Ezüstálom

Anya azt mondta, egyet se búsuljak, tud ő is buherálni nekem űrhajós ruhát, jobbat is, szebbet is, mint amit a boltban vesz Lacikának az apja.

Sőt, nemcsak szkafandert fog nekem buherálni, hanem mindjárt ki is lő az új szkafanderemben az űrbe.

Bemegyünk Apa régi műhelyébe, Anya azt mondja, azóta nem volt itt bent, mióta Apa elment.

A műszerész asztal előtt ott a támlátlan forgószék, Anya azt mondja, vigyem ki az udvarra, ő majd kihozza a többi dolgokat.

A szék kicsit nehéz, de azért átemelem a küszöbön.

Anya kikiált, hogy toljam el a csatornafedőig, aztán tegyek rá valami nájlont vagy újságpapírt.

Aztán jön már jön ő is, elém teszi az oldaltáskát. Megismerem, az Apáé volt, ezzel ment el mindig a munkába.

Anya azt mondja, öltözzek.

Felveszem a kezeslábast, rá a pulóvert, a csizma cipzárját nem tudom lehúzni, meg van akadva, de nem baj, olyan nagy, hogy anélkül is bele tudom dugni a lábom, ide-oda csalinkázok benne, Anya azt mondja, nem baj, kitömjük szépen újságpapírral.

A ruha is nagy, anya feltűri, fogom, ahogy gombostűket tűz bele és megcsipeszeli.

Apa munkáskesztyűjét is rám adja, sisakot apa régi síszemüvegéből csinálunk, meg a kisfazékból, meg egy habverő üstből.

Mindent szépen felveszek, Anya azt mondja, jól van, most térdeljek fel szépen a székre.

Feltérdelek, zörög Apa csizmája alatt a nejlon.

Anya azt mondja, levegőt is kell hogy kapjak, odaadja a nagy termoszt, azt mondja, fogjam a hónom alá. Lecsavarja a kupakját, egy régi zuhanyfejet dug a helyére, a cső végét odaadja, azt mondja vegyem a számba, próbáljam ki, hogy jön-e rajta rendesen a levegő.

A fogam közé veszem a cső fekete gumiját, porízű és vasízű tőle, amit belélegzek.

Anya egy ruhacsipeszt vesz elő, becsipeszeli az orrom, azt mondja, ez a biztonság kedvéért kell, hogy csak a csövön vegyem a levegőt.

Kérdezi, hogy ugye nem fáj?

Intek, hogy kicsit, Anya azt mondja, a szépségért szenvedni kell, készüljek fel szépen. Megfogja a vállam, meglök.

Lassan körbefordulok, Anya megint lök egyet rajtam, most már kicsit gyorsabb a forgás, a síszemüveg rózsaszínre festi az udvart, a diófát, a kerítést, a sufnit, a kaput, a házat.

Anya lehajol, két nagy festékszóró flakon van a kezében.

Azt mondja, ne féljek egyet se, aztán fújni kezdi rám a festéket.

A flakonok sziszegnek, Anya ezüstfelhőt fúj körém, forgok benne, egyre gyorsabban és gyorsabban, a felhő körbevesz, semmit se látok, rázkódik és recseg alattam a szék, Anya azt kiáltja, kilövés, elképzelem, hogy felrepülök, át az ezüstfelhőn, át az égen, át az igazi felhőkön, fel a sztratoszféráig és azon is túl, ki egészen az űrbe.

Ott pörgök, a festékszóró flakonok igazából rakéták, elröptetnek a nemzetközi űrállomás előtt, és a Hold előtt, nagy ezüstgömb, aztán egyre kisebb, elrepülök mellette, ezüstfelhő vagyok, emberrakéta.

Szívom és szívom a zuhanycsövön át a festékszagú levegőt, az jut eszembe, amit apa mondott, hogy ha mindent jól csinálok, én lehetek az első űrhajós, aki eljut a Marsra, én leszek az, ki más is lehetne, Apa csizmájának talpára gondolok, arra, hogy Anya a talp recéit is befújta vastagon ezüsttel, és hogy olyan gyorsan oda fogok érni, hogy a festéknek nem lesz ideje megszáradni se, és Apa csizmájának ezüst talpnyomai maradnak majd a nyomomban, mindenfele, amerre majd csak járok, az Acadalia Palantia vörös homokján.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

(A szöveg egy változatát felolvastam Hegedüs 2 László Hungarian Silver című kiállításának megnyitóján a B32 galériában.)

Vattacukor

A feleségem szeretője az ablakom előtt áll, a kertemet nézi, a rózsáimat. Még nem tudja, hogy valószínűleg most látja utoljára a kertemet, a rózsáimat, a feleségemet.