Mutware, a celebelefánt, aki túlélte a történelmet
Az 1970-es években Ruandában egyre élesebbé vált az emberek és az elefántok közötti konfliktus. A főváros, Kigali gyorsan terjeszkedett, a Bugesera régió mocsaras területein élő elefántok pedig rendszeresen betörtek a földekre, sőt akár a falusi házak konyhájába is. A válasz egy klasszikus, de mára erősen vitatott természetvédelmi megoldás lett: az állatokat áttelepítették a fővárostól úgy 100 kilométerre fekvő Akagera Nemzeti Parkba.
A kivitelezés azonban messze állt a mai értelemben vett etikus állatvédelemtől. A nyolcévesnél idősebb elefántokat – logisztikai okokra hivatkozva – egyszerűen lelőtték. A fiatalabb egyedeket befogták, gyakran úgy, hogy a családjukat szó szerint előttük pusztították el. A teljes akció során mintegy 120 elefánt vesztette életét.
Az áttelepített elefántok közül az egyiket Cassiusként anyakönyvezték, de később a Főnök, azaz a Mutware becenevet kapta – meséli Amour Ahorukomeye, aki korábban orvvadász volt, most pedig természetvédő parkőrként dolgozik a ruandai Akagera Nemzeti Parkban. „Nem igazi orvvadász voltam. Nem öltem meg állatokat. Erős gyerek voltam, és a felnőttek által elejtett állatok húsát (bush meat, azaz bozóthús) kellett hazahoznom a faluba, ahol elég nagy volt az ínség. Az állatokkal való rendszeres találkozás azonban nagyon megváltoztatott. Iskolába kezdtem járni, és a természetvédelemre specializálódtam” – mondja magáról.
Mutware az áttelepítéskor körülbelül hétéves volt. Ez az életkor az elefántoknál kritikus: ilyenkor az állatok már nem teljesen kiszolgáltatott borjak, de még erősen függnek a családi struktúrától és a tanult viselkedésmintáktól. Egy olyan trauma, mint az áttelepítés nemcsak érzelmi, hanem kognitív értelemben is hiányt hagy maga után. Az elefántok ugyanis nem ösztönből tudják, hogyan kell elefántnak lenni – jelentős részben tanulják. Az áttelepített generáció így egyfajta kulturális vákuumba került.
Mutware már fiatalon kitűnt a többiek közül. Erős testalkatú, domináns viselkedésű hím volt, akit a park vezetése hamarosan elkülönített – részben praktikus, részben politikai okokból. „Az akkori elnök Juvénal Habyarimana azt akarta, hogy a parkban lévő elnöki nyaralója mellett állandóan legyen egy elefánt. Mutwaréra esett a választás, aki ezért egy kis területre lett bezárva. Volt egy gondozója, Boniface, aki annyira jóban lett az elefánttal, hogy rendszeresen együtt ettek cukornádat, maniókakenyeret, de még sört is ittak hozzá. Mutware képes volt kinyitni a sörösüveget, és meginni belőle a sört” – meséli Ahorukomeye.
Bár a parkőr történetei erősen anekdotikusnak, kiszínezettnek tűnnek, és valóságtartalmukat nehéz ellenőrizni, alapjában véve jól illeszkednek ahhoz a képhez, amit az elefántok problémamegoldó és utánzási képességeiről tudunk. Az viszont kevésbé ismert, hogy az ilyen szoros emberi kapcsolatok milyen mély nyomot hagyhatnak egy elefánt pszichés állapotában.
„Az 1994-es [ruandai] népirtás új helyzetet teremtett. Mutware ápolójának menekülnie kellett, és a legenda szerint Mutware többször is megvédte őt a támadásoktól, miközben az ápoló Tanzániába szökött; mi több, a folyón a nagyon jól úszó elefánt vitte át. Mutware a népirtás hónapjai alatt elveszítette agyarait, amiket egyszerűen levágtak, miután trófeavadászok lelőtték az állatot. Mutware azonban hihetetlen szerencsével túlélte az esetet.”
Egy ilyen veszteség nem csupán fizikai jellegű. Az elefánttársadalomban az agyarak egyszerre számítanak státuszszimbólumnak és használati eszköznek. Az állatok az agyarukkal ásnak, azzal védekeznek, de az agyarak fontos szerepet játszanak a párzási versenyben is. Agyarak nélkül Mutware párzási esélyei drasztikusan lecsökkentek.
A népirtás után az Akagera Nemzeti Parkot fokozatosan újranyitották, de Mutware már nem tudott visszailleszkedni. A beszámolók szerint gyakran a park bejáratánál állt, és megállította az autókat – mintha keresne valakit. Ez a viselkedés elsőre antropomorf értelmezésnek tűnhet, de az elefántok hosszú távú memóriája és társas kötődései jól dokumentáltak. Képesek évtizedekig emlékezni egyedekre, helyekre és eseményekre.
Mutware esetében Ahorukomeye szerint ez az emlékezet nemcsak passzív volt, hanem aktívan befolyásolta az állat viselkedését. Egyre agresszívebbé vált, különösen az úgynevezett musth időszakban – ez a hím elefántoknál jelentkező hormonális állapot, amely fokozott agresszióval jár. „Eljött a pillanat, amikor a park felügyelői Mutware kilövése mellett döntöttek. Paul Kagame elnök elé került a helyzet, aki azt mondta, hogy találják meg az ápolót, hátha így megmenthetik az elefántot. A véletlenek egybeesése folytán sikerült is megtalálni Boniface-t, aki eljött a parkba, és a szokásos szertartás szerint cukornádat, maniókakenyeret és végül sört kínált az állatnak, aki egyértelműen kimutatta, hogy felismeri.”
Ahorukomeye parkőrként olyan eseteknek is tanúja volt, amikor meg tudta figyelni, hogyan kommunikálnak egymással az elefántok. „A park déli részénél az A csapat legidősebb nősténye épp egyedül volt a borjával. Egyszer csak egy nagyon mély hangot adott ki, és nem sokkal később két elefánt jött két különböző irányból. Összedugták a fejüket, vagy leginkább az ormányukat, és egy ideig morogtak. Ezután a két fiatalabb elefánt határozottan nekiindult, és összeterelték a teljes csapatot, összesen mintegy 35 elefántot.”
Az elefántok kommunikációjáról tudjuk, hogy jelentős része az ember számára láthatatlan és hallhatatlan tartományban zajlik. Az infrahangok – azaz az emberi hallástartomány alatti frekvenciák – akár több tíz kilométerre is eljutnak, és a talajon keresztül terjedő rezgések szintén információt hordoznak. Az elefántok lábában és ormányában olyan mechanoreceptorok találhatók, amelyek képesek ezeket a finom rezgéseket érzékelni.
„Az elefántok néha nem támaszkodnak a lábukra, csak megérintik a füldet az egyik talpukkal. Ilyenkor a talaj rezgéseit figyelik – mondja Ahorukomeye. – A föld az egyik legfontosabb kommunikációs csatornájuk. Annyira érzékeny a talpuk, hogy akár a 100 kilométerrel arrébb lehulló esőt is meghallják vele.”
Ne viccelj a Főnökkel
Mutware története azonban nem fejeződhetett be hollywoodi happy enddel. Kiderült, hogy gondozója, Boniface nem a népirtás elől, hanem épp a népirtásban való részvétele miatt menekült el az országból, amiért 20 év szabadságvesztésre ítélték. Az államfő azzal az érvvel utasította el a kegyelmi kérelmeket, hogy az emberek ellen elkövetett bűnöket az állatok felé nem lehet jóvá tenni. Mutware ismét elveszítette azt az egyetlen stabil kötődést, ami az életében megmaradt.
Az ezt követő években az elefánt viselkedése továbbra is kiszámíthatatlan volt. Több dokumentált esetben támadt emberekre, köztük orvvadászokra és parkőrökre.
„2017-ben én is ott voltam egy különleges esetnél, amikor egy külföldi látogatókat szállító kocsi érkezett – meséli Ahorukomeye. – Négyen ültek a kocsiban, és ragaszkodtak hozzá, hogy ne kísérje őket vadőr. Én voltam az, aki felhívta a figyelmüket a veszélyekre. A nagyon arrogáns sofőr azt mondta, hogy ők csak Mutware miatt jöttek. Mondtam, hogy vele nagyon vigyázzanak, ne közelítsék meg túl gyorsan, és elmagyaráztam a jeleket, amiket észlelve azonnal forduljanak vissza. Egy nagyobb konvoj verődött össze, amivel lassan követtük Mutwarét, aki egy Y elágazásnál az egyik irányba ment, míg a konvoj a másik felé. Az elefánt visszafordult, és ki tudja, miért, a konvoj után eredt. Ekkor szembejött az az autó, amit az arrogáns sofőr vezetett. Próbáltuk megállítani, hogy ne menjen ilyen sebességgel az elefánttal szembe. Mutware nagyon feszült lett. Kitámasztotta mellső lábait, ormánya végét kicsit feltekerte, mintegy ökölbe szorította, és a mozgásával is mutatta a feszültségét. Az autó utasai ételt dobáltak neki. Azon is látszott a feszültsége, hogy csak azt az ételt fogta meg, ami közé és az autó közé esett. Amit messzebbre dobtak, azzal nem törődött. Egyre agresszívebben közeledett az autóhoz. Kiabáltunk a benne ülőknek, hogy szálljanak ki és fussanak, mert az elefánt alapvetően nem akarja őket bántani. Ők kiszálltak és futásnak eredtek, de a sofőr menyasszonya elesett. Mutware odament hozzá és anélkül, hogy egy karcolást is ejtett volna rajta, elvette a táskáját, amiben egy kibontott csokoládé volt.”
Az esetről fénykép is készült. A kép bal oldalán látszik a sofőr, aki a hátrébb lévő rózsaszín ruhás menyasszonyát hagyta hátra, hogy mihamarabb elmenekülhessen. Később zavarodottan találták meg egy francia turistákat szállító kisbuszban, ahová valószínűleg az ablakon keresztül mászott be.
„Nem volt mindenki ilyen szerencsés Mutwaréval. Az elefánt egyszer meghallotta egy orvvadász által leterített impala segélykiáltását. Odament, és a sebesült impalát védelmezve ellökte az orvvadászt, akinek társa egy lándzsát szúrt Mutware oldalába. Ettől nagyon agresszív lett a hatalmas hím, de ekkor odaért az ápolója, akinek sikerült lenyugtatnia. Az elefánt viszont nem felejtett. A következő alkalommal, amikor ugyanezek az orvvadászok megöltek egy állatot a parkban, kettőjükkel és az őket segítő vadőrrel is végzett.
Egy másik esetben egy parkőr a barátainak főzött, amikor Mutware a fiatalkorában tanult szemtelenséggel benyúlt a konyhaablakon, és minden ételt kiemelt az ormányával. Amikor a parkőr ezt észrevette, a faszén parazsával reflexből megégette az ormánya végét. Mutware nem felejtett: Ahorukomeye szerint pár évvel később felismerte a vadőrt, és megölte a parkban. „Az elefántok amúgy már a szagunkból felismerik, hogy rosszat akarunk-e neki vagy a természetnek” – állítja a parkőr.
Az ilyen eseteket az emberek gyakran bosszúként értelmezik, ami könnyen vezethet antropomorf leegyszerűsítésekhez. Ugyanakkor az elefántok asszociatív tanulása és hosszú távú memóriája lehetővé teszi, hogy konkrét egyedeket és eseményeket összekapcsoljanak. A szakirodalomban egyre gyakrabban jelenik meg az a megközelítés, amely az ilyen eseteket a traumára adott válaszként értelmezi. Az elefántoknál megfigyelt poszttraumás viselkedésminták – például indokolatlan agresszió vagy szociális zavarok – meglepően hasonlóak az emberi PTSD formáihoz.
Mutware 2019-ben pusztult el, nagyjából 48 éves korában. Ez egy hím elefánt esetében nem számít különösen magas életkornak, de az ő történetét ismerve szinte meglepő, hogy nem erőszakos halált halt. Halála után a parkban dolgozók és a helyi közösségek egyaránt megemlékeztek róla – nemcsak mint különleges állatról, hanem mint egy korszak tanújáról. 2019-ben, a 15. Gorilla-névadón, azaz a Kwita Izina ünnepségen Hailemariam Desalegn Boshe, Etiópia miniszterelnöke a Pablo családból származó gorillabébinek az Umukuru nevet adta. Ez az szó ugyanúgy „főnököt“ jelent, mint a Mutware, és a miniszterelnök egyértelműen a Mutware iránti tisztelete jeléül választotta.
A Ruandában önkétesként dolgozó szerző újságíró, a Tilos Rádió műsorvezető-szerkesztője.
