár Péter ezt mondta: „a tervezetből az égvilágon semmi nem maradt, csak a címe, az, hogy Nemzeti Kulturális Alap. Ennek a címnek és a most beadott törvényjavaslatnak egymáshoz semmi köze nincsen. (...) ezzel a benyújtott törvénytervezettel a Kormány, illetve az állam továbbra is fenntartja a jogot magának a keresztfinanszírozásra. Nem mond le arról a jogáról, hogy igenis ő határozza meg azt, hogy mi hordoz kulturális értéket és mi nem”.

Molnár egyébként azt is hozzátette még, hogy a kormány

„a magánszféra számára a kulturális területen a mai napig nem teremtett olyan kedvező feltételrendszert, amellyel segíteni, ösztönözni lehetne pénzszűkét mutató körülmények között az ilyen kulturális vállalkozások életben maradását".

Azaz, hogy még mindig nincs kitalálva, magántámogatók számára miért érné meg kultúrára költeni. Ez azóta sem megoldott, az egyetlen ilyen kísérlet a színházi TAO volt, de az is elvérzett.

Van-e egyáltalán szükség nem piaci kultúrára?

A rendszerváltás körül az egyik alapkérdés az állam szerepének újragondolása lett, és alakulóban volt az a konszenzus, hogy az államnak nem kell beleártania magát abba, hogy meghatározza, mi az érték. Az állami szerepvállalás jellege és mértéke volt a fő kérdés, az intézményfenntartás, a projekttámogatás, illetve a – jobbára elképzelt – kultúrafogyasztó polgár helyzetének szempontjából, a piacgazdaság háttere előtt. Kevéssé merültek föl a művész és a művészet szabadságát érintő kérdések, a művész és a művészet autonómiája a kormányzati szereplők beavatkozási kísérleteivel szemben. Sokkal inkább a kiépülő piac (a korszak kedvelt frázisával élve: „tankok helyett bankok”), illetve az állami paternalizmus vonatkozásában került elő.

A Nappali Ház című folyóirat 1994-ben például Liberalizmus és kultúra címmel körkérdést intézett a kulturális közélet szereplőihez, többek között ezekkel a kérdésekkel:

• „Támogassa-e a liberális állam a kultúrát, illetve a művészeteket?
• politikai vagy erkölcsi probléma-e a kultúra támogatása?
• (...) kötelessége vagy joga-e az államnak a kultúra támogatása?
• paternalizmus-e, ha az állam támogatja a kultúrát?
• visszaélés-e az adófizetők pénzével, ha az állam támogatja a kultúrát?
• figyelembe vehet-e tartalmi szempontokat az állam a kultúra támogatásakor?
• ki döntheti el, mi számít támogatandónak, s mi nem?
• miféle ellenőrző mechanizmusokat lehet beépíteni az állami támogatásba?
• (...) milyen a jól működő nonprofit szektor, s mik a feltételei?
• rábízható-e a kultúra a piaci mechanizmusokra?
• használná-e ön a »gazdasági cenzúra« fogalmát?
• van-e különbség a piaci és a nem-piaci kultúra között?
• van-e egyáltalán szükség nem-piaci kultúrára?”

Túl azon, hogy Magyarországon eddig még sosem volt klasszikus értelemben vett liberális állam, ezt a kérdéscsomagot nem árt legalább tíz évente újragondolni, és maga az NKA is egyfajta válaszkísérlet. Története pedig leírható azzal a folyamattal is, hogy az aktuális kormányzatok hogyan próbáltak rátelepedni vagy távol maradni tőle; ki hogyan delegálhatott kuratóriumi tagokat, és miként nőtt vagy csökkent a miniszter saját hatáskörben elosztható kerete, amely most 50 százalék, de volt 33, 25, sőt 10 is.

Az NKA autonómiáját sokszor fenyegette veszély: már 1996-ban közel vitték a minisztériumi struktúrához, az első Fidesz-kormány 1999-től jelentősen megnyirbálta önállóságát azzal, hogy nagyobb beleszólást engedett a miniszternek a kuratóriumi tagok kinevezésénél. Ami pedig a szakmai tartalmat illeti, az NKA-ban rejlő potenciál sajnos csak ritkán jött ki igazán. A kultúra képviselői kiszámíthatóságot vártak volna tőle, de évtizedek óta késve, máskor, más ütemben írta és írja ki a pályázatait, míg a leadásnak, elszámolásnak mindig kőbe vésett határideje volt. Ezen kívül átláthatóságot, nyomon követhető stratégiát is vártak tőle, valamint tudásmegosztást – hiszen mégiscsak keresztül ment rajta az elmúlt évtizedek szinte minden fontos kulturális projektje, és hol máshol halmozódott volna fel komoly tapasztalat projektmenedzsmentről, finanszírozásról, ha nem itt. Ezt az intézményi tudást azonban nem használja felelősséggel, és nem, vagy csak ritkán forgatta vissza a színtérbe.

Most pedig itt állunk a kérdéssel: mi legyen az NKA-val?

Az utóbbi hetekben a kulturális szakmák felől több reformjavaslat is nyilvánosságra került, amelyek az intézményrendszer újragondolását célozzák. A legalaposabb eddig a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) által jegyzett DOLOGIDŐ című anyag. Az egyéves tanácskozássorozat után kiérlelt,50 oldalas, részletes tanulmány a függetleneket körülvevő teljes kulturális ökoszisztéma megváltoztatására tesz javaslatot. A terv nem tér ki részletesebben az NKA-ra, de rögzíti, hogy az innovatív kultúra jelenleg tervezhetetlen és kiszámíthatatlan környezetben működik, és ennek része az NKA autonómiájának elvesztése is. A DOLOGIDŐ ennek visszaállítását sürgeti, szakmai önállóságot, szakértő kuratóriumokat követel.

A műkritikusokat tömörítő AICA javaslatcsomagja a kortárs képzőművészeti területtel foglalkozik, és szintén benne van az NKA reformjának követelése:

„a döntéshozatalban növelni kell a független szakmai szereplők arányát, a pályázati rendszert átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá kell tenni, és lehetővé kell tenni a többéves működési támogatásokat – különösen a fiatal alkotók és kisebb szervezetek számára".

Kiadói és fordítással foglalkozó szakemberek az irodalom infrastruktúrájának újragondolására tesznek javaslatot. Itt, némileg meglepő módon, nincs szó külön az NKA-ról. Sokkal inkább a NER-ben létrejött irodalmi- és könyvügyi csúcsintézményről, a Petőfi Kulturális Ügynökségről (PKÜ) – ez is mutatja, hogy az elmúlt 16 év milyen intézményi zűrzavart hozott a párhuzamosságokkal, a szakmaiság illúzióját fenntartó, de a hegemónia építést szolgáló struktúrákkal. A javaslat ennek megszűntetését és egy új intézmény létrehozását célozza, az egykor volt Magyar Könyv Alapítvány (1997–2011) és a Publishing Hungary (2012–19) mintájára, és kijelenti, „önállónak kell lennie, nem lehet része minisztériumnak vagy az NKA-nak". Azaz a könyvesek az irodalmi és fordítói területet olyan, a többitől különálló világnak tartják, ahol egy specifikus intézményre van szükség. Ennek feladatait is felsorolják: „fordítástámogatási pályázatok; fordítók és szerzők támogatása; könyvvásárok szervezése; kiadói és fordítói találkozók (fellowship); fordítói ösztöndíjak; ismertető füzetek; honlapok; adatbázisok”.

A beszámolók szerint nem volt szó az NKA-ról a Magyar Színházi Társaság egyeztető fórumán sem, május 6-án, ahol a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDoSz), a MASZK Országos Színészegyesület és a FESZ vett részt. Itt szó esett a színházi szakma helyzetéről, arról, hogy tisztázni kellene, mi is történt az elmúlt 16 évben, mielőtt a jövőről kezdenek gondolkodni, de úgy tűnik, kevésbé a strukturális, intézményi kérdéseken volt a hangsúly.

Rendben, de akkor mi legyen az NKA-val? A botrány első napjaiban az NKA négy volt vezetője adott ki közleményt. Török András (1996–98) aki a Horn-kormány idején, Harsányi László (2002–10), aki a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok idején volt az NKA elnöke, míg L. Simon László (2012–14) és Lőrinczy György (2017–20), akik a NER ideje alatt vállaltak elnöki, illetve alelnöki pozíciót, amikor önálló elnök már nem volt. Ez a szöveg viszont pont a múlttal, vagyis az aktuális botránnyal és annak okaival nem akar foglalkozni – pedig érdekes lett volna, mit gondol erről például L. Simon, azon a pár szón kívül, amit egy poszt alatti kommentben írt –, de „ez indította" őket közös megszólalásra.

Írnak azonban konkrétumokat arról, mit kellene tenni az NKA-val. Többek között visszaadni a szervezeti önállóságát, autonómiáját, az önálló elnöki státuszt, visszatérni ahhoz, hogy a kollégiumok döntnökeit az adott kulturális terület szakmai szervezetei javasolják. A miniszteri keret pedig legyen 10 százalék. Vagyis visszatérést javasolnak egy olyan állapothoz, ami hellyel-közzel már fennállt valamikor. Ez lenne a minimum. Csakhogy anélkül nem fog menni, hogy tisztáznánk, miként volt lehetséges párt-ATM-et csinálni a rendszerváltás egyik fontos vívmányából.