Max Weber tételei több mint száz éve kikezdhetetlennek tűnnek, de valóban jobban teljesít a protestáns országok gazdasága, mint a katolikusoké?

„Luther gazdaság-etikai tanításának fő érdeme az emberi munka, a hivatás erkölcsi felértékelésében áll” – állítja Bodai Zsuzsa filozófiatörténész. A pénz filozófiája című, egyetemi tankönyvként is használt gazdaságtörténeti szöveggyűjtemény szerkesztője szerint az 1517. október 31-én a búcsúcédulák árusítását elítélő 95 tételben megfogalmazott vitairatával végül vallási forradalmat indító Ágoston-rendi pap a közhiedelemmel ellentétben erősen korlátozta a pénz- és nyereségvágyat, határozottan elítélve a tőke felhalmozását. Bodai összegzése szerint így a legfőbb reformátor hivatás-etikája nem áll közvetlen kapcsolatban a kapitalista szellemmel – annak ellenére, hogy a világhírű szociológus, Max Weber 1905-ben megjelent, nagy hatású tanulmánykötetében közvetlen összefüggést vélt felfedezni a protestáns etika és a kapitalista gazdaság kialakulása, illetve sikere között.

Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója szerint a wittenbergi tételek megfogalmazása előtt három évvel a Johannes Eck ingolstadti teológiaprofesszor és az akkor már a teológia doktoraként ismert Luther között zajlott kamatvita is azt példázza, hogy a reformáció nem kapitalista szellemben indult. A vitában Eck kánonjogi és gyakorlati teológiai érveléssel megengedhetőnek tartotta az 5 százalékos fix kamatlábú hiteleket, Luther viszont uzsorának aposztrofálta azokat. Csepregi szerint a későbbi közös nevezőt a Luthert követő olyan reformhitűek találták meg, mint a magyar Méliusz Juhász Péter, aki – a Kálvin János fémjelezte svájci hatásra – a kamatot üdvösnek, a hitelt vállalható kockázatközösségnek tekintette.

Nem szentírás

Az igazsághoz tartozik, hogy később Luther álláspontja is megváltozott. Egy 1540-es uzsoráról szóló levelében a „felmerülő kár” és az „elmaradó haszon” esetében nem vetette el a kamatszedés lehetőségét. „Az előbbi akkor áll fenn, ha például a kölcsönadó nem kapja vissza a kitűzött határidőre a pénzét, ugyanakkor neki fizetnie kell egy másik relációban, és ebből költségei származnak. Az utóbbi akkor etikus, ha valaki a pénzét kölcsönadva esik el olyan nyereségtől, amelyre vásárlással szert tehetett volna” – olvasható Bodai A reformátorok gazdasági tanításai című tanulmányában.

A Luther-kutatók egyöntetű véleményével szemben a gazdaságtörténészek közel egy évszázada vitatkoznak azon, hogy mekkora és miféle szerepet játszott, illetve játszik a reformáció a piacgazdaság fejlődésében. Kétségtelen, hogy a modern szociológiát megalapító Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című 1905-ben megjelent tanulmánykötetéig nem is igen hozta senki direkt összefüggésbe Luther tanait a modern piacgazdasággal. Weber „gondolatmenete, amely (...) a protestánsok örökségévé tette a szorgalmon, tanuláson, takarékosságon alapuló kapitalista gazdasági rendet, erős kihívást jelentett a kor marxista társadalom-felfogása számára” – olvasható Forgács Anna és Csillik Péter közgazdászok a Confessio című református folyóirat ez évi első számában megjelent tanulmányában. A szerzők úgynevezett országsoros adatok segítségével tesztelték, hogy működik-e ma is a weberi tétel, miszerint minél több a protestáns, annál jobban teljesít a gazdaság.

A Quarterly Journal of Economics hasábjain 2009-ben megjelent kutatási eredmény például igazolni látszik a hipotézist. Sascha O. Becker és Ludger Woessmann a 19. századi Poroszország gazdasági teljesítményét vizsgálva jutott arra, hogy a protestáns területek jobban álltak. A szerzők szerint az előnyt a magasabb jövedelemadó-bevételek, a feldolgozóiparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatottak nagyobb aránya, és a tanárok magasabb jövedelme bizonyítja.

Christobal Young, a Stanford szociológia professzora ugyanebben az évben szintén megtalálni vélte a protestantizmus és a gazdasági növekedés közötti korrelációt. Tanulmányában a brit Angus Maddison szakberkekben statisztikai bibliaként forgatott, az egy főre jutó GDP-t történelmi távlatokba kivetítő adatsorait használta.

Elemzése szerint a protestáns országok alaposan rávertek a katolikus országokra a reformációt követő századokban, és ez a jövedelemkülönbség az 1960-as évekig nem is csökkent. (A protestánsok nála a skandinávok, britek, hollandok, németek, svájciak, katolikusok pedig a franciák, belgák, osztrákok, írek, olaszok, spanyolok és portugálok voltak.) Young szerint a vallás magyarázza, hogy a nagy gyarmatosító országok (portugálok, spanyolok) nem tudták jövedelemnövekedésre váltani hódításaikat, előnyeiket nem fordították ipari, feldolgozóipari prosperitássá. Hollandia és a Brit Birodalom viszont Európa fő tengeri hatalmaivá vált, és gazdasági növekesére konvertálta bevételeit.

Akadnak, akik Weberhez hasonlóan a vallási determináció mellett érvelnek, de nem a Luther-féle reformációt gondolják a kapitalizmus mozgatórugójának. Dán közgazdászok 2015-ben álltak elő azzal, hogy Luthert és Kálvint majd 500 évvel megelőzve a katolikus cisztercita rend képviselte először azokat az értékeket (a munka becsülete, a mértékletesség, a takarékosság), amelyek a kapitalizmus kialakulását lehetővé tették. Szerintük a ciszterciek nemcsak a mezőgazdasági technológiát fejlesztették, de a piaci kereskedelem (elsősorban gyapjú és gabona) kiépítésében is jelentős szerepet játszottak. A Koppenhágai Egyetem közgazdasági tanszékének kutatói a mai Európára is kiható kapcsolatot véltek megtalálni a kolostorok és a népességnövekedés között, ezzel bizonyítva hipotézisüket.

Kétségbe vonja a reformáció felhajtó erejét a Forgács-Csillik szerzőpáros által idézett, a Social Force című szociológiai folyóiratban 2001-ben megjelent dolgozat, amely Weber alapvetését úgy ellenőrizte, hogy a protestánsok aránya és az ipari kapitalizmus fejlődése közötti összefüggéseket kereste a 19. század közepi-végi európai országokban. A vagyon és megtakarítások, az értéktőzsde megalapításának időpontja, a vasúti vonalak hossza, a férfi munkaerő megoszlása mezőgazdaság és ipar között, valamint a gyermekhalálozás változóit összevetve kiderült, hogy csekély empirikus megerősítést nyert a reformációt a kapitalizmus „hajtómotorjának” tartó tétel. A tanulmányt jegyző Jacques Delacroix és François Nielsen a fejlődésben jó időre lemaradó skandináv régiókat, illetve a korai kapitalizmus úttörőit (Belgiumot és Franciaországot), továbbá a vallásilag heterogén népességű, mégis virágzó 19. századi Svájcot hozták fel példának.

A vallásszociológia eszköztárát használva talált fogást a weberi tézisen Luigi Guiso, Luigi Zingales és Paola Sapienza tíz évvel ezelőtt. Az olasz közgazdászok a World Values Survey 1981 és 1997 közötti adatsorainak elemzése alapján nem kevesebbet állított, minthogy nem a protestantizmus, hanem általában a vallásosság és a szabad piacot támogató attitűd között áll fenn pozitív kapcsolat. Ám, nem minden hitben egyformán: a római katolikusok – még inkább a muszlimok és a zsidók – nem kérdőjelezik meg, sőt pártolják a jövedelem egyenlőtlenséget, miközben a protestánsok, a hinduk és a buddhisták az ösztönző újra elosztásban hisznek. A buddhisták, a katolikusok, a protestánsok és a hinduk támogatóbbak a magántulajdon tekintetében, mint a nem vallásosak, illetve a muszlimok, akik a hindukkal együtt ellene vannak a szabad és nyílt versenynek. A gyakorló hívők szerint a szegények lusták és akaratgyengék – erről csak a buddhisták vélekednek máshogy. Az olasz kutatók úgy vélték, elemzésük megadta a választ arra a kérdésre is, miért terjedhetett el a kapitalizmus a buddhista Kelet-Ázsiában, és miért nem teljesedett ki az iszlám világban.

Az intézményi közgazdaságtan és a protestánsok

„Max Webernek igaza volt. Ha a gazdaságtörténet bármi tanulsággal szolgál, az az, hogy a fejlettségbeli különbségek szinte teljes egészében kulturális tényezőkre vezethetők vissza. (...) Japán és Németország II. világháború utáni rohamos gazdasági fejlődése kulturális tényezők figyelembe vételével előre megjósolható lett volna. (...) Íme Weber protestáns etikájának japán verziója” – fogalmazott David Landes, a Harvard gazdaságtörténet professzora, aki a saját Weber-értelmezéséből fejlesztett fejlődéselméletét az 1998-ban megjelent The Wealth and Poverty of Nations című kötetében összegezte. Az úgynevezett intézményi közgazdaságtan egyik megkerülhetetlen alakjaként az Európa-centrikussággal szakító Landes a kultúra és a gazdaság egymásra hatását nem elsősorban a hitelvek, illetve a vallási hovatartozás dimenziójában vizsgálta. A már említett World Values Survey-t 1981-ben megalapító, az értékrendszerbeli változások átfogó közgazdasági elméletét kidolgozó Ronald Ingelhart szerint a hiedelmek, a gazdaság és a politika közötti kapcsolatok sem a gazdasági tényezők elsődlegességét állító marxi, sem a kulturális hatások elsődlegességét hangsúlyozó weberi leegyszerűsített oksággal nem jellemezhetők. „A valóságban gazdaság és kultúra kölcsönösen hatnak egymásra” – fogalmaz az 1997-ben megjelent Modernization and Postmodernization című tanulmánykötetében.

Daron Acemoglu, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) isztambuli születésű, de örmény származású közgazdász professzora és James Robinson, a Harvard politológia professzora a magyarul Miért buknak el a nemzetek? címmel megjelent szakbestsellerükben még tovább vitték a Weber-kritikát. Szerintük egy ország (nemzet vagy régió) sikere sem történelmileg, sem földrajzilag, sem kultúrálisan, sem etnikailag nem determinált. A HVG Business Extrának adott tavalyi interjújában Acemoglu így érvelt: „Munkánkban arra jutottunk, hogy nincs feltétlenül nagy különbség abban, miként teljesítenek a katolikus vagy a protestáns országok. Még Max Weber is azt írja, hogy a katolikus Franciaország ugyanolyan gyorsan iparosodott, mint protestáns szomszédjai. Természetesen ez nem jelenti, hogy a protestáns reformáció nem fejtett ki lényeges hatást. Bizonyíték van arra, hogy hozzájárult az írástudás terjedéséhez Európában, és politikai következményei révén valószínűleg az európai gazdasági növekedéshez is. Különösen az által, hogy destabilizált több abszolutisztikus rezsimet, és politikai változásra ösztökélte a városi érdekek képviselőit. Amit azonban mi állítunk, hogy akár protestáns, akár katolikus vallású egy ország, annak önmagában kicsi a hatása a gazdasági fejlődési potenciáljára”.

Követési, lájkolási, megosztási lehetőség: Qubit.hu a Facebookon