Vatikán: Igenis van pokol

Megtiszteltetés, ha forradalmárnak tartanak” címmel az olasz La Repubblica szerdán közölte a 93 éves lapalapító Eugenio Scalfari Ferenc pápával készített exkluzív interjúját. A magát harcos ateistának valló veterán zsurnaliszta még a húsvéti liturgiasorozat előtt találkozott a katolikus egyházfővel. A menekültválságtól a keresztényi irgalomig sokfelé csapongó beszélgetés során – Scalfari szerint –Ferenc pápa kijelentette: a bűnös lelkek nem kerülnek a pokolba, mert az nem létezik, a bűnös lelkek egyszerűen csak eltűnnek, elvesznek. 

Van, de nem úgy?

A függő beszédben megírt szövegnek ezt a részét a megjelenés másnapján közleményben cáfolta a Vatikán. A Szentszék szerint Scalfari személyes audencián járt a pápánál, interjúról szó sem volt, sem jegyzet, sem hangfevétel nem készült, a szerzőt pedig megcsalhatta az emlékezete, az idézett kijelentés köszönő viszonyban sincs Ferenc pápa, így a katolikus egyház álláspontjával. Ami a hatályos hitelvek (vagyis a katolikus dogmák) szerint az, hogy a pokol létezik, egyszersmind örökkévaló: „Akiket a külön ítélet halálos bűnben megátalkodva talál, azok a bukott angyalokkal együtt örökké szenvedik a kárhozat kínjait”.

Ferenc pápa ez esetben – meglepő módon – egyháza aktuális sorvezetőjéhez tartja magát. Az 1997-es új katolikus katekizmus szerint ugyanis a pokol nem más, mint az örök elszakítottság Istentől. (Scalfari interpretációjának a lelkek elveszésére utaló része így nem áll messze a hivatalos teológiai állásponttól.) A bírálói szerint szegény- és menekültpártiságával a katolikus intézményrendszer tekintélyét romboló Szentatya a kárhozat értelmezésében ugyanolyan konzervatívnak bizonyult, mint a nála sokkal vaskalaposabbnak tartott elődje, bár Ferenc pápa nem riogat a pokollal senkit. 

Félelem és reszketés

A kénköves-ördögös-üstös alvilági kárhozat hosszú évszázadokon át az istenfélelem és hittantanítás kulcsmotívuma volt. 

Részlet Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje triptichonjának pokolvíziójábólFotó: Wikipédia

Délszláv eredetű szó, ősi jelentése szurok, sötétség – olvasható a kárhozat, a túlvilági büntetés helyéről, vagyis a pokolról a Magyar Katolikus Lexikonban. „A bibliai eredetű fogalomban két kép találkozott: a seol, a holtak birodalma, és a Hinnom völgyében égő tűz. A seol az Ószövetségben még nem a büntetés, hanem egyszerűen a halottak tartózkodási helye. Arról sincs szó, hogy ott különböző sorsban részesülnének. A föltámadás hitének kialakulásával azonban a kép is átalakul. Külön helye van benne a jóknak, és külön a rosszaknak, s az utóbbiak kínokban szenvednek”.

A középkorra a pokol földrajzának és belvilágának ábrázolása tökélyre fejlődött. A legsikerültebb Dante Alighieri Isteni színjátékában található, ahol mint emlékezetes kilenc körbe rendezve soroltatnak fel az üdvözülésből kirekesztett lelkek – a pogány bölcselőktől egészen a Sátán szájában vergődő legnagyobb árulókig, Júdással bezárólag.

A középkori pokol tornáca Bosch triptichonjánFotó: wikipédia

Csak a 19. század derekától csökkent az infernót középkori rémségek helyeként emlegető prédikációk száma – olvasható Varga Károly szociológus 1999-es tanulmányában. A klérus ugyanis felismerte, hogy a modern ember „fogékonyabb egy civilizáltabb isten- és túlvilágképre”, ezért „a keresztény egyházak kénytelenek a testi kínzás szadista képzeteit spiritualizálni és pszichologizálni, illetve egyszerűen elhallgatni”. Bár még a múlt század közepén regnáló XII. Pius is rendszeresen felemlegette, hogy a pokol reális és szörnyű kínokat tartogat a bűnösök számára, a horrorisztikus pokol a természettudományos és a vallásos világképet összeegyeztető II. vatikáni zsinat után fokozatosan háttérbe szorult. A kárhozat értelmezése pedig mintegy  visszatért az őskeresztény – elsősorban a 3. században élt Órigenész írásaiból ismerhető – leíráshoz, amely szerint az ember végső büntetése az önmagával való meghasonlás, saját következetlenségének és rendezetlenségének gyötrelme. Az örök tűz, bár a dogmák között máig szerepel, egyre kevésbé volt része a pokol szimbólumrendszerének.

Kénkő újratöltve? 

A középkori poklot II. János Pál vonta ki a forgalomból – szándéka szerint végleg. 1999 nyarán szokásos, általános audienciáján úgy fogalmazott: „A pokol létezik, de nem meghatározott helyként, hanem annak az embernek a helyzeteként, aki saját akaratából végérvényesen eltávolodott Istentől. (…) A képeket, melyek a Szentírásból kirajzolódnak számunkra a pokolról, helyesen kell értelmeznünk. Azok az Istent nélkülöző lét teljes frusztrációját és ürességét demonstrálják.” János Pál pápát teológiailag magasan képzett pokolreformerek is támogatták. Mások mellett Luigi Lombard Vallauri, a milánói Szent Szív Katolikus Egyetem filozófia professzora, aki vaskos tanulmányban érvelt amellett, hogy a pokolról szóló addigi tanítást el kellene hagyni, mert nem időszerű – a hagyományos felfogása méltatlan Istennel és az emberrel szemben. 

A lengyel békepápát Szent Péter trónján követő, teológiai kérdésekben fundamentalista XVI. Benedek aztán befékezte a reformot. 2007. március 25-én a római Szent Felicitas-templomban arra emlékeztette a híveket, hogy „a pokol, amelyről korunkban oly kevés szó esik, igenis létezik, és örökkévaló mindazok számára, akik szívüket bezárják Krisztus szeretete előtt”. A sátánt létező realitásnak, személyes, tehát nem pusztán szimbolikus létezőnek tartó Benedek pápa kvázi reaktiválta a már nyugdíjazott értelmezést. Második enciklikájában megerősítette a tisztítótűz és a pokol létezésére vonatkozó keresztény tanítást. Kiemelve, hogy „ha Isten Utolsó Ítélete pusztán az igazságosság szerint történne, mindnyájunknak félni kellene”. 

Utódja a jelek szerint nem a pokol mibenléte kapcsán robbantana ki egyházforradalmat – e kérdésben tartja magát a konkrétumokkal alig-alig szolgáló hatályos dogmához.