Az állam gyakran árverésen értékesíti a köztulajdont: olajfúrási jogokat, államkötvényeket vagy mobiltelefon-frekvencia licenszeket. Az árverés mechanizmusának tervezése határozza meg, hogy nagy bevételt hozó, sikeres aukciót folytatunk-e le, vagy túl olcsón kótyavetéljük el a tulajdont. Mégpedig a gyakorlatban az, hogy milyen árverési mechanizmust használnak, nagy mértékben befolyásolja a bevételt. A legnagyobb veszteségek akkor fordulnak elő, amikor csak egy licitáló van, vagy a licitálók összejátszással felosztják egymás közt a piacot. A megfelelő módszer azonban garantálja, hogy az eladás a lehető legmagasabb bevételt hozza az államnak és így az állampolgároknak, tehát a legnagyobb hatékonyságot érjék el a privatizációval.

Az árveréstervezés gyakorlatában két tényező emeli drasztikusan a várható bevételt. Az egyik, ha minél több licitáló száll be a versenybe, a másik pedig, ha a licitálók nem tudnak egymással összejátszani. A legfontosabb tehát a privatizáció vagy közbeszerzés esetén a bevétel szempontjából, hogy elkerüljük azt, hogy csak egy ajánlattevő legyen.

A licitálók alacsony száma nagy probléma, ahogyan a klasszikus piacokon is rossz helyzetet teremt a monopólium. Egy szélsőséges esetben, a brit Wellcome gyógyszergyár 1995-ös elárverezésekor például tudni lehetett, hogy a reményteli vásárló, a szintén brit Glaxo számára a Wellcome bizonyos termékei és piaci helyzete miatt kicsit többet ér, mint más gyógyszercégeknek. A Glaxo erre rá is játszott, amikor a sajtónak kijelentette, hogy „majdnem biztosan felüllicitálna egy konkurens licitet”. Így a többi cégnek oka volt azt hinni, hogy felesleges versenybe szállni, hiszen úgyis a Glaxo fog nyerni. Sőt, ha valamelyik cég nyer, azaz túllicitálja a Glaxo-t, az túl magas árat fizet és veszteséget fog termelni, hiszen ha ilyen magas áron a Glaxonak sem érte meg a Wellcome, akkor másnak sem fogja. A Glaxo közgazdászokat is felbérelt, hogy ezeket az érveket elmagyarázza potenciális versenytársainak, mielőtt azok beszálltak volna az árversenybe. Végül mindenki más távol maradt, a Glaxo első licitével, valószínűsíthetően az elérhető ár alatt 2-3 milliárd dollárral vette meg a Wellcome-ot, nagy károkat okozva ezzel a Wellcome részvényeseinek.

Amikor összejátszanak a nagyok

Az árverésből származó bevétel nemcsak az egyik fél monopolhelyzete csökkenti, hanem az is, ha a licitáló feleknek sikerül összejátszaniuk. Hogyan lehetséges ez anélkül, hogy megszegnék a törvényt, és összebeszélnének? Az 1999-es német mobilhálózati árverésben 10 frekvenciát kínáltak eladásra, és 2 potenciális vevő volt, a Mannesmann és a T-Mobile. A licitálási szabály kimondta, hogy az emelkedő árverésen a licitáló legalább 10 százalékkal kell ráígérjen az előző licitre.

A Mannesmann kezdte a licitet, és rögötn 18,18 millió márkát ajánlott az 1-5-ös számú tételekért, illetve 20 millió márkát a 6-10-es tételekért. Miért volt ez üzenet a T-Mobile-nak? Ha a 18,18 milliót 10 százalékkal növelték, akkor pontosan 20 milliót kellett licitálniuk. Így a Mannesmann üzenete azt jelentette: osszuk fel a piacot úgy, hogy ti is és mi is a tételek felét kapjuk, a kedvező 20 millió dolláros áron. A T-Mobile megértette az üzenetet, és nem licitált tovább a 6-10-es tételekre, így mindketten jól jártak, hiszen nagyon kedvező áron, várhatóan sok profitot termelve szerezték meg a frekvenciákat. Így jobban jártak, mint ha több frekvenciát próbáltak volna szerezni, de egyesével kisebb hasznot húztak volna a magasabb vételár miatt.

Az ilyen problémákat nehéz antitröszt-törvényekkel megoldani, hiszen nem történik explicit törvényszegés. Így a jobb árveréstervezés tudja növelni az eladó profitját.

Britek, hollandok, dánok: másképp árvereztek, meg is lett az eredménye

Hogy megértsük az árveréstervezés fontosságát, érdemes összehasonlítani a brit, a holland és a dán mobilfrekvencia-aukciókat. A brit árverés történt legkorábban, és rendkívül sikerenek bizonyult. Öt eladó licensz volt, és négy erős (már korábban a piacon lévő) jelentkezőről lehetett tudni, továbbá minden cég legfeljebb egy licenszet szerezhetett. A legalább egy szabad licensznek és a jó árveréstervezésnek köszönhetően végül 13 licitáló szállt be a versenybe, amely így óriási profitot hajtott: az aukció lakosonként 650 eurót termelt Nagy-Britanniának.

A holland aukció nem sokkal később zajlott, és a sikeres angol aukciót szerették volna vele lemásolni. Hollandiában szintén öt licensz volt eladó, azonban öt erős versenyző volt, aki már szolgáltatott a holland piacon. Mivel valószínűsíthető volt, hogy az öt erős versenyző mindegyike felüllicitálná az új versenytársakat, nem volt olyan új cég rajtuk kívül, amelyik beszállt volna az árverésbe. Így az öt szolgáltató verseny nélkül szerezte meg az öt frekvenciát, az angliai fejenkénti ár mindössze negyedét termelve.

Kicsit később Dániában négy licensz volt eladó, amelyekre 4 erős versenyző pályázott. A dánok azonban a jó mechanizmustervezéssel elkerülték a hollandok hibáját: zárt licites árverést alkalmaztak. Egy ilyen mechanizmusban az erős versenytársak nem fogják a célra rendelkezésre álló teljes összeget ajánlani, de nem reagálhatnak megfélemlítően az új versenytársak licitjére sem. Így az új licitálók is beszálltak a versenybe, ugyanis volt esélyük nyerni. A sok cég közötti verseny pedig felhajtotta az árakat.

Az árverések mechanizmusának megtervezése tehát nagy különbségeket okozott az állami bevételekben. A példákból jól látszik, hogy a legegyszerűbb, emelkedő árverés sokszor nem kívánatos eredményekre vezet, mint a Wellcome, a német vagy a holland mobilhálózat kiárusításának esetében. Abban az esetben azonban, amikor a tervezett mechanizmus elősegítette új szereplők belépését, és kizárta az vevők közti összejátszást, drasztikusan emelkedett az államkasszába befolyó összeg.

A szerző az Oxfordi Egyetem mesterszakos közgazdaságtan-hallgatója. Korábbi írása az árverésekről a Qubiten: