Fáj-e a homárnak, ha elevenen megfőzik?

Az év elején a svájci kormány döntést hozott arról, hogy a homárt és más rákféléket csak elkábított állapotban szabad elevenen megfőzni, mivel a legújabb kutatások szerint egyébként fájdalmat éreznek, miközben főnek.

Joggal merül fel a gondolat – mint azt egy svájci lap szatirikusan meg is fogalmazta –, hogy ezeknek a svájciaknak a jólét teljesen elvette a józan eszét. Tudományos kutatásra van szükségük ahhoz, hogy rájöjjenek: ha egy állatot elevenen megfőznek, az valószínűleg fáj neki? A kérdés mégsem ilyen egyszerű. A legtöbb ország törvényi szabályozása ugyanis – legalábbis elvben – a fájdalomérzettel kapcsolatos tudományos konszenzus nyomán szabályozza, hogy mi számít állatkínzásnak és mi nem: ha a kutyámat lefújom mérges gázzal, akkor elvisz a rendőrség, de ha egy darázzsal teszem ugyanezt, akkor nem követek el bűncselekményt. A kérdés tehát az, hogy amit a homár érez, inkább a kutyához vagy a darázshoz áll közel.

Fájdalomérzet és agykéreg

Abban a legtöbb, a kérdéssel foglalkozó tudós egyetért, hogy az emberek képesek fájdalmat érezni, mivel testük károsodása nyomán fájdalomviselkedést mutatnak, és képesek fájdalomtapasztalatukról beszámolni is: ha megégetjük az ujjunkat, elrántjuk a kezünket, szánkba vesszük a sérült részt, majd hangosan szitkozódunk. Amikor azonban a kérdés olyan élőlényekkel kapcsolatban merül fel, amelyeknek nincs vagy nem ismerjük a nyelvét, a helyzet sokkal bonyolultabb, hiszen ezek a lények nem képesek beszámolni nekünk a fájdalomérzetükről.

Különbséget kell tennünk ugyanakkor a jelenség két összetevője – a fájdalomviselkedés és a fájdalomtapasztalat – között. A fájdalomviselkedés az a jellegzetes viselkedés, amely a test szövetének károsodását követi, és általában arra irányul, hogy a károsodás folyamatát megállítsa, a keletkezett kárt minimalizálja, esetleg a gyógyulást elősegítse. Ez evolúciós szempontból rendkívül előnyös: ha egy állat nem rendelkezne vele, vígan végignézné, ahogyan teste elég, ami meglehetősen megnehezítené, hogy utódokat nemzzen.

Ezzel szemben a fájdalomérzet az a kellemetlen érzés, ami ilyen szövetkárosodások nyomán lép fel. Komoly nehézségbe ütközik fogalmilag megragadni, hogy ez mit is jelent, de aki már valaha érzett fájdalmat, az tudja. A fájdalomcsillapító ezt csillapítja – hiszen a nagyon hatékonyan csillapított fájdalom mellett is tudhatjuk, hogy fáj valamink; továbbra is tudjuk, hogy károsodott a testünk, csak nem érezzük a fájdalmat –, illetve többek között ez hiányzik azoknak, akik valamilyen betegség miatt nem éreznek fájdalmat.

A biológusok egy jelentős része szerint a fájdalomviselkedés, vagy legalábbis a sérülés (fájdalomviselkedésként is leírható) elkerülése az állatvilágot általánosan jellemző tulajdonság, míg a fájdalomérzet olyan mentális képesség, amely az evolúció során viszonylag későn, a gerincesek kialakulásával együtt fejlődött ki. Ezen elgondolás szerint a fájdalomérzetről tudjuk, hogy az emberben az agykéregben zajló reakciók nyomán jön létre, ezért csak azoknak az állatoknak lehet fájdalomérzetük, amelyek rendelkeznek agykéreggel. Vagyis egy meghatározott típusú fizikai állapot szükséges egy meghatározott típusú elmeállapot meglétéhez. Azaz fájdalomérzetük csak a gerinceseknek lehet, mert egyedül ők rendelkeznek az ehhez szükséges fizikai állapottal. Az állatvédelmi törvények így jobbára csak a gerinceseket védik. Márpedig a homár nem gerinces, hanem rákféle, amely az ízeltlábúak osztályába tartozik, vagyis nagyjából hasonló idegrendszere van, mint a rovaroknak: nincs egyetlen központja, hanem a különböző funkcióik az idegrendszer különböző részei között vannak elosztva. Mivel pedig nincsen agykérge, ezért fájdalmat sem érez, szól az érvelés.

Még egyszer fontos leszögezni: ezek a kutatók nem azt vitatják, hogy a homárok mutatnak fájdalomviselkedést, vagyis például, ha sérülés éri őket, igyekeznek elmenekülni, hanem hogy a sérülés ezen érzékelése jár-e az emberekéhez hasonló fájó érzéssel.

Az ízeltlábúak visszavágnak

Az utóbbi időben egyre többen vitatják, hogy helytálló ez az elgondolás. A kutatók joggal teszik szóvá, hogy az emberek amúgy a látáshoz is az agykérgüket használják, vagyis ugyanezen megfontolásból akár azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy minden gerinctelen vak – ami nyilvánvaló képtelenség. Azaz valószínű, hogy ugyanazon típusú mentális állapotot és funkciót több különböző típusú fizikai állapot is képes előidézni. Erre persze az ellentábor képviselői ellenérvként megfogalmazhatnánk, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy a homár látásviselkedést mutat, de azt nem, hogy valóban látástapasztalata is van.

Ezt a változást egyébként a törvényalkotás is követi, hiszen egyre több országban kerülnek a polipok és más lábasfejűek is az állatvédelmi törvény hatálya alá. Mivel azonban ezek az állatok az evolúció során nagyon korán fejlődtek ki, felvetődik, hogy ha esetükben beszélhetünk fájdalomérzetről, akkor a homárok esetében miért nem?

Ezen túl a kísérletek rámutattak arra, hogy a homárok is tanulnak a fájdalomból, továbbá, hogy a testük sérülésére adott reakció nem teljesen reflexszerű, hanem egy akarati döntés eredményének tűnik. Ez azt látszik alátámasztani, hogy fájdalmat éreznek, és nem pusztán reflexszerű viselkedést mutatnak. Ugyanakkor semmi nem zárja ki, hogy nagyon komplex fájdalomviselkedést produkáljanak fájdalomérzet nélkül. A kísérletek kimutatták azt is, hogy amennyiben savval fecskendezik őket, csak azokat a helyeket dörzsölik, ahol a maró anyag található, ami szintén egy fontos fájdalomreakció. Megfontolandó továbbá, hogy a homárok is reagálnak az emberek esetén hatékony fájdalomcsillapítókra: mivel pedig az emberek esetében a fájdalomcsillapító a fájdalomérzetet csökkenti, ez azt mutatja, hogy valószínűleg van fájdalomérzetük.

A kísérletek során kiderült az is, hogy a homárok ollóinak amputálása olyan hormonális változásokat okoz, amelyek párhuzamba állíthatók a gerincesek stresszreakcióival. Ezek az evidenciák egy más típusú érvelésbe illeszkednek, és azt igyekszenek alátámasztani, hogy bár a homár és az ember idegrendszere nagyon különböző felépítésű, bizonyos fizikai állapotaik a releváns szempontok alapján mégis azonos típusúnak tekinthetők, és így azonos típusú mentális állapotokkal járnak együtt.

Paradicsomok és analógiák

Jól látszik az eddigi érvekből, hogy a homárok fájdalomérzete mellett szóló érvek nagyjából ugyanazon sémára húzhatók fel, mint a fájdalomérzete ellen szóló érvek. Mindegyikük valamilyen, az emberben megfigyelhető jelenség analogonjának meglétéből vagy hiányából következtet a fájdalomérzet meglétére vagy hiányára más lényekben.

Ennek az érvelésnek azonban az egyik súlyos hátulütője, hogy – mint azt a jelen probléma mutatja – nem világos: hol húzható meg az analógiás érvelés érvényességének határa. Ha figyelembe vesszük, hogy a homároknak is lehet fájdalomérzete, mi lesz a darazsakkal, baktériumokkal, netalán a növényekkel? Hasonló érvekre támaszkodva, sokan jutnak arra a következtetésre, hogy nemcsak az állatok, hanem a növények is éreznek fájdalmat, így egy paradicsom leszakítása ugyanúgy szenvedést okoz a növénynek, mint amikor egy emberi ujjat vágunk le. Láttuk, hogy az állatvédelmi törvényeket a fájdalomérzettel kapcsolatos vélekedés határozza meg. Tehát az a kérdés, hogy ha a homárokat védjük, akkor miért nem védjük a paradicsomokat is.

Nem kevésbé súlyos filozófiai probléma, hogy semmilyen hozzáférésünk nincsen ahhoz, hogy milyen szubjektív tapasztalata van a homárnak, mikor – még élve – a forró vízbe dobják. Mint arra Thomas Nagel híres cikke rámutatott: a szubjektív érzéshez, a fájdalomérzethez, semmilyen külső megfigyeléssel nem tudunk hozzáférni. Hiszen elképzelhetőnek látszik, hogy a kutatók képesek építeni egy olyan robotot, ami pontosan úgy viselkedik, mint egy homár (az orsóféreggel ezt már sikerült elérni). Ebben az esetben viszont valószínűleg nem lenne az az intuíciónk, hogy a robot is fájdalmat érez, bár ugyanazon típusú reakciókat mutatja, mint az igazi homár.

Lépjünk tovább. Mi lenne a helyzet akkor, ha a kutatók egy embert tökéletesen utánzó robotot készítenek? Hihetünk-e embertársunknak akkor, amikor fájdalomérzetről számol be; ha azt állítja, hogy ugyanazt érzi, mint én, amikor belenyúlok a tűzbe, holott csak egy pompásan elkészített android?

Már ebből a rövid összefoglalásból is kiderül: rendkívül sok a megválaszolni való kérdés. Az állatvédelmi szabályozást azonban addig sem filozófiai megfontolások vagy érvek fogják alakítani, hanem iparági lobbik – ahogyan a svájci törvény mögött is inkább a rákfélék elkábítására alkalmas 3000$-os gépeket gyártó cég lobbiját, semmint a természettudományos és filozófiai érvek erejét sejthetjük.

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója.

A cikkhez felhasznált további folyóiratcikkek:

• Robert W. Elwood, Stuart Barr, Lynsey Patterson: „Pain and stress in crustaceans?” Applied Animal Behaviour Science 118 (2009) 128–136.
  
• Barry Magee and Robert W. Elwood: „Shock avoidance by discrimination learning in the shore crab (Carcinus maenas) is consistent with a key criterion for pain” The Journal of Experimental Biology 216 (2013), 353-358.