Amerikában megszületett az első állami törvény a szövetségi szinten elkaszált netsemlegesség mellett

Washington állam szembemegy a Trump-adminisztrációval: az USA tagállamai közül itt iktattak törvénybe elsőként netsemlegességet védő szabályozást. Jay Inslee kormányzó rendeletben tiltotta meg az állami internetszolgáltatóknak, hogy tartalmakat korlátozzanak vagy bármilyen más módon akadályozzák az egyenlő és szabad adatáramlást. Az állam fogyasztóvédelmi törvényeinek hatálya alá eső kiegészítés azt is megköveteli a szolgáltatóktól, hogy rendszeresen beszámoljanak működési irányelveikről és kereskedelmi mutatóikról.

A netsemlegesség fogalmát a Columbia Egyetem jogászprofesszora, Tim Wu vezette be 2003-ban. A Journal of Telecommunications and High Technology Law című szaklapban megjelent tanulmányában azt vetítette előre, hogy a következő egy-két évtizedben a jogalkotóknak meggyűlik majd a bajuk a felhasználók védelmében az internetsáv-szolgáltatókkal. Utóbbiaknak ugyanis alapvető gazdasági érdeke lesz, hogy könnyebb elérhetést biztosítsanak a nagyobb, népszerűbb (és gazdaságilag befolyásosabb) tartalomszolgáltatóknak. A felhasználóknak ugyanakkor elemi érdekük, hogy bármilyen tartalmat ugyanolyan feltételek mellett érhessenek el a világhálón.

A netsemlegesség tudós harcosa, Tim WuFotó: Flickr

Mire jó a demokratikus világháló?

Ha a sávszélességről az internetes műsorszolgáltatók látogatottsága döntene, a Netflix-rajongókat például jelentős hátrány érné az HBO Go felhasználóival szemben. A netsemlegességet védő országokban a szolgáltatók még a felhasználók torrentezésre vagy online videotelefonálásra használt sávszélességét sem korlátozhatják. Sőt, mint azt tavaly novemberben a Qubit részletezte, nem kínálhatnak úgynevezett korlátlan adatopciókat a saját tartalmaikra sem. A Magyar Telekom korlátlan tévé- és filmcsomagjának a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság neki is ment 2016-ban, amiért a cég nem számította bele saját tévészolgáltatását a teljes adatforgalomba, és ezzel előnyben részesítette más tartalmakkal szemben.

A netsemlegesség lényege és legfőbb célja, hogy a felhasználók mindenféle kényszer nélkül eldönthessék, milyen (amúgy törvényesen működő és semmilyen fenyegetést nem rejtő) oldalakat látogatnak. A szabad internet ráadásul a fejlesztőknek is szabad teret garantál. A fogalom megalkotója, Wu azonban már 2003-ban leszögezte, hogy a netsemlegességet hosszú távon csak úgy lehet fenntartani, ha azt szabályokkal aktívan megvédik. Hiába esne ugyanis hosszú távon egybe a szolgáltatók érdeke a felhasználókéval, előbbiek – a gyorsabb gazdasági előnyök érdekében – hajlamosak rövidebb távon mérlegelni, és a befolyásosabb ügyfeleiknek kedvezni.

A virtuális valóságban is a tőke diktál

A demokratikus internet védelmében a dél-amerikai országok reagáltak a leggyorsabban a Wu által felvetett aggályokra. Kanada és az Európai Unió követte a példát, majd végül 2015-ben Barack Obama amerikai elnök is lenyomta a szabad internet védelmét a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) torkán. Inslee washingtoni kormányzó szerint azonban a regnáló elnök – a netsemlegesség megpiszkálásával  – a nagyvállalati érdekeket nyíltan az amerikaiak érdekei elé helyezi. Kritikusai szerint ugyanis a Trump-adminisztráció április 23-tól életbe lépő, például az adatgyűjtési követelményeket módosító rendeleteivel aláássa a világháló demokratikus működését.

Csakhogy miután egyszer már kiszabadult, a szabadság szellemét nem olyan könnyű visszaerőltetni a palackba. Noha a washingtonihoz hasonló, a netsemlegességet nyíltan garantáló állami szintű törvényt máshol még nem vezettek be, a demokratikus internetet több amerikai tagállamban is nehezen engedik el. Oregonban vagy Montanában az államok a szövetségi szabályozásnak ellentmondó helyi direktíváikkal úgy próbálnak kiállni a semleges net mellett, hogy például az állami hivatalok nem szerződnek a tartalmaik között bármilyen elven különbséget tevő internetszolgáltatóval. Mindez azonban a célhoz feltehetően édeskevés lesz. Az egyik legnagyobb internetszolgáltató tavalyi bevétele (országosan) 85 milliárd dollárra rúgott. Ebből az oregoni állami megrendelések legnagyobb részét biztosító Portland városával kötött szerződések még 1,3 millió dollárt sem hoztak.