A gyakorlatban még nő, elméletben már csökken a Föld lakossága

„Az 1950-es években kezdtem tévéműsorokat készíteni. Manapság háromszor annyi ember él a világon, mint akkor. Háromszor annyi! Nekik mindannyiuknak szükségük van lakóhelyekre, utakra az autóik számára, kórházakra, iskolákra és termőföldekre. Honnan lehet mindezt előteremteni? (...) A helyzet egyre rosszabb, és a világ népessége tovább nő. Legfőbb ideje lenne, hogy az emberiség észhez térjen, rájöjjön, mit művel, és tegyen ellene valamit!” – fakadt ki nemrég a New Scientistben Sir David Attenborough.

A „minőségi lét” csak a mennyiségi növekedés ellenében jöhet létre – véli Alon Tal, a Tel Avivi Egyetem közigazgatás-tudományi tanszékének vezetője is. Szerinte „a korlátozott erőforrásokkal bíró bolygón értelmezhetetlen a fenntartható fejlődés”. A demográfus nemcsak a sorozatos éhínségeket és az ezáltal szüntelenül újratermelődő emberi szenvedés kimeríthetetlen forrását írja a túlnépesedés számlájára, hanem a biodiverzitás, például az Amazonas élővilágának a rohamos pusztulását is. A Tal-féle gondolatmenet alapján vannak, akik az évente születő mintegy 75 millió csecsemőt tartják a klímaváltozás első számú – és leginkább figyelmen kívül hagyott – okának.

A túlnépesedésből az emberiség kataklizmáját levezetők előszeretettel hivatkoznak Jared Diamond 2007-ben magyarul is megjelent Összeomlás című bestsellerére. A kötetben a geográfus-antropológus a korábbi emberi civilizációk összeomlását öt fő faktor vizsgálata révén állította párhuzamba. Ezek a következők: a nyersanyagok kimerítése, a helyi klímaváltozás, a közösségi problémamegoldás hatékonysága, valamint a környező baráti és ellenséges népekkel fenntartott viszony. A túlnépesedést ugyan okként nem említi, az általa vizsgált, egymástól szinte mindenben különböző közösségek hanyatlásának egyik közös nevezője Diamond szerint például az, hogy szinte azonnal elkezdtek széthullani, amint elérték jólétük, hatalmuk és népességük tetőfokát.

A tömegiszony Angliából indult, és Amerikába érkezett

Az ötletet, miszerint az emberiséget a csecsemők viszik sírba, Thomas Robert Malthus angol gazdaságpolitikusnak tulajdonítják. Malthusi csapdaként elhíresült 1789-es tételében ő arról értekezett, hogy egy társadalom iparosodása megalapozná a közösség jólétét, ha ezt nem emésztené fel a népesség szinte azonnal bekövetkező növekedése. Utóbbi következtében az egy főre jutó javak mennyisége rövid időn belül az eredeti kiindulópontra, vagy még rosszabb egyensúlyi állapotra áll vissza. Ezt Malthus azzal magyarázta, hogy a javak monoton, számtani ütemű növekedésével ellentétben a lakosság exponenciális ütemben, vagyis minden új ciklussal duplázódva nő.

Több mint két évszázaddal Malthus eszmefuttatása után Paul Ehrlich, a Stanford biológusa jelentette ki, hogy az ellenőrizetlen népességrobbanás sosem látott, megfékezhetetlen, több százmillió ember halálát okozó éhínségekbe torkollik majd az 1970-es években. Elmélete alapjául – a nagy karriert befutott előd eszmefuttatásán túl – egy utazás szolgált: Ehrlich-et az indiai Delhiben az utcákon látott emberáradat rettentette meg annyira, hogy ez ügyben tollat ragadjon. Az általa vizionált kataklizma végül – nagy mértékben köszönhetően például a „zöld forradalomnak” – nem következett be. A Mexikóból az 1940-es években indult és néhány évtized alatt világszerte elterjedt agrártechnológiai újítások révén ugyanis jelentősen nőtt az egységnyi területen termelhető táplálék mennyisége. Ehrlich, és pláne az őt több mint két évszázaddal megelőző Malthus ezt persze nem láthatták előre.

A rettegés rettenetet szült

Munkáiknak viszont bőven lettek következményei. Az angol ipari forradalom sűrűjében született malthusi prófécia ihlette később a szociáldarwinizmus és az emberi élet értékét a társadalmi hasznosság vélt mértéke szerint méricskélő eugenika híveit. Ugyancsak a malthusi tétel ágyazott meg annak a bizonyos eszmekörökben azóta is nagy népszerűségnek örvendő elgondolásnak, miszerint a segélyek csak arra jók, hogy tovább dagasszák a társadalom legalsó rétegét. 

Nem kevésbé végzetesek Ehrlich tételeinek a következményei. Indiában például az 1970-es évektől államilag felügyelt, emberek millióit érintő kényszersterilizálás vette kezdetét. Az utóbb tévesnek bizonyult nézetei miatt ugyan bírálói Ehrlich-et nem kímélték, a biológus viszont azóta sem hátrált meg. Nemcsak az nem hozta zavarba, hogy a szerinte legfeljebb 2 milliárd embert eltartani képes Földnek most közel négyszer annyi a lakosa, de az sem, hogy Nagy-Britannia még mindig él és virul, pedig szerinte az ezredfordulón össze kellett volna omlania.

A számok nem hazudnak?

A malthusi és ehrlichi eszmékre viszont ismét rájár a rúd. Ehrlich kötete, a The Population Bomb megjelenése után nem sokkal ugyanis világszerte rohamos csökkenésnek indult a születési ráta. 

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Nemhogy az angol ipari forradalom idején, de még a 20. század fordulóján is átlagosnak számított, Európa-szerte is, hogy egy nő élete folyamán 6-7 gyereknek adott életet. Bár a szülési kedv az első világháború környékén jelentősen csökkent, a két világháboró között egy időre még Magyarországon is majdnem visszaállt a korábbi állapot. De csak majdnem.

A legfejlettebb nyugati társadalmakban a nők már az 1950-es évek elején se nagyon vállaltak 3 gyermeket sem. Miközben ez a szám Észak-Amerika és Európa-szerte még tovább csökkent, Kínában és Indiában még húsz évvel később is 6-7 utódot neveltek a nők. A múlt század utolsó évtizedeiben viszont ez is megváltozott. Olyannyira, hogy egyesek – a társadalom öregedése miatt – olykor már a Távol-Keleten is a népesség drasztikus csökkenésétől tartanak.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

A világ leggyorsabb ütemben zsugorodó társadalmai persze még így is Európában vannak, annak is a keleti felén. Bulgáriában a becslések szerint a következő évtizedekben, az évszázad közepéig közel negyedével, de Magyarországon is várhatóan mintegy hatodával csökken majd a lakosság. Más kérdés, hogy ez korántsem csak az alacsony születésszámmal, hanem a rendkívül nagy arányú elvándorlással is magyarázható.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Akárhogyan is, manapság csak néhány afrikai országban, például Nigériában, Etiópiában, illetve Tanzániában nagyon magas a születésszám, viszont ezekben az országokban a csecsemőhalandóság is lényegesen magasabb mint máshol.

A gyakorlatban még nő, elméletben már csökken a Föld lakossága

Mára emiatt sokan úgy vélik, a Föld lakossága hamarosan egyensúlyi állapotba kerülhet, sőt, akár csökkenésnek is indulhat. Minderről az úgynevezett termékenységi átmenet gondoskodik. Eszerint azokban az országokban, ahol a születési ráta 2,1 körül vagy alatt marad, a népesség csökkenni kezd. Igaz, a folyamatban van néhány évtizednyi tehetetlenség. Emiatt, hiába közelít a Föld népességszaporulata átlagban is a mágikus 2,1-es értékhez, az összlakosság az évszázad végéig mégis nagyjából 11 milliárdra növekszik majd.

Akárhogyan is, a termékenységi átmenet a korábbi tapasztalatok szerint tartósan átformál egy-egy társadalmat, aminek a hátterét többféleképpen próbálják magyarázni. Van, aki szerint a városokban élő családoknak immár nem érdeke sok gyereket vállalni. A dolgos kezekre ugyanis korábban a földeken vagy a jószágok körül volt szükség. Mások úgy vélik, hogy a nagyvárosokban rendszerint drágább az élet, ezért sem vállalnak már annyi gyereket a rohamos ütemben urbanizálódó Ázsiában. Annyi bizonyos, hogy a városokban élők száma néhány éve haladta meg először a vidéki területeken élők számát. A gyerekszám csökkenéséhez a nők iskolázottságának a globális szintű növekedése és a társadalmi elvárások által a nőkre rótt hagyományos nemi szerepek szétfeszülése is hozzájárul.

További bizakodásra adhat okot, hogy a termékenységi átmenet manapság a jelek szerint lényegesen gyorsabban végbemegy, mint az iparosodás hajnalán. Míg az Egyesült Királyságban az ipari forradalom után még közel egy évszázad alatt csökkent 6-ról a felére az egy nőre jutó átlagos gyerekszám, mindehhez Botswanában elég volt 24, Bangladesh-ben 20, míg Iránban mindössze 10 év.