„A magyar nyelvet külső erők által üldözött, magányos és minőségében is egyedülálló lényegi rendszernek tekintik” a történeti tragikumközpontú nézet képviselői. A nyelvet rendre „a magyar nemzettel, így annak tragikusan értelmezett történetével” azonosítják – emeli ki az egyik legjellegzetesebb hazai nyelvideológiai megközelítés sarokpontjait Tolcsvai Nagy Gábor akadémikus nyelvész-művelődéstörténész A magyar nyelv jelene és jövője című kötetben.

A Gondolat Kiadó gondozásában, az Akadémia támogatásával nemrég a könyvesboltok polcaira került kötetből egyúttal az is kiderül, hogy az „önmagát liberálisnak tekintő ideológia” képviselői sem őrzik a bölcsek kövét. Nem ártanak ugyanis kevesebbet azzal, hogy „tagadják a nemzet és a nyelv természetes kapcsolatát”, az annak meglétét hirdetőket pedig „eleve más közösségeket támadó nacionalistáknak” tekintik.

Az eltúlzott értéksemlegesség ellehetetleníti a magas szintű nyelvi teljesítmény fel- és elismerését, noha erre szükség lenne. Miközben egy nyelv minden beszélője óvodás korától képes nyelvtanilag helyes mondatokat létrehozni, mindez nem jelenti, hogy a beszélők azonos összetettségű és egyformán adekvát szövegekben nyilvánulnak meg. Minél bonyolultabb és akkurátusabb egy mondat, annak megalkotása annál kevésbé automatikus. Az efféle szövegalkotást meg kell tanulni, be kell gyakorolni, ami az anyanyelv-pedagógia elengedhetetlen része – árnyalja a tanulmányában írtakat a Qubit kérdésére a kötetet szerkesztő Tolcsvai.

A tanulmánygyűjtemény szerdai akadémiai bemutatójának kérdésszekciójában egy önként jelentkező azon melegében szemléltette is a tragikumközpontú szemlélet gyakorlati megvalósulását. A magyar nyelv összetettségét, nehézségi fokát, rétegzettségét és kifejezőkészségét a hallgatóság soraiból érezhetően nagy igyekezettel méltató műkedvelő nyelvelemző kérdést egyáltalán nem tett fel. Pedig a válaszból jó eséllyel megtudhatta volna, hogy a magyar nyelv „nem egyoldalúan befogadó vagy elszenvedő, hanem egyszerre befogadó, alkotó és átadó, miképp a többi érintkező nyelv is”; annak idegenségét, pláne felsőbbrendűségét feltételezni vagy hangsúlyozni finoman szólva is túlzás.

Nyelvhasználat határok nélkül

A nyelv és a nyelvközösség kapcsolatáról és e viszony sajátosságairól amúgy az egyébként vaskos tanulmánykötet több mint felében, közel 300 oldalon esik szó. Három terjedelmes fejezet taglalja részletesen a magyar nyelv(közösség) Európában betöltött sajátos társadalmi státusát és jogi helyzetét, a magyarul beszélők demográfiai jellemzőit, valamint az első világháborút követő trianoni szerződésnek, illetve az 1989-ben kezdődött rendszerváltozásnak a magyarok nyelvhasználatára gyakorolt hatásait.

Kiderül, hogy miközben a nyelvhaláltól való rettegés a békediktátumot követő években nem volt teljesen alaptalan, „békeidőben” mindez bezárkózást, a többi kultúrával és nyelvekkel való kapcsolat teljes elutasítását eredményezi. Ez mára nemcsak káros, hanem indokolatlan is, mert a rendszerváltás és Magyarország (valamint Horvátország, Szlovákia és Románia) uniós csatlakozása afféle „nyelvi határtalanítást” tett lehetővé. A határokon túli „tömbmagyarság” nyelvhasználata jogi-közigazgatási hátterének egyedülálló összefoglalásából kiderül, hogy még ha a nyelvi jogok területén bőven van is hová fejlődni, a kisebbségben élő magyarok rendszerváltásig tapasztalható drámai mértékű jogfosztottsága az utóbbi évtizedekben jelentősen enyhült. A magyar nyelvet összességében biztosan nem fenyegeti veszély – hangsúlyozta a kötetet annak bemutatóján részletesen ismertető Hoffmann István, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének nyelvtörténész professzora.

A rokonait még egy nyelv sem választhatja

Ennek ellenére a magyarok jó részének nyelvideológiai elképzelései nem állnak távol „a 19. és 20. századi állapotoktól (...). Egyetemes eszmékre hivatkoznak, de nézőpontjuk ritkán egyetemes, azok gyakran részlegesek és provinciálisak”. Ezt példázhatja ékesen, hogy – noha az amúgy belső nézeteltérésektől jócskán terhelt magyar nyelvésztársadalom a magyar nyelv finnugor származása mögött hosszú évtizedek óta egyhangúan összezár – a laikusoknak még mindig akadnak alternatív elképzelései a magyar nyelv származását illetően.

A második legnagyobb parlamenti párt, a Jobbik például 2009-ben „a finnugor származáselmélet tudományos felülvizsgálatára” szólította fel az Akadémiát, mert – mint érveltek – „annak kidolgozására a Habsburg-ház politikai megrendelésére került sor, elsősorban külföldi nyelvészek közreműködésével”. A magyar tudomány fellegvára nem sokkal később, majd 2015-ben – néhány alternatív nyelveredet-elméletet népszerűsítő hazai tankönyv megjelenését követően – még egyszer kemény hangvételű közleményben adta közre, hogy a magyar nyelv finnugor származásának kérdéséről nem folyik vita a magyar tudományban, mert ennek feszegetése merőben tudománytalan.

Az amúgy a Fejér megyei Tordason született, magyar anyanyelvű Sajnovics János matematikus-csillagász 1770-ben felállított, Demonstratio címmel közölt, a magyar és a lapp nyelv közti rokonságot bizonyító eredetelméletét Bessenyei György drámaíró, költő a 18. század végén még gyors megfontolásra is alig tartotta érdemesnek. Orczy Lőrinc magyar főispán, tábornok és költő pedig gúnyversében annyival intézte el a korszakalkotó munkát, és annak szerzőjét, hogy „Te pedig Tsillagász! Bár akár ki lehetsz / Kedves rokonidhozz töstént viszsza mehetsz / Vélek száraz halból készült málét ehetsz / Mert lám ítéletet Nyelvünkről nem tehetsz.”

A „halszagú rokonságot” ugyan mára legfeljebb a nyelvészeti kérdésekhez mit sem értők utasítják vissza, az alternatív elméletek népszerűsége a laikusok egy bizonyos körében makacsul tartja magát. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a magyart a törökkel, illetve a sumérral rokonító elképzelések mellett mára egy még egzotikusabb alternatíva, a koreai-japán rokonság víziója is megizmosodni látszik.