Az ország közterein látható emlékművek igen gyakran az egyediséget nélkülöző tucatművek. Kopjafa, lyukas műkőzászló, turul hátán turul: több hullámban többféle motívum árasztotta el az országot, és ha valamiből ennyi van, eltűnik a jelentés.
Nincsenek már nagy művek, nagy művészeti projektek; emlékművekkel teleszórt közterek vannak csupán, térhasznosítás, egymást kioltó jelek és a kultúrátlanítás – hangzott el a Kié a köztér? címmel megrendezett pénteki konferencián.
A gigantikus oltárkövet a neolitikus emberek több mint 750 kilométeres távolságból szállíthatták a helyszínre, derítette ki egy friss kutatás. Az utat valószínűleg tengeren tették meg.
A történelem nagy fordulópontjait kivétel nélkül nők ellen elkövetett erőszakhullámok kísérték, de amikor a háborús nemi erőszakról kellett volna számot adni, a hallgatás összeesküvésében az elkövetők, az áldozatok, sőt a szemtanúk is részt vettek – derül ki a mai nőnapon megjelenő, Elhallgatva című tanulmánykötetből.
Miközben a csatatéren elesett vagy megsebesült férfiakat sokszor háborús hősként tisztelik és érdemrendekkel tüntetik ki, az ellenséges katonák által megerőszakolt nők életük végéig szégyenként hordozzák magukban sérüléseiket. Ennek a csendnek a megtörését reméli a háborúkban megerőszakolt nőknek állítandó budapesti emlékhelytől a nemzetközi szakmai zsűri civil tagja, Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató.
A háborúkban tömegesen megerőszakolt nők nem váltak részévé a hivatalos történetírásnak, és a mai napig nincs emlékművük Európában. Évtizedes hallgatás után az elmúlt időszak változást hozott, ám a traumáról folyó diskurzus két véglet között vergődik, ami félreviszi a fókuszt, és nem segít az áldozatokon. A Budapesten kezdeményezett több éves emlékezetprojekt és a 2023-ra tervezett emlékműállítás ezzel kíván szakítani.