Cégesbuli

Ahogy a fullos tűzszerész-biztonsági ruhába bújt kolléga megvijjogtatta a bordafűrészt, Barcinkai érezte, hogy elönti az eufória. – Ilyen egy faszányos karácsonyi cégesbuli – gondolta –, mekkora poén már – gondolta, közben próbált átnézni a kolléga arcvédőjének polikarbonátján, mert nagyon szerette volna megtudni, hogy melyikük lehet az, amelyik ilyen jól színleli az ijedt szigorúságot.

A polikarbonátra belülről ráült a pára, Barcinkai tisztán látta magát az arcvédő tükrében, nagyon viccesen nézett ki, ahogy kitárt karokkal és széttárt lábakkal meztelenül feküdt az ovális tárgyalóasztalra szíjazva, a rögzítő hevederek jópofa hurkákat vágtak a combjába meg a vádlijába.

Egyedül azt érezte kicsit kellemetlennek, hogy a fején még mindig ott volt a gondolatolvasó mikulássapka, amit a bizalomugráshoz kellett felvennie, amikor rá került a sor. A fehér műszőrme alatti széles fémpánt valahogy még jobban a homlokára szorult.  – Hó, hó, hó kartársak – mondta a legkedélyesebb amerikai mikuláshangján –, vegye már le valaki a sapómat, mert mindjárt szétizzadom az agyam –, a tűzszerész ruhába bújt kollégák persze rá se hederítettek, hanem továbbra is aggódva és összehajolva pusmogtak valamit egymás között, az egyikük vállrándításáról Barcinkai rájött, hogy az csakis Peresztegi lehet a háeresektől – Hallod, Peri, húzd már le a sapómat, mert ha nem, megdádázom a – de nem tudta már befejezni a mondatot, mert Peresztegi egy habszifonszerűséget vett elő, belenyomta a csövét a szájába, és telenyomta valami áfonyaízű géllel, ami pillanatok alatt purhab keménységűre szilárdult, és úgy kitöltötte a száját, mint valami hatalmas műanyag ököl.

Barcinkai érezte, hogy mindennél jobban kell röhögnie, közben arra gondolt, honnan a francból tudhatják, hogy pont az áfonyát utálja legjobban az összes gyümölcs közül a világon, nyilván ez is a sapka miatt lehet. Eszébe jutottak a buli korábbi pillanatai, a bizalomjáték, amikor azt kellett játszani, hogy a sapkával a fejükön sorban felállnak a tárgyalóasztal tetejére állított iratszekrényen álló forgószékre, egycsapásra megisznak egy vizespohárnyi tequilás pezsgőt, várnak, amíg a kollégák kórusban háromig számolnak, aztán háromra hanyatt vetik magukat a kollégák karjaiba, hogy megmutassák, mennyire bíznak a közösség erejében, és közben a sapkába épített nanocsápos érzékelő miatt a cég minden alkalmazottja élőben követhette az egész falat kitöltő 36K felbontású képernyőre vetített gondolataikat. A hülye Kovatsik például tejbegrízben fürdő meztelen lányokra próbált gondolni, amikor felmászott a székre, de persze nem sikerült neki, még a kádat se tudta rendesen elképzelni, és amikor ugrani kellett, egyszerre megjelent a képernyőn egy plüssállatokkal csurig teli kiságy képe, amiből kimászott egy animatronikus plüssbernáthegyi, kitátotta a pofáját, és irdatlan nagy késfogai voltak, mintha valami óriási robotcápa lenne. Most egy évig legalább ezzel fogja mindenki csúfolni, hogy retteg a plüssállatoktól.

Barcinkai még mindig nem tudott rájönni, hogy melyik kolléga lehet az a fűrésszel, közben egy másik tűzszerész ruhás rányomott a mellkasára egy jéghideg, viccesen csiklandós sztetószkópot, utána meg elkezdett tintaceruzával egymást metsző lila vonalakat rajzolni a bőrére.

Most már nem lehet sok hátra – gondolta akkor, mindjárt kinyílik majd a tárgyaló, és beözönlenek a kollégák a pezsgőspoharakkal a kezükben, akik mind olyan remekül színlelték az ijedtséget, amikor az ő ugrása után berontott a tűzszerész meg kommandós ruhába bújt munkatársak, elkapták, és levágták róla a ruhát, Veronyicska, az alosztályvezető titkárnője annyira élethűen menekült, hogy még a műanyag karácsonyfát is sikerült felborítania, beakadt a vörös magassarkújába a karácsonyfa talpa, tisztán látta maga előtt a cipő vérvörös lakkbőrét, közben az jutott eszébe, hogy milyen furcsa, hogy mindenre emlékszik, épp csak arra nem, hogy ő maga mire gondolt az ugrás közben, látni nyilván nem láthatta, mert pont az volt a lényeg, hogy az aktuális delikvens mindig háttal áll a képernyőnek, de mégiscsak, emlékeznie kéne.

Hiába próbált visszagondolni, csak a pezsgős tequila csípős ízéig tudott eljutni, meg az érzésig, hogy imbolyog a lába alatt a szék puha támlája.

A fűrészes biztonsági akkor egészen közel hajolt hozzá, Barcinkai hallotta, hogy megszólal, a sisakba épített légszűrő méllyé és idegenné torzította a hangját, ahogy azt mondta, hogy az eufória, amit érez, az nem a pezsgőtől van, hanem annak köszönhető, hogy a tüdejében bujkáló földönkívüli parazita érzékelte, hogy a nyomára bukkantak, és telenyomta droggal az idegrendszerét, hogy ne érezze a fájdalmat, ami azzal jár, hogy épp megpróbálja eltávolítani a gerincvelőjébe hatoló nyúlványokat, de ne féljen, ki fogják operálni onnan, és az neki, Barcinkainak egyáltalán nem fog fájni, és arra is jó esélye van, hogy az egészet túlélje, egyedül csak az a lényeg, hogy minden erejével igyekezzen ellenállni, ne engedje, hogy a parazita aktiválni tudja az önpusztító mechanizmusát, semmiképpen se próbálja felidézni, hogy mi is volt az a kép, ami ugrás közben az eszébe jutott, azért van a fején a sapka, hogy blokkolni tudja azt az emléket, ha eszébe jutna, akkor megpróbálná kimondani, és hiába van ott a gél a szájában, elég, ha szubvokálisan megformálja a szótagokat, az már aktiválni fogja a fejébe épített robbanó patronokat. A lényeg, hogy ne féljen, lazítson, engedje el magát, mindjárt túl lesznek rajta.

A fűrész felvijjogott, Barcinkai egyáltalán nem érzett fájdalmat, egy másodpercig remélte, hogy mégiscsak kivágódik az ajtó, és mégiscsak visszajönnek a kollégák, de azok nem jöttek, és akkor, ahogy megadóan megpróbálta oldalra fordítani a fejét, a Pereszteginek hitt biztonsági sisakjának tükrében meglátta a képernyőt, azon meg a nyálkásan vonagló csápok között a karácsonyfa csúcsdíszét, ami egészen, de megszólalásig olyan volt mint egy tengeri csillag.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.