Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gimnazista lány, aki úgy döntött, hogy bárd lesz. Az is lett, igaz, csak az olyan szerepjátékokban, mint a M.A.G.U.S. és a Dungeons & Dragons, de hát lépésenként kell haladni; eltelt néhány év, és Zalka Csenge Virág már doktorált is mesemondásból, de előtte rómais régészként még diplomát szerzett az ELTE-n.

Számos mesekönyve megjelent saját és feldolgozott mesékből; legutóbbi kötetében, A néma istennőben a kevésbé ismert görög-római mítoszok nyomába eredt, gyakran úgy, hogy a hiányzó részeket régészeti leletek és különböző, kevésbé ismert elbeszélések alapján próbálta rekonstruálni – a forrásokat precízen megadva, hogy lehetőséget biztosítson más mesemondóknak is, hogy megtalálják a történet (szerintük) igazi verzióját.

Mert hát hiába szereti mindenki Héraklészt vagy Odüsszeuszt (vagy nem szereti; vérmérséklettől és a kötelezőkhöz való viszonytól függ), azért még az antik mítoszok sem számítanak lerágott csontnak, ha az ember tudja, hogy hol érdemes keresgélni, és az ókori szuperhősök mellett hajlandó némi érdeklődést mutatni a többi, nem is kevésbé érdekes szereplő iránt is. Zalka Csenge Virággal a profi mesemondásról, egy mesébe illő karrierről, a Marvel-univerzumról, Lady Augusta Gregoryról, a D&D kasztrendszeréről és arról is beszélgettünk, hogy vajon kinek köszönhetjük az Arthur-mondakör valaha volt legjobb feldolgozását.

A mesék sorsa

A mesék sorsa az, hogy feldolgozzák őket, anélkül nagyjából nem is lehet igazi meséről beszélni. Lehet, hogy szentségtörésnek tűnhet hozzányúlni ezekhez az öröknek tűnő történetekhez, de ha Sir Thomas Malory, John Updike vagy akár Terence Hanbury White, a legangolabb angol is megtehette ezt, másnak sem kell félnie tőle.

A mese alakul: nem véletlen az sem, hogy Zalka a Qubit kérdésére éppen az Üdv néked, Arthur, nagy királyt nevezte a mondakör legjobb feldolgozásának. Stephen Fry, a britek hivatalosan is intelligens szerzője három kötetben is megpróbálta aktualizálni a görögök viselt dolgait, és még ő sem tudta megmondani a tutit – rendben, Odüsszeuszt mondjuk éppen agyafúrt szarházinak nevezte, de ki tudja, hogy milyen szóvirágokkal illették őt korai görög mesélők, akik az ismert történetet toldozva-foldozva, különböző verziókra támaszkodva próbálták meg átadni a hős kalandjait az akkori hallgatóságnak. Egy mesemondó, pláne egy nemzetközi, a mai napig ezt csinálja, bár a toldozásban és foldozásban azért vannak fokozatok, a mese nyúlürege pedig nem csak a mesében mély.

A mesemondó-karrier megértéséhez kicsit vissza kell lépnünk az időben. Zalka mesék között nőtt fel, a szülei és a nagyszülei is meséltek, így természetes volt számára, hogy ő is meséljen – igaz, akkor, amikor ez az igény jelentkezett benne, fogalma sem volt róla, hogy ezt lehet professzionális, pláne nemzetközi szinten is csinálni.

Istenek és harcosok

A kezdő lökést G. Beke Margit kelta és északi gyűjteményei adták, aztán jött Lady Augusta Gregory akkor még csak angolul hozzáférhető könyve, az Istenek és harcosok, innen pedig nem volt megállás. Természetesen vagy nem természetesen, de egyenes út vezetett a szerepjátékok világába is, ahol a jó mesélő nagy kincs, a mitológia pedig kimeríthetetlen ihletforrás – igaz, ahogy a mesemondó elmesélte, a kezdeti kalandokban inkább filmekre támaszkodott, de mese az is.

„Inkább meséltem, mint játszottam” – mondta, de amikor játszott, bárdot alakított (M.A.G.U.S.-ban, ami a némileg eltérő kasztmegközelítések miatt lehet fontos). Később más játékok jöttek; Zalka ekkor jött csak rá, hogy az, amit valójában csinálni akar, nem a M.A.G.U.S. éneklő illuzionistájához hasonlít, hanem inkább a D&D mágusához, aki számos alapanyagot felhasználva, alapos kutatás után tud csak varázsolni.

A kutatómunka pedig nem csak a szerepjátékhoz fontos, hanem ahhoz is, hogy az ember nemzetközi mesemondó legyen. Vagy „csak” mesemondó. Fontos részlet, hogy Zalka szerint a meséket lehet ugyan csűrni-csavarni, de teljesen átalakítani már nem, vagy csak óvatosan lehet: kalandmesterként a mesemondó csak alig alakított a történeteken, amióta pedig ki is adják a történeteit, kínosan ügyel rá, hogy ha valamit megváltoztat bennük, azt véletlenül se próbálja népmesének eladni, legfeljebb népmesei ihletésű szövegnek.

Az eredeti illúziója

Alakítani viszont mindig kell: Zalka szerint a mesék alkalmanként változnak, fejlődnek, és van olyan, amit népmeseként kezdett mesélni, de kinőtte magát, és már inkább csak ihletésként hozza fel az eredeti történetet. Már ha létezik egyáltalán eredeti, a mesemondó szerint ugyanis egy-egy mesének sok változata van, amelyek között az „eredeti” gyakran csak egy verziója ugyanannak a történetnek, a mesemondó (vagy meseíró) pedig ízlése, habitusa és közönsége alapján dönt arról, hogy merre kanyarítja a történetet. Akinek meg ez szentségtörés, annak ott vannak a jegyzetek: egy-egy hagyományos történetnek ugyan sok magva lehet, de a mesemondó sem az ujjából szopja, hogy éppen melyikre támaszkodjon.

A néma istennőben megjelent mítoszok kipótolásához például komoly kutatómunka kellett: akadt, hogy egy kép vagy cseréptöredék alapján sikerült összelegózni, hogy hogyan szólhatott az eredeti történet, de azért ebben is akadnak támpontok. Zalka a gyűjtött népmeséket említette példaként: ő maga ugyan régészként nem gyűjtött a szó hagyományos értelmében, de annyi mesét látott már, hogy egyes elemek hiánya vagy megléte már felkelti a gyanúját. Mint mondta, mindenki lehet rossz passzban, elfelejthet részeket, ezért aztán egy olyan mesénél, ahol három állat fordul elő egymás után, és ezekről a többi hasonló alapján lehet is tudni, hgoy mifélék lehetnek, gyanús, ha mondjuk egy ló kétszer kerül elő egymás után – egyszerűen nem illik a meséhez. Ehhez viszont ismerni kell a kultúrkört is, mert ha már állatokról van szó, egyáltalán nem mindegy, hogy melyiknek milyen szimbolikát tulajdonít az a kultúra, ahonnan a mese való.

Micsoda Mbambi?

És itt kezdődik a nyomozás, ami órákon és napokon át is tarthat, ha a mesemondó nem elégszik meg annyival, hogy jött egy madár. Igen ám, de nem mindegy, hogy milyen: erről a mesemondó a blogján a bukázósas esetét hozza elő. Egy afrikai népmesénél nem mindegy, hogy milyen állatok kerülnek elő, de az sem, hogy a nevük mennyire cseng idegenül a magyar hallgatóság számára. Ezt könyvben még lehet lábjegyzetekkel tisztázni, de élő szóban már kevésbé, és az sem mindegy, hogy az egyes fajoknak milyen szimbolikus értékük van az adott kultúrkörben.

Mint kiderült, a Kimanaueze fia és a Nap és a Hold lánya című mesében Mbambi, az antilop a könyv jegyzetei alapján egy nem létező fajhoz tartozik, Soko, a nagyobb antilop valószínűleg nem sima antilop, hanem egyenesen Antidorcas marsupialis, Kikuambi viszont egyáltalán nem karvaly vagy héja, hanem gébics. És ez még csak a jéghegy csúcsa, mert ott van még Holokoko, aki bukázósas. Ez sem tűnik egyszerű körnek, de Zalka felidézett egy ennél durvább nyomozást is: itt egy berber népmese eredetét próbálta kikutatni, a szálak pedig egészen 1910-ig, egy francia magazinig vezettek vissza. A nyomozás végeredményeként megszületett mese, az Aisa, a démonvadász a mai napig a mesemondó egyik kedvenc története.

Meseszerű történet

Az egykori bárdokhoz és a Homérosz tetteit elmesélő görögökhöz hasonlóan a mai mesemondónak sem árt felkészülnie – nemcsak az anyagból, hanem az emberekből is. Zalka 10-20 mesével készül egy estre, amiből négyet vagy ötöt ad elő, attól függően, hogy milyen hosszúak a mesék, milyen korú a közönség és hogyan reagál arra, amit hall. A műsor az igényektől is függ, és így indult a mesemondó karrierje is: amikor eszébe jutott, hogy ő modern bárdként ismeretet akar terjeszteni, mégpedig meséken keresztül, számos múzeumot felkeresett az ötlettel, és végül a Szépművészetiben haraptak rá – azzal a feltétellel, hogy mondjon egyiptomi történeteket, stílszerűen az Egyiptomi Gyűjtemény kellős közepén. Sikerült, azóta múzeumokba is hívják.

Bár valamilyen kánon létezik, ez leginkább csak azt érinti, hogy miről tudnak már eleve a közönség soraiban, azt, hogy ki mit mesél, nem nagyon szabályozza semmi, legfeljebb a mesemondó lelkiismerete. Zalka ennek megfelelően kerüli a kirekesztő, rasszista vagy elítélő meséket, állatmesékből sem szeretne olyat gyűjteni az új kötetébe, ahol egy állat csak azért gonosz, mert éppenséggel farkas vagy valamilyen más rossz hírnévnek örvendő faj tagja; nem szereti az asszonyverős meséket, és a Világszép Alapítvány főállású munkatársaként ügyel arra is, hogy az intézetben élő gyerekeknek ne traumatikus, gyerekverős vagy gonosz mostohás mesékkel készüljenek.

A sokat áldott és átkozott D&D

Idáig persze el is kelett jutni – de hogyan lesz valaki profi mesemondó? Zalka szerint leginkább úgy, hogy mesél, és persze meséket olvas, ehhez pedig tökéletes gyakorlásnak számít a szerepjáték, ami a mesemondó szerint ma a legközelebbi tapasztalata lehet a hajdanvolt közös meséléseknek – nem véletlen, hogy ezt választotta doktori témájának is Amerikában. A disszertációhoz szükséges kutatómunka elég irigylésre méltó: dokumentálni kellett, hogy hogyan játszanak, bár ezzel még mindig nem nyerte meg a lottóötöst, az egyik ottani szaktársa tudományos kötelezettségből látogatta Disneylandet. A szerepjátéknak viszont van még egy haszna, azon kívül, hogy segíti a mesélőt: a résztvevők is profitálhatnak belőle, egyes modulok pedig, amiket Zalka mesél, mitológiai témákon keresztül fontos etikai dilemmákkal is szembesítik a játékosokat.

Ahogy a szerepjáték, úgy a mesehallgatás és -mondás is rétegműfajnak tűnik, pedig nagyon nem az: ahogy Zalka rámutat, a Marvel-univerzum is egy új mitológia, a könyves sikerlistákon tarolnak a mitológiai témájú regények és feldolgozások a komolyabb hangvételű regényektől a lektűrig, és persze a filmipar is rátalált a témára, ami annyira örökzöldnek számít, hogy valójában nem is kellett rátalálni, hiszen mindig is ott volt. Az embernek szüksége van mesékre, és nem is árt, ha vannak bárdok, akik előássák azokat a régebbi történeteket, amiket már senki nem akar mesélni, mert Odüsszeuszon és Héraklészon túl is van élet, csak oda kell rá figyelni.