Kezdjük a kemény tényekkel: a palackozott ásványvíz literenkénti ára alsó hangon 50 forintnál kezdődik, a csapvíznél ez Budapesten például 0,22 forint, de csatornadíjjal együtt is ritkán haladja meg a 0,5 forintot. Amerikában a változó árak miatt nehezebb ezt számszerűsíteni, de a WWF 2001-es tanulmánya nyomán máig azt emlegetik, hogy ott akár ezerszeres áron is simán kapkodják a palackozott vizeket.

De miért van az, hogy a valós egészségügyi (még ha nem is rákgyógyító) hatással bíró termékek, mint a csökkentett deutériumtartalmú víz mellett olyan lufik is elbírják az akár több ezer forintos árat, mint az oxigénnel dúsított víz? És akkor az olyan őrületekről, mint a gleccservíz, a nyers víz vagy a fekete víz, még nem is beszéltünk.

A kétezres évek elején még 20-30 milliárd dolláros biznisz volt a vízpalackozás, ez 2014-re már 170 milliárdra ugrott, egy kutatás előrejelzése szerint pedig 2020-ra körülbelül 280 milliárd dollár foroghat globálisan egy olyan üzletágban, amely első ránézésre nemcsak környezetszennyezőnek és pazarlónak, de teljesen feleslegesnek is tűnik.

Ezt is Amerikának köszönhetjük

A neves hidrológus, Francis H. Chapelle A palackozott forrásvizek természetes története című könyvében leírja, hogy az első feljegyzések szerint még az Egyesült Államok megalakulása előtt pár évvel, 1767-ben, egy bostoni gyógyfürdőben adták el az első palackozott vizet. A 19. század közepére, az olcsó üvegkészítési technológiának köszönhetően már tömeggyártásra is alkalmassá vált: 1856-ra már 7 millió üveg ásványvizet adtak el évente.

Chapelle könyve szerint a huszadik században a csapvíz minőségének jelentős javulása miatt évtizedekig nem volt kereslet az ásványvízre, de 1977-ben, a francia Perrier 5 millió dolláros marketingkampánya után elkezdődött a modern ásványvíz-forradalom. Az importált, dizájnpalackos, egészséges italok úgy telibetalálták a yuppie-k igényeit, hogy a következő években státuszszimbólummá nőtte ki magát a túlárazott víz.

A Magyar Ásványvíz, Gyümölcslé és Üdítőital Szövetség adatai szerint itthon először a rendszerváltás, később pedig az ezredforduló hozta el a két nagy ásványvíz-bummot: 1991 és 1999 között 4-ről 28-ra, majd 2000-ben rögtön 39-re emelkedett az éves literenkénti átlagfogyasztás. A növekedés épp a legutóbbi mért évben, 2016-ban állt meg először, amely ekkor 126 liter/főről 121-re csökkent.

Ezzel a mennyiséggel Magyarország még így is a hetedik helyen állt az EU-tagállamok között, a régió országait messze megelőzve – ráadásul 2016-ban egy átlagos magyar évente nagyjából tízszer annyi ásványvizet ivott, mint egy finn vagy egy svéd, és négyszer annyit, mint egy angol vagy egy holland. (Európa csúcsásványvízivóit, az olaszokat a maguk közel két hektoliteres éves ásványvízfogyasztásával nehéz megszorongatni.)

Kinek áll ez érdekében?

A huszadik század végén eluralkodó egészségeséletmód-mánia erősítette fel azokat a tévhiteket, amelyek máig uralkodnak a közvéleményben, vagyis hogy a föld alatt, fémcsöveken keresztül érkező, klórozott csapvíz veszélyes lehet, míg a polcokon átlátszó üvegben sorakozó ásványvizek tiszták és egészségesek. Ezt a Natural Resources Defense Council már 1999-ben, egy négyéves vizsgálat után megjelentetett tanulmányban megcáfolta: akkor azt írta a szervezet, hogy „nem jelenthető ki, hogy a palackozott vizek tisztábbak vagy biztonságosabbak lennének a csapvíznél”, ráadásul „a palackozott vizek körülbelül 25 százaléka valójában csak palackba töltött csapvíz”.

Ennek a gyakorlatnak két nagymestere volt a Pepsi és a Coca-Cola, amely cégek egyaránt szupertiszta vízként árulták az Aquafina és a Dasani nevű palackozottvíz-brandjeiket, mielőtt kénytelenek voltak a palackokon egyértelműsíteni, hogy azok még csak nem is ásványvizet tartalmaznak, hanem tisztított csapvizet. Az éttermekben poharanként 890 forintért kínált Szigetközi Friss Víz palackjai pedig pontosan ugyanazt a vizet tartalmazzák, ami Mosonmagyaróváron a csapból folyik, literenként 0,47 forintért.

Ásványi összetételét tekintve azt a terméket lehet ásványvíznek hívni, amelynek összes oldott ásványianyag-tartalma eléri a legalább 500 mg/l-es értéket. A legnépszerűbb hazai ásványvízmárkák ezt nem is nagyon szeretik túlhaladni, többségük öt- és hétszáz mg/l között mozog, miközben a magyar csapvizekben is 300-500 mg/l között találhatók meg az emberi szervezet számára fontos anyagok, a kálciumtól a magnéziumig.

Az amerikai járványügyi hivatal tavaly ugyan egy külföldre készülő amerikaiaknak szóló tájékoztató anyagban a fogyasztásra nem ajánlott kategóriába sorolta a magyar csapvizet, de a Külügyminisztérium közbenjárására ezt visszavonta. Az Országos Közegészségügyi Intézet ivóvízminőségi adatbázisa szerint ugyanis „a legtöbb helyen hazánkban a vízminőség megfelelősége 95 százalék feletti” – tájékoztatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Világgazdaságot a vízdiplomáciai minibotrány idején.

A magyar vezetékes ivóvíz minőségét az Országos Közegészségügyi Intézet oldalán található térképes keresővel lehet ellenőrizni – Magyarországon legfeljebb az arzén, a mangán és az ammónium értékeire kell figyelni néhány településen.

Ami a globális helyzetet illeti, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavalyi jelentése szerint 2015-ben 5,2 milliárd ember, vagyis a világ lakosságának 71 százaléka használt biztonságosan kezelt (azaz helyszíni, bármikor elérhető és szennyeződésmentes) ivóvíz-szolgáltatást, de 6,5 milliárdan (89 százalék) legalább alapvető szolgáltatáshoz jutottak, ami azt jelenti, hogy 30 perces távolságon belül volt az ivóvízforrás, de az legalább tiszta, szennyeződésmentes volt.

2016 a palackozott vizek éve volt

Amerikában a 2015-ös adatokhoz képest 2016-ban 9 százalékkal nőtt a teljes ásványvízfogyasztás, ami nagyjából 48,5 milliárd litert jelent. Ez fejenként 148,8 liter, miközben szénsavas üdítőitalokból egyenként 145,7 literrel fogyasztottak, ezzel 2016 úgy kerül be a palackozott italok történetébe, mint az első év, amikor több vizet adtak el, mint szénsavas üdítőt. Magyarországon ez a változás már 2005-ben megtörtént, 2009 óta pedig összesítve is veri az ásványvíz a szénsavas üdítők és a gyümölcslevek koalícióját.

Világszinten tíz év alatt kis híján megduplázódott a palackozottvíz-fogyasztás; a Statista 2017 közepén közölt előrejelzése szerint tavaly 391 milliárd liter ásványvíz fogyott a világon, a 2007-es felmérés 212 milliárdjához képest. Ehhez hozzátartozik, hogy egy liter ásványvíz előállításához átlagosan 1,32 litert használnak fel, a gyártási folyamathoz szükséges vízmennyiséget is beleszámítva – igaz, ez még mindig elmarad a szénsavas üdítők (2:1), a sör (4:1) vagy a bor (4,7:1) vízfelhasználási arányaitól.

Hogy hogyan működik egy palackozó üzem, azt talán a Bloomberg mutatta be a legjobban tavaly szeptemberben, amikor a legtöbb ásványvizet eladó cég, a Nestlé egyik michigani gyárában közölt riportot. A tíz gyártósor mindegyike percenként 500-1200 üveg vizet termel, a 2,5 decis palackoktól a 10 literesekig, ráadásul több sor éjjel-nappal dolgozik, így akár 3,5 millió palack vízzel is zárhatnak egy napot. És ez csak a Nestlé egyik üzeme a nagyjából száz közül – a cég 2016-ban 7,7 milliárd dollár értékben adott el ásványvizet, ehhez 343 millióval járult hozzá a michigani gyár.

Az, hogy természetes, még nem jelenti, hogy környezetbarát is

A vizes palackok gyártása során az esetek túlnyomó többségében a műanyagok sztárját, a polietilén-tereftalátot (PET) használják fel, amely már csak átlátszósága, ellenálló képessége és formázhatósága miatt is az italbiznisz kiszolgálására született. A hatalmas forgalom miatt egy idő után elkezdtek kiemelt figyelmet fordítani az újrahasznosításra.

Az európai PET palackok útját egyengető szervezet, a Petcore szerint 2016-ban összesen 3 147 000 tonnányi PET palack került forgalomba Európában, amelynek 59,8 százalékát, tehát 1 880 900 tonnát sikerült is visszagyűjteni – ebből végül 1 773 200 tonnát hasznosítottak újra, ami 7,3 százalékos növekedést jelent az egy évvel korábbi adatokhoz képest. Ez egyébként arányaiban nagyjából megegyezik a globális mutatókkal.

Az Earth Policy Institute összegzése szerint a palackozottvíz-ipar évente körülbelül 50 millió hordó olajat használ fel a gyártástól a szállításig, a Pacific Institute számításai alapján pedig egy tonna PET palack előállítása során három tonna széndioxid termelődik, így egy évben több tízmillió tonna széndioxid-kibocsátásért felelősek az ásványvizek.

Most évente nagyjából összesen 10 millió tonna műanyag végzi az óceánokban, de az Ellen MacArthur Foundation előrejelzése szerint 2050-re konkrétan több műanyagot rejtenek majd legnagyobb világtengereink, mint halat.

Szokás ilyenkor a Föld–Hold-távolsággal dobálózni, de ami a vizes palackokat illeti, még ennél is drámaibb a helyzet: a 2017-es palackozottvíz-fogyasztást alapul véve a másfél literes palackok egymás után téve a Földtől nemhogy a Holdig, hanem a Merkúrig érnének, ha pedig ugyanennyi vizet félliteres palackokba töltenénk, akkor egyenesen a Napig, ami mellesleg egyenlő 448 Föld–Hold-távolsággal.

Vissza a luxusba

A környezetvédelmi aggályok ellenére a palackozottvíz-őrület nem csillapodik, sőt az utóbbi időben egészen elképesztő méreteket öltött. Nem egészen egy éve a Guardian jelentette be, hogy elértük a csúcsot („peak bottled water”), miután a Harrods áruház piacra dobta a Svalbarði luxusvizet, amelyet a Jeges-tengeri Spitzbergák szigetcsoport gleccsereiből „szüreteltek le”. A 0.33 literes palackonkét 80 angol fontért (28 ezer forint) árult víz ötletével a norvég-amerikai Jamal Qureshi állt elő, aki természetesen azonnal védelmébe vette a márkát: állítása szerint csak olyan jégdarabokat használnak fel, amelyek heteken belül amúgy is elolvadnának.

A márkanév miatt túlárazott, egyébként víznek kinéző vizek mellett olyan termékek is megjelentek már, mint a fekete víz, amely a 8-9 közötti pH-értékkel, valamint a kanadai forrásvízhez adott természetes színezékként használt fulvosavval hirdeti magát, és még olyan húzószavak is belefértek a marketingbe, mint „a világ legerősebb elektrolitjei”. Persze hamar kiderült, hogy valójában sem a fulvosavra, sem a fekete vízben szintén megtalálható huminsavra nincs szüksége az emberi szervezetnek.

23 karátos Modigliani-aranyüvegeket, Hawaii partjain sótlanított stresszoldó óceánvizet vagy Swarovski kristállyal borított sakkbábu-palackokat is találni a legőrültebb ásványvizek között, néhány száztól 60 ezer dollárig, de a luxus- és dizájnvizek trónja egy kaliforniai gyártót illeti meg. A Beverly Hills 9OH2O kézműves forrásvíz alapterméke már-már nevetségesen olcsó (72 dollár, azaz 18 ezer forint egy 24 félliteres palackot tartalmazó karton), de a gyémánt kiadás 100 000 dollárba kerül. A 600 fehér és 250 fekete gyémánttal kirakott fehérarany kupakos víz árában természetesen az is benne van, hogy a terméket Martin Riese víz-sommelier nyújtja át a vásárlónak egy általa kiválasztott helyen, bárhol a világon.

De nem kell ilyen elvetemült nemzetközi példákra szorítkoznia annak, aki az ásványvízipar abszurdba hajló találékonyságát kívánja személtetni: az oxigénnel dúsított vizek (a piros kupakosak) már Magyarországon is hódítanak egy ideje, és ha nem is luxusáron adják őket, így is legalább kétszer annyiba kerülnek, mint a sima szénsavmentesek. „Rövid idő alatt megszünteti a vér és a szervek oxigénhiányát, ezáltal csökkenti, oldja a fizikai és szellemi fáradtságot, kedvezően befolyásolja a keringési és emésztési zavarokat” – hirdeti az egyik magyar oxigénesvíz-márka, de erről már többen elmondták, hogy félinformációkon alapuló marketingszöveg: persze, hogy nagy szükségünk van oxigénre, de a tüdőn, és nem az emésztőrendszeren keresztül.

Charles Fishman, A nagy szomjúság (The Big Thirst) című könyv szerzője a globális gazdaság karikatúrájának nevezte a palackozott vizeket, mondván: „20-30 szereplős választékot kínál az ipar a fejlett világnak egy olyan dologból, amiből valójában nincs választék”. Ami pedig az élvezeti értéket illeti, több vakteszten is bizonyították: a normális csapvíz és a különböző ásványvizek ízét lehetetlen megkülönböztetni egymástól.