Amikor „Odüsszeusz” meglátta a tengeri jégzajlást – lenyűgöző földrajzi felfedezések az ókorból
Az ókori civilizációk egyik jellemzője a terjeszkedési vágy volt: amint egy nép kellően megerősödött, ez mindjárt előtérbe került. Az ókori népek ismeretei, technikai fejlettségük mai tudásunkhoz képest primitívnek volt mondható, az ismeretlen mégis mind a tengeren, mind a szárazföldön vonzotta őket. Dacolva a nehézségekkel útra keltek tehát, kerestek, kutattak, és néha találtak is valamit, de ami a legfontosabb, élve haza is tértek, így elmesélhették élményeiket. Mivel az akkori viszonyok mellett hatalmas kihívást jelentett egy-egy felfedezőút, nem sokan és nem gyakran vállalkoztak ilyesmire – nagy részük talán ezért is merült idővel feledésbe. Pedig ezek mind igazán emberpróbáló teljesítmények voltak, amikről érdemes napjainkban is beszélni.
Szerte a bolygón találtak már rejtélyesnek mondható emlékeket, amelyekre sokszor idővel születtek logikus magyarázatok, néhány esetben pedig ezek a leletek újraírták a történelmet. Elég, ha Kolumbuszra és Amerika felfedezésére utalunk, és máris eszünkbe jut, hogy a vikingek vagy fél évezreddel megelőzték a spanyolokat, csak nem verték nagydobra a dolgot. De ha a vikingek képesek voltak erre, az ókor nagy népei miért ne tudtak volna megtenni hasonló tengeri utakat? Tettek bizony, nem is keveset, de a kalandok nagy része a múlt homályába veszett, így csak történelmi legendák, mondák és a néha előkerülő, oda nem illő tárgyi emlékek alapján lehet összerakosgatni a mozaikot. Amerikában találták már ókori görög és római érmeket, római fazekastermékekre hasonlító tárgyakat, kőbe vésett feliratokat különböző nyelveken, amelyek között volt latin, egyiptomi és főníciai egyaránt.
Föníciaiak – mindenkinél hamarabb „fedezték fel” Amerikát?
A Földközi-tenger keleti szélén fekvő, domborzatilag igen tagolt ókori Fönícia életét sokszor ellenséges birodalmak nehezítették, földrajzi adottságai azonban kiválóan megfeleltek a tengeri kalandozásnak. A föníciai hajók elindultak a tengerpartok mentén a messzi ismeretlen felé, és közben kisebb kereskedelmi telepeket, gyarmatokat kezdtek alapítani szerte a Földközi-tenger medencéjében, egészen a Gibraltári-szorosig, amit az ókorban a föníciaiak Melkart oszlopai néven ismertek.
Hajóik az ókori hajózás remekei, a hajóépítés Rolls Royce-ai voltak. A Libanoni-hegység cédrusfáiból könnyű, jól irányítható, több evezőssorral és vitorlával ellátott hajókat építettek. Állítható vitorláik képesek voltak befogni a különböző irányú szeleket, és megjelent náluk az árbockosár is, amelyet kötélhágcsón értek el a matrózok. Hajóikkal igyekeztek nappal a partok közelében hajózni, éjszakánként pedig lehorgonyoztak. De ha nem volt tengerpart a közelben, akkor sem estek kétségbe, a Sarkcsillag alapján tudtak tájékozódni éjszaka.
A föníciai hajósokat a kíváncsiság mellett a profitszerzés hajtotta, keresték azokat a cikkeket, amiket nagy haszonnal adhattak el más népeknek. Az egyik fontos termékké az ón vált, a jól alakítható nehézfém iránt oly nagy volt a kereslet, hogy képesek voltak kihajózni érte az Atlanti-óceánra is. Északi irányban hajózva eljutottak a Brit-szigetekig, ahová a legenda szerint elsőként egy Himilko nevű hajóskapitány jutott el az i.e. 5 században . Talált is ónt, nem is keveset. Dél felé a föníciaiak Afrika partjai mentén merészkedtek egyre messzebbre, egészen a felső-guineai partokig eljutottak. A kíváncsiság nyugat felé is hajtotta a hajókat, így szinte bizonyos, hogy a Kanári-szigeteket, Madeirát és az Azori-szigeteket is ők fedezték fel.
Egyes feltételezések szerint eljutottak Amerikába is. Az biztos, hogy az elvi lehetőség erre megvolt, hajóik képesek voltak ekkora út megtételére, így ha nem is szándékosan, de egy-egy vihar, tengeráramlat révén kiköthettek föníciai hajók Amerikában. A feltételezések odáig terjednek, hogy a föníciaiak az Amazonas völgyében kisebb-nagyobb telepeket létesítettek, és tovább folytatva útjukat a mai Peru területére is eljutottak, ahol részük volt a Chachapoya kultúra felvirágzásában. A teória szerint az itt élők az idegenektől tanulták el a réz és az ón megmunkálását, valamint a különféle öntési eljárások, öntvények készítésének módját. Az mindenesetre tény, hogy Dél-Amerika-szerte találtak olyan kőbe vésett feliratokat, amelyeken föníciai szövegeket véltek felfedezni.
A föníciaiak más hatalom szolgálatába állva is szerveztek nagyobb szabású expedíciókat. II. Nekósz egyiptomi fáraó (i. e. 610–595) szerette volna fejleszteni országa kereskedelmét, emiatt hozzálátott, hogy felújítsa a már korábban is létező csatornát, amely a Nílust kötötte össze a Vörös-tengerrel. Időközben értesült róla, hogy a föníciaiak szerint körbe lehet hajózni Afrikát, vagyis fölösleges csatornát építeni. Megbízott néhány föníciai hajóst i.e. 596 körül, hogy hajózza körül Afrikát a Vörös-tengertől kiindulva, s a Gibraltári-szoroson keresztül, nyugati irányból érkezzen vissza Egyiptomba. Az új hajózási útvonal megnyitását célzó tervből lett az első ismert, kereskedelmi indíttatású, tudatosan megszervezett felfedező út. A föníciaiak hosszabb pihenőket iktattak be útjuk során, egy ízben például gabonát is vetettek, és megvárták az aratást. Az elindulásukat követő harmadik esztendőben azonban valóban nyugatról érkeztek vissza Egyiptomba, ahogy ígérték.
Egy másik, rejtélyes felfedező úton egy bizonyos Ofir országát keresték fel, de hogy hol lehetett ez a rejtélyes állam, senki nem tudja pontosan. Tippeltek már Délnyugat-Arábiára, Indiára, Ceylonra, de még Zimbabwe is felmerült lehetőségként. A legnagyobb útra i.e. 470 körül vállalkoztak, amikor Hanno vezetésével hatvan darab ötvenevezős hajóval és mintegy harmincezer emberrel elindultak délre Afrika partjai mentén. Útközben nyolc gyarmatvárost alapítottak a partok mentén, és egészen a Zöld-fokig, a mai Sierra Leone környékéig eljuthattak. A legtávolabbi pont, ameddig elhajóztak, a Kamerun-hegy volt, ma is időnként pöfögő vulkánjával, amely alkalmas tájékozódási pontot kínált.
Görögök – Rock me Odüsszeusz
A görög városállamokból az i. e. 8. századtól kezdve rendszeresen hajósok csapatai rajzottak ki, hogy gyarmatvárososokat alapítsanak azokon a területeken, amelyeket a hellén hajósok korábban már bejártak. A világutazás, az ismeretlen vidékek és népek felfedezésének első emléke Homérosz eposza, az Odüsszeia lett. A hősköltemény híven árulkodik róla, hogyan fokozódnak a korabeli hajózási technikával járó veszélyek, erről is tanúskodik a mesebeli szörnyek, egyszemű óriások, Szkülla és Kharübdisz és a szirénektől hemzsegő vidékek ábrázolása.
Ma sem tudni, hogy a főszereplő létező személy volt-e, és valóban bolyongott-e 10 éven át, de a leírt eseményekről érdemes lehámozni a legendák rétegeit. A görög hajósok bejárták Észak-Afrika partjait, a Földközi-tenger keleti medencéjét, körülhajózták Itáliát, és az utazások közben sok új tapasztalattal, ismeretlen jelenségekkel kellett megbirkózniuk, amikből félelmetes teremtmények lettek, mire hazaértek. Odüsszeusz hányattatásai alapvetően valóságos vágyakat tükröztek: egyre több görög ismerkedett meg a távolsági hajózással, és ennek következtében távoli népekkel is. Az ismeretlen tájaktól és népektől való félelmet hamarosan felváltotta az idegen országok és szokások iránti érdeklődés.
Az első nagy görög utazók egyike, Nearkhosz (i. e. 4. század) egy személyben volt görög államférfi és történetíró, Nagy Sándor ifjúkori barátja, aki magas állami és katonai tisztségeket viselt. 150 hajóból és ötezer főből álló expedíciója végighajózott Délnyugat-Ázsia partvidéke mentén, átkelt a Hormuzi-szoroson, és a Perzsa-öblön áthajózva érte el célját 130 nap alatt. Felderítette az Industól az Eufráteszig vezető tengeri utat, amit egy terjedelmes könyvben le is írt, de az sajnos elveszett.
A görögök legnagyobb utazója a massiliai Pütheász volt, aki kihasználta a karthágói hatalom összeomlását, és expedíciót szervezett az i. e. 350-320 közti években, hogy eljusson az Ón-szigetekre. Pütheász a föníciai Himilko útját követve először eljutott Bretagne partjaira, majd továbbhaladva rábukkant a Brit-szigetekre. Ellátogatott Írországba, a Hebridákra és az Orkney-szigetekre, majd megkerülte a Brit-szigetet. Ő használta először a szigetcsoport kelta eredetű nevét, a Brettanike szót.
De még tovább merészkedett északi irányban, és hat nap alatt elvitorlázott az utolsó lakott földnek tartott rejtélyes Thule felé. Két évezrede folyik a vita abban a kérdésben, vajon melyik északi föld lehetett Pütheász Thuléja. Az egyik elmélet szerint kis kitérőt tett észak felé, és valószínűleg Trondheimig jutott el a mai norvég tengerparton. Egy másik feltevés szerint Thule vagy Izlanddal, vagy a Feröer-szigetekkel, vagy a Shetland-szigetekkel azonos. Visszatérése előtt Phüteász még tett egy kitérőt a Balti-tenger felé is, ahol egészen a Finn-öbölig jutott.
Pütheász nemcsak kereskedő, hanem földrajztudós és csillagász is volt, tudományos célokat is szolgáló útja során felbecsülhetetlen eredményeket ért el. Megkísérelte az északi sarkpont meghatározását, megfigyelte az árapály és a Hold kapcsolatát, és napórájával pontos módszert dolgozott ki a földrajzi szélesség meghatározására. Elsőként írta le a jégzajlást is, az úszó jeget medúzákhoz hasonlítva. Pütheász az akkori ismeretekhez képest annyi ismeretlen földet tárt fel, hogy jelentősége Kolumbuszéhoz vagy James Cook kapitányéhoz fogható.
A görögök-makedónok uralta Egyiptom uralkodói élénken érdeklődtek a kereskedelmi lehetőségek iránt, főleg miután a Vörös-tenger mentén találkoztak Indiából érkező kereskedőkkel. El akartak jutni Indiába, és itt jön a képbe az ókor legkitartóbb felfedezője, a küzikoszi Eudoxosz. Valamivel i. e. 116 előtt a Vörös-tengerről kiindulva Indiába hajózott egy hajótörött indiai tanácsait követve, és jelentős kincsekkel megrakottan tért haza. Második keleti útján Afrika partjainál egy hispániai kereskedő hajójának roncsára bukkant, és ebből arra következtetett, hogy a hajó megkerülte Afrikát.
Hatalmas expedíciót szervezve indult neki harmadik útjának, ezúttal nyugat felé, átkelve a Gibraltári-szoroson. Három hajóján vitt magával zeneértő lányokat, orvosokat, művészeket, továbbá elegendő élelmiszert és vetőmagokat. Eleinte a nyílt tengeren hajózott, de társai betegsége arra kényszerítette, hogy a part mentén vitorlázzon. Amitől félt, bekövetkezett, hajója zátonyra futott és elsüllyedt. A roncsokból egy ötvenevezős bárkát építtetett, de vissza kellett fordulnia. Hazatérése után megszervezte újabb, negyedik expedícióját, amely elindult ugyan, de többé nem halottak a felfedezőről.
Hippalosz egy görög kereskedő volt, aki i.e. 100 körül tett utazásai során meghatározta India méreteit, de ami még fontosabb, felismerte a monszun szélrendszer működését, ezáltal több hónappal lerövidült az Indiába tartó út. A délnyugati monszun szelet el is nevezték róla Hippalosz-szélnek. Egyesek szerint Hippalosz Eudoxos kísérőjeként járt korábban Indiában.
Rómaiak – bátor Afrika-felfedezők
Amikor a Római Birodalom legyőzte a föníciaiak által alapított Karthágót, nem folytatta a leigázott nép kereskedelmi politikáját. Az Atlanti-óceánt veszélyesnek ítélték, a földrajzi-tudományos jellegű kutatóutak pedig túl messze álltak a római gondolkodásmódtól. De azért akadtak kivételek, például Polübiosz görög származású történetíró, akit a Karthágót elpusztító Scipio egyik családtagja patronált. Támogatásával a római flotta hajóival kimerészkedett az Atlanti-óceánra i.e. 145-144 körül. A felfedezők a mai Szenegálig, a Zöld-fok környékéig jutottak el, de nem találtak semmi kézzelfogható kereskedelmi lehetőséget, és még a korábban itt lévő föníciai gyarmatvárosok nyomait se találták meg, azok lakóikkal együtt rejtélyesen eltűntek.
A rómaiak inkább a szárazföldi terjeszkedés és felfedezés hívei voltak. Augustus, az első császár idején fordult tekintetük Arábia, azon belül is Jemen felé, amit igen gazdag vidéknek gondoltak. Aelius Gallus i.e. 25-ben kapott parancsot a császártól Arábia feltérképezésére. A rómaiak Kleopatrisz (a mai Szuez) kikötőjébe gyűjtötték össze a flottájukat, amivel elindították vállalkozásukat. A kalandot nem kísérte szerencse, sok hajó különböző okokból elsüllyedt, és a legénység körében is betegség ütötte fel a fejét. Több hónapnyi pihenő után tudták csak folytatni az utat, immár a sivatagon keresztül. Ötven napig meneteltek az elcsigázott római katonák a perzselő hőségben, tevéken cipelve az ivóvizet magukkal. Elérték ugyan Jemen határát, de vissza is fordultak onnan. A sok gyötrelem, megpróbáltatás addigra kedvét szegte a felfedezni vágyóknak, így hazamentek. Ezzel Arábia nagy része megmenekült a római uralomtól.
Egyiptom római meghódítása után megélénkült a kereskedelmi és politikai kapcsolat Ázsia és Európa között. 50 körül egy Sri Lanka-i küldöttség is eljutott a római császár színe elé, míg ellenkező irányban Kínába jutottak el a rómaiak követei Marcus Aurelius (161-180) császár idején. Ám ez nem hatotta meg a mennyei birodalom urát, mert az idegenek semmi igazán használható árucikkel nem tudtak szolgálni. Ebben az időszakban egy Dioszkorosz nevű kereskedő jutott a legmesszebbre Afrika partjai mentén, egészen Tanzánia, Mozambik határáig. Egy görög származású tengerész, Diogenész pedig Zanzibár környékén szenvedett hajótörést, majd innen vergődött haza, gyalog átkelve fél Afrikán. Talán eljutott az Albert-tóig, és látta vagy hallott a hóval borított Ruwenzori-hegységről, amit Hold-hegység néven írtak le, és a görög-római tudósok úgy tartották, hogy onnan eredhet a Nílus. Már 1700 évvel korábban rájöttek arra, hogy az Egyenlítőnél hófödte hegyek vannak, és Néró császár (54-68) idején két centuriót küldtek a Nílus forrásának megtalálására. A két katona megúszta a kalandot élve, eljutottak a Fehér-Nílus mocsárvidékéig, ahol az 1840-es évekig nem járt más fehér ember. Kiemelkedő még Iulius Maternus expedíciója, ami nagy valószínűséggel az egész Szaharát átszelte, és valahol a Csád-tó környékén elérte a mai Szudánt négyhónapos kimerítő sivatagi menet után, i.sz. 100 körül.
Legvégül következzen az egyik legérdekesebb felfedezés, ami szintén rómaiak nevéhez köthető. I.e. 53-ban a római légiók elveszítették a párthusokkal vívott kegyetlen csatát. A római hadvezért, Crassust a csata után lefejezték a győztesek. A legenda szerint több ezer, egyesek szerint tízezer római katona került fogságba, akiket a mai Üzbegisztán területére vittek rabszolgának. A katonákat később eladták, legtöbbjük a hunok seregébe került, ahol újabb vereséget éltek át i.e. 36-ban. Történészek szerint a kínai évkönyvek erről az ütközetről örökítették meg, hogy 150, teknőc alakzatban küzdő katona is kínai fogságba esett, akik minden bizonnyal római legionáriusok lehettek. A katonák később Kínában felépítették saját városukat, amelynek neve – Licsien (Liqian) – a kínai átírásban Alexandriának felelt meg.
A kínai tudósok az elmúlt években genetikai vizsgálatok segítségével akartak az ügy végére járni. A DNS-vizsgálatokon a helyi lakosoktól származó minták 56 százaléka kaukázusi embertípusra utaló információkat tartalmazott, ami erősíti a feltételezést, miszerint az elveszett légió története mégsem teljesen legenda. De tárgyi bizonyítékok nélkül nem mondható ki teljes bizonyossággal, hogy római katonák eljutottak Kínáig, ez a jövő történészeinek feladata.
A szerző történelemtanár.