Nem csak a platformokon múlik, hogyan vitatkozunk a közösségi médiában

Vajon mi történne, ha ugyanazok az emberek pontosan ugyanarról kezdenének vitatkozni két radikálisan eltérő felépítésű közösségi oldalon? Az egyiken fél-egy mondatba kellene sűríteniük a gondolataikat, és kizárólag az egyetértésüket tudnák jelezni egy gombnyomással. A kommentek egyetlen, elágazás nélküli folyamban jelennének meg, a platform pedig maga döntené el, melyiket mutatja elsőként. A másikon hosszú bekezdéseken át érvelhetnének, egyetértésüket és rosszallásukat pedig különböző reakciókkal is kifejezhetnék. A válaszokból elágazó beszélgetések rajzolódnának ki, így pontosan követhető lenne, hogy melyik hozzászólás melyik korábbira reagál. Még abba is beleszólhatnának a felhasználók, hogy milyen sorrendben jelenjenek meg a kommentek, például időrendben, népszerűség szerint vagy aszerint, hogy melyek váltották ki a legtöbb vitát.

Aligha lepne meg bárkit, ha a két felületen végül egészen másféle vita bontakozna ki. Az egyiken a beszélgetések talán rövidebb, egymásra gyorsan reagáló hozzászólásokból építkeznének, a másik több teret adna a hosszabb gondolatmeneteknek és egymás érvei részletesebb szétszálazásának. Máshol akadna meg a szemünk, másképp követnénk, ki kinek válaszol, és akár arról is eltérő benyomásunk támadhatna, melyik álláspont élvez nagyobb támogatást. A csavar az, hogy sem a résztvevőket, sem a véleményüket, sem a vita tárgyát nem változtattuk meg. Mindössze átköltöztettük a beszélgetést egy eltérő jellemzők szerint berendezett digitális térbe.

Mindez új megvilágításba kerül, amikor az online kommunikáció egy sajátos formája, az érvelés és a vitatkozás a vizsgálat tárgya. Amikor érvelünk, nem egyszerűen elmondjuk, mit gondolunk: indokokat hozunk fel az álláspontunk mellett, kétségbe vonjuk mások állításait, bizonyítékokat követelünk tőlük, cáfoljuk a következtetéseiket, vagy éppen megpróbáljuk meggyőzni a beszélgetés többi résztvevőjét. Egy kommentfolyam így nem pusztán egymást követő vélemények sora, hanem állítások, indokok, kételyek és ellenvetések szövevénye is lehet.

Mit kínál a víz vagy egy kilincs?

A különböző platformokon formálódó képzeletbeli viták közötti eltérés megértéséhez egy olyan fogalomhoz érdemes visszanyúlni, amely jóval a közösségi média előtt született. James J. Gibson amerikai pszichológus az 1970-es években az affordancia fogalmával ragadta meg, milyen cselekvési lehetőségeket kínál a környezet egy élőlény számára. Bizonyos vízipókok könnyedén közlekednek a víz felszínén, az ember azonban eszközök nélkül képtelen lenne erre. A víz fizikai tulajdonságai nem változtak meg, csak az más, aki kapcsolatba került velük. Az affordancia éppen ezt a viszonyt írja le: nem pusztán a környezet tulajdonsága, és nem is kizárólag az élőlény képességeiből fakad, hanem a kettő találkozásából. A fogalom nem sokkal később a dizájnkutatás területén is népszerűvé vált. Donald Norman, a Kaliforniai Egyetem (San Diego) Design Labjének alapító igazgatója azt hangsúlyozta, hogy egy jól megtervezett tárgy érthetővé teszi, mit lehet vele kezdeni. Egy kilincs szinte hívja a kezet, míg egy lapos fémlap az ajtón inkább arra késztet, hogy megtoljuk. Ha rendszeresen húzni próbálunk egy ajtót, amelyet tolni kell, lehet, hogy nem velünk, hanem az ajtó tervezésével van baj.

Innen már nincs messze a közösségi média világa, ahol az affordancia fogalma különösen alkalmasnak bizonyult a technológia társadalmi hatásáról szóló viták árnyalására. Ezen viták egyik végpontja a technológiai determinizmus, vagyis az az elképzelés, hogy a technológia saját tulajdonságainál fogva meghatározott irányba tereli a társadalmi változásokat és az emberi viselkedést. A determinizmus visszhangja könnyen felismerhető a közösségi médiáról szóló hétköznapi állításokban is: a Facebook buborékokba zár, az Instagram felszínessé tesz, az X polarizál, a TikTok pedig lerövidíti a figyelmünket. A skála másik végén a társadalmi használat kerül annyira előtérbe, hogy maga a technológia szinte elveszíti magyarázó erejét.

Az affordancia elmélete egyik véglet mellett sem köteleződik el, inkább a kettő között egyensúlyoz. Tehát nem csak az számít, hogyan épül fel egy platform, de önmagában az sem, hogy kik és milyen szokásokkal használják. A kettő együtt alakítja, hogy milyen cselekvések válnak könnyebbé, nehezebben elérhetővé vagy egyáltalán lehetségessé. Éppen ez a relációs szemlélet tette az affordancia fogalmát vonzóvá számos, egymástól távoli tudományterület számára.

Ha a platformok különböző cselekvési lehetőségeket kínálnak, érdemes közelebbről megnézni, hogyan alakítják ezek az online vitákat. Ehhez nem kell kifejezetten érvelésre tervezett funkciókat keresni. Sőt, a legtöbb közösségi oldal kommentmezőit, válaszgombjait, linkjeit vagy reakcióit egészen más célok szem előtt tartásával alakították ki. Mégis mindegyik beleszólhat abba, a felhasználók hogyan fogalmaznak meg egy érvet, mivel támasztják alá, hogyan kapcsolódnak mások mondandójához, és mi kerül végül a vitát követő közönség elé.

Affordanciák a közösségi média platformokon

Kezdjük az egyik legegyszerűbb korláttal, vagyis azzal, hány karakterből gazdálkodhatnak a felhasználók. A TikTok egy kommentben 150-et enged, míg a Redditen egy bejegyzés 40 ezer, egy komment pedig 10 ezer karakter hosszúságú lehet. A Facebook hivatalosan 63 206 karaktert enged, habár ennél jóval kevesebbet jelenít meg a feedben. A hétköznapi tapasztalat azonban mégsem azt mutatja, hogy a rendelkezésre álló teret kihasználva hosszú és mély viták bontakoznának ki. A kommentmezőket görgetve könnyű azt hinni, hogy a legtöbb közösségimédia-platformon alig pár száz karakter áll a posztolók rendelkezésére, pedig a technikai korlát csak azt szabja meg, hogy meddig lehet elmenni. Azt, hogy ebből a térből végül mennyit használnak ki a résztvevők, már a platformon kialakult kommunikációs szokások is alakítják.

Az érvelés szempontjából ennek komoly tétje van, hiszen ha szűkös a keret, nehezebb egyszerre világossá tenni az álláspontot, több indokot felsorakoztatni mellette, megmutatni, hogyan következik belőlük a konklúzió, és még egy esetleges ellenvetésre is válaszolni. A rendelkezésre álló hely tehát azt is meghatározza, mennyit lehet kifejteni az érvelésből, és mennyit lehet a vitapartner rekonstrukciójára bízni. Minél több marad kimondatlanul, annál nagyobb az esélye annak is, hogy a résztvevők eltérően egészítik ki a hiányzó lépéseket, félreértik egymás álláspontját, vagy végül nem is ugyanarról vitatkoznak.

Egy érvet persze nem csak részletesebb kifejtéssel lehet meggyőzőbbé tenni. A felhasználók megbízható forrásokkal is megtámogathatják állításaikat, így a többi olvasó maga is ellenőrizheti, valóban azt állítja-e egy híranyag, kutatás vagy híresség, amit a posztoló kiolvasott belőle. Ámde még egy egyszerű link sem ugyanazt jelenti minden platformon. A Facebookon a hivatkozáshoz gyakran cím, kép és előnézet társul, így kattintás előtt már sejthető, milyen oldalra visz tovább a link. A Redditen az URL jóval észrevétlenebbül bújik meg a komment szövegében, a YouTube pedig más videója alatt már a külső hivatkozás elhelyezését is spamként azonosítja. A külső linkek korlátozása mögött ráadásul gazdasági érdek is állhat: a platformoknak az kedvez, ha a felhasználók figyelme és aktivitása nem vándorol át egy másik oldalra.

A link az online vitázás szempontjából tehát azért érdekes, mert kitágítja az érvelés határait. Nem kell mindent beleírni a hozzászólásba, a bizonyítás egy része kiszervezhető egy másik szövegbe vagy videóba. Ennek azonban ára van az olvasók részéről, hiszen félbe kell hagyni a kommentfolyam olvasását, át kell lépni egy másik oldalra, aztán még lokalizálni is kell a külső tartalom érvelést alátámasztó darabkáját. Minél nagyobb erőfeszítést igényel mindez, és minél kevésbé egyértelmű, hogy biztonságos-e egyáltalán rákattintani a hivatkozásra, annál kevésbé biztos, hogy a vitában felhozott forrásokat valóban ellenőrzik is.

Ha több felhasználó között heves vita alakul ki, felmerül a kérdés, hogyan tudják megmutatni, pontosan mire válaszolnak. A régebbi, lapos szerkezetű internetes fórumokon a hozzászólások egymás után sorakoztak, ezért egy korábbi komment valamely állítását gyakran idézni kellett ahhoz, hogy világos legyen, mire érkezik a kritika. A mai közösségi oldalakon ezt a kapcsolatot sokszor már maga a felület rajzolja ki, ahogy a válaszok egymás alá rendeződnek és újabb ágakra bomlanak. Sőt, az X még egy csavart visz a válaszadásba. Ugyanarra a posztra a felhasználók válaszolhatnak közvetlenül, vagy kommentárral kiegészítve a saját közönségük elé vihetik. Ilyenkor nem az változik meg, mire reagálnak, hanem az, hogy kihez beszélnek, és milyen közegbe helyezik át az eredeti állítást.

A célzott válaszadás tehát segíthet kijelölni a vita tárgyát, ugyanakkor szét is darabolhatja a beszélgetést: ugyanabból az állításból több önálló válaszág nőhet ki, amelyek külön-külön folytatódnak tovább. Így miközben egy-egy válasz kapcsolódása világosabbá válik, a vita egésze egyre nehezebben követhető.

Persze nem minden visszajelzés komment formájában érkezik. A Facebook sokáig egyetlen Like gombbal intézte el a kérdést, majd a dislike iránti felhasználói igényre válaszul megjelentek az érzelmek szélesebb skáláját kifejező reakciók – az alapító Mark Zuckerberg ugyanis nem akart egy egyszerű dislike gombot bevezetni. Hasonló megfontolásból döntött később a YouTube is úgy, hogy a dislike gombot megtartja, a dislike-ok számát azonban elrejti a nyilvánosság elől. A Redditen a platformszlengnek megfelelően „felcsút” és „lecsút” adható egy hozzászólásra, azaz felfelé és lefelé is lehet szavazni. A három platform tehát egészen eltérően kezeli azt a kérdést, hogy milyen formában és mennyire látványosan váljon kifejezhetővé a közönség elutasítása. Ezek az aprónak tűnő különbségek meghatározzák, milyen viszonyulást lehet kommunikálni: egyszerű támogatást, különféle érzelmi reakciókat vagy akár nyílt elutasítást. Ugyanakkor a reakciók nem árulják el, mi áll az egyetértés, a nevetés, a düh vagy éppen az elutasítás mögött. Ráadásul nem kizárólag a komment szerzőjének szólnak, hanem a közönség is látja azokat. Nem ugyanolyan egy állítás fogadtatása, ha százan támogatják, mint akkor, ha tömeges elutasítás veszi körül.

Érveléselméleti szempontból éppen ez teszi izgalmassá a gombnyomással kifejezhető reakciókat. Anélkül kapcsolnak pozitív vagy negatív értékelést egy állításhoz, hogy indokot kellene szolgáltatniuk mellette vagy ellene. Így egyfajta para-argumentumként működhetnek, hiszen a reakciók tömege akkor is befolyásolhatja, mennyire tűnik elfogadhatónak vagy vitathatónak egy állítás, ha egyetlen új érv sem hangzik el. A veszély pedig éppen ebben rejlik: könnyen összemosódhat az, hogy sokan egyetértenek egy állítással azzal, hogy erős érvek szólnak mellette.

Egy sok száz hozzászólásos vitában hiába írta meg valaki a legaprólékosabban kidolgozott érvelést, ha a kommentfolyam mélyén senki nem találkozik vele. Aligha újdonság, hogy a platformok algoritmusai bizonyos tartalmaknak nagyobb láthatóságot biztosítanak, másokat pedig elrejtenek. A közösségimédia-oldalak különböző szempontok alapján emelhetnek ki hozzászólásokat, például előre kerülhetnek a legnépszerűbbek, a legfrissebbek vagy éppen azok, amelyek a legtöbb vitát váltották ki. A kiemelt kommenteket többen olvassák, így több válasz és reakció érkezhet rájuk, míg más érvek néhány görgetéssel lejjebb elsikkadnak.

A platform tehát egyfajta argumentatív szelekciót végez, hiszen nem minden érvnek ad azonos esélyt, hogy eljusson a közönséghez és további vita tárgyává váljon. Ez pedig egy önmagát gerjesztő folyamatot indíthat el. Ami egyszer nagyobb láthatóságot kap, arra több reakció érkezhet, a nagyobb aktivitás aztán még előkelőbb helyre emelheti. Más érvek eközben nem gyengeségük miatt szorulhatnak háttérbe, hanem egyszerűen azért, mert kevesebb felhasználó találkozik velük.

Van végül egy csavar, amely az affordanciákról szóló régebbi vitákban még aligha merülhetett fel ebben a formában. Eddig úgy tűnhetett, mintha egy-egy közösségimédia-oldal minden használója ugyanabból az eszköztárból válogathatna, de ez egyre kevésbé állja meg a helyét. Az X-en például az előfizetők 25 ezer karakteres posztokat írhatnak, sőt, bizonyos prémiumok a válaszok láthatóságában is előnyt kínálnak. Az Instagramon pedig megjelent a Meta Verified hozzászólások külön szűrésének lehetősége. Vagyis ugyanazon a platformon belül is eltérhet, kinek mennyi karakter áll rendelkezésére egy érv kifejtésére, és mekkora az esélye arra, hogy az eljusson a közönséghez. Ezzel az eredeti gondolatkísérlet kap még egy réteget. Ha egy fizetős státusz beleszólhat abba, hogy mely hozzászólásoknak könnyebb közönségre találni, akkor az online vita kimenetele immáron pénzért is megvásárolható.

A közösségimédia-platformok tehát nem egyszerűen teret biztosítanak a vitáknak. Technológiai kialakításuk lehetőségeket teremt és korlátokat állít annak, hogyan fejthető ki egy álláspont, hogyan lehet mások érveire reagálni, és mely hozzászólások jutnak el a közönséghez. Sőt, az online viták szempontjából olyan további affordanciák is számítanak, mint a hozzászólások utólagos szerkeszthetősége, a vitapartnerek név szerinti megszólítása vagy annak követhetősége, hogy ki mit állított korábban. A technológia azonban önmagában nem írja elő, hogyan kell vitatkozni. Az, hogy végül milyen vita bontakozik ki, legalább annyira múlik azon, hogyan használják az emberek az adott platformot.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének docense A cikk alapjául szolgáló tanulmány a Médiakutató folyóirat őszi számában jelenik majd meg.