Undorpropaganda

Az undor az egyik legalapvetőbb velünk született emberi érzelem, és nélkülözhetetlen a túléléshez: ősi funkciója a fertőzések elkerülése. Olyan ősök leszármazottai vagyunk, akik messze elkerülték a fertőzésveszélyre utaló szagokat és látványokat, mint a bomló holttestek, az ürülék vagy a romlott hús bűze és látványa. Akik ezt nem találták kellőképpen visszataszítónak, jó eséllyel megfertőződtek és meghaltak, mielőtt még szaporodhattak és utódaikat felnevelhették volna. Ezért aztán ők nem is válhattak a mi őseinkké. Generációk hosszú során át, állati őseinktől örököltük a zsigeri viszolygásra való erős hajlamunkat. Nem azért kerülünk bizonyos szagokat és látványokat, mert azok eleve bűzösek vagy visszataszítóak, hanem az agyunk azért minősít bűzösnek és émelyítőnek egyes szagokat és látványokat, mert azok fertőzésveszélyt jeleznek. Persze a kényszerű élethelyzetek késztethetnek arra egyeseket, hogy megtanulják ezt az ösztönös viszolygást elfojtani. A gyilkossági helyszínelők vagy a hivatásos kórboncnokok némi gyakorlat után már kevésbé hevesen reagálnak arra, amitől más ember émelyegne, elfordulna és elmenekülne – de ezek tanult dolgok, míg az undor maga velünk született zsigeri reakció. Undorra való képesség nélkül tehát életképtelenek volnánk.

(Sokan irtóznak még a pókoktól, skorpióktól, varangyoktól és kígyóktól is. Ezek ugyan nem különösebben fertőzésveszélyes lények, viszont halálosan mérgezők lehetnek, így a velük szemben érzett viszolygás is hasonló evolúciós szereppel bír.)

Az undorkeltés szerepe a politikai kommunikációban

Az undor tehát a vonzódás és elfogadás zsigeri ellentéte, ezért a reklámiparban arra volna felhasználható, hogy a rivális cégek termékeitől vagy szolgáltatásaitól elriassza a fogyasztókat. Hatékony piaci stratégia volna, ha egy üdítőital-gyártó vállalat vagy egy gyorsétteremlánc fennen hirdethetné, hogy a versenytárs cég termékei romlottak, büdösek, hányást és hasmenést okoznak, ilyen reklámokat mégsem látunk. Feltételezem, hogy azért nem, mert a piaci szereplők közti nyílt lejárató kampányokat jogszabályok tiltják, és a hatóságok az elkövetőt szigorúan megbüntetnék. Nem úgy a politikai kampányok műfajában, ahol ugyanez – ki tudja, miért – megengedett, hatékony, és jövedelmező iparág.

A politikai kommunikációban tehát az undorkeltés eszköze lehet minden képi vagy szóbeli üzenet, ami a lejáratni kívánt ellenfelet – kimondva vagy kimondatlanul – fertőzésveszéllyel vagy betegséggel társítja. Nem kell, sőt nem is szabad észszerű, logikus kapcsolatra utalni, a cél inkább az ellenfél és a fertőzésveszély közötti érzelmi kapcsolatot kialakítása.

Ótvaros, leprás vagy ideggyenge

A legegyszerűbb eljárás nyilván a lejáratandó ellenfél beteg vagy fogyatékos voltát híresztelni, ezt ismételgetni rádiós, televíziós és internetes csatornákon, és erre utaló fotómontázsokkal kiplakátolni az országot. Állítható például az, hogy az illető ótvaros, leprás, vagy ideggyenge. Az előbbiek azért is hatékonyak, mert még a laikus is gyanítja, hogy ezek testi érintkezéssel terjedő fertőzések lehetnek, jó lesz tehát távolságot tartani. Az utóbbi viszont azért lehet előnyös megoldás, mert valójában nincs is ilyen betegség, így az állítás nem cáfolható.

Fényképek manipulált montázsával a megtámadott személy sejthető betegség tüneteivel ábrázolható. Kevéssé tudatosuló, ezért hatékony manipuláció lehet, ha a fotók színárnyalatait eltorzítják úgy, hogy az ellenfél arca, bőre sápadtnak, szürkének tűnjön. Az egyébként színes plakátokon a lejáratásra ítélt politikus fotóit lehet szürke színekben, durván szemcsés felbontásban mutatni. A szürke, ragyásnak tűnő arcbőr a felületes szemlélőnek betegséget sugall, ezért taszító. Ezzel ellentétes, pozitív hatást válthat ki, ha egy politikus narancsos árnyalatra festi az arcát és haját, hogy a kicsattanó egészség látszatát keltse.

Kórokozók, paraziták és vérszívók

Alternatív módszer, ha az ellenfelet nem betegségekkel, hanem közvetlenül a kórokozókkal társítják. Megalázandó embertársunk baktériumnak vagy vírusnak nevezhető. Azonban más mikrobiális kórokozókat, mondjuk prionokat vagy viroidokat már hiba volna felemlegetni, mert a választók biológiában kevéssé járatos többsége sosem hallott ilyesmiről. Összességében elmondható, hogy a mikrobák szakszerű felemlegetése kevéssé hatékony, mert az nem igazán a zsigeri ösztönökre hat, hanem inkább tudományos szőrszálhasogatásnak tűnik.

Hatékonyabb eszköz a gyalázni kívánt áldozat kapcsán a szabad szemmel is látható, ezért közismert parazita, vérszívó állatok felemlegetése. Ez érthetően viszolygást fog kiváltani, hiszen ezek a lények fertőzéseket terjeszthetnek. Ebben a kategóriában a pióca, a féreg, a nyű, a tetű, a kullancs és a poloska a kézenfekvő választás. Tavaszi ünnepen például aktuális szófordulat lehet az áttelelő poloskák eltakarításáról szónokolni. A tehetségtelen, lojális, ámde a felmagasztalt hatalom által bőkezűen pénzelt firkászok (hiszen van belőlük bőven) közpénzkullancsnak nevezhetők. Általánosabb megoldásnak számít egyszerűen csak élősködőnek, parazitának nevezni az ellenfelet, anélkül, hogy rágalmazónak felesleges zoológiai részletekbe kellene bocsátkoznia. Ennél is kifinomultabb megoldás egyszerűen csak annyit felemlegetni, hogy az ellenfél egy gazdatest melegében él – ugye tetszik érteni.

A radikális zöld mozgalmak és az úgynevezett „mélyökológia” híveitől sem idegen egy kis parazitázás. Érdekes, bár kissé mizantróp értelmezésük szerint az emberi faj egésze parazita, a gazdaegyed pedig a Föld, a bioszféra vagy az anyatermészet. Egyes extrém aktivisták ezért már az emberiség egészének önként felvállalt kihalását javasolják. Szerintük ez volna a legjobb módja a környezeti gondok felszámolásának és a bioszféra teljes gyógyulásának.

Kóros elváltozások és fertőző testnedvek

Végül lehet a kiközösítendő áldozatot magával a kórképpel, a beteg elváltozással azonosítani. Állítható például, hogy az illető rákos daganat vagy gennyes fekély a társadalom, a haza vagy épp a nemzet testén.

Mivel pedig az uszulásra fogékony hallgatóság zoológiai műveltsége joggal szerénynek feltételezhető, a zsigeri viszolygás felkeltésére még ennél is alkalmasabb a fertőzéseket közvetítő, ezért visszataszítóan ható biológiai testnedvek felemlegetése. Az áldozatul választott embertársaink kapcsán lehet gennyet, taknyot, húgyot, szart, fost (ez egyúttal utalás a fertőző hasmenésre, ezért hatékonyabb), valamint gecit (már elnézést, de ez az ondófolyadék megnevezése egyes kulturális körökben) emlegetni. Cizellált megoldás nyálas, váladékos, csigaszerű, nyálkás közeget emlegetni. Az előzőkkel szemben a testnedvek undorkeltő szerepe nem feltételez tudományos alapismereteket sem, így tágabb körben és erősebben hat.

Figyelemre méltó újítás e téren a „liberális” szó ötvözése a „nyák” szóval, megalkotva a „libernyák” kifejezést mint nyelvstratégiai innovációt. Egyesek mindezt az angol „loopy liberal” magyar megfelelőjének tartják. Ez is egy lehetséges értelmezés, ha mondjuk a „bumburnyák” és a „liberális” szavak összevonásából eredeztetjük a kifejezést. Sokaknak viszont csak a „nyák” mint biológiai váladék sejlik fel mögötte. Kóstolgassuk csak tovább „nyák” végződéssel az egyes politikai meggyőződéseket. Hogyan is hangozna, ha mondjuk a közéletben csak „konzervnyák”, „dékányák”, „szocnyák” vagy „fidnyák” embertársainkról beszélnénk? Ezzel magunk is az undorpropaganda szintjére züllenénk. Ne tegyük ezt.

Zoológiai szempontból nem meglepő

Ehhez képest könnyű, hétköznapi rutin a fertőzéseket közismerten terjesztő állatokkal társítani az áldozatul kipécézett, jobb sorsra érdemes embertársainkat. Lehet patkányozni, csótányozni, rühös rókázni, több-kevesebb eredményességgel. Kevésbé hatékony, de olykor mégiscsak felbukkanó alternatíva a biológiai lebomlás, a dögevés folyamatának állati szereplőihez kötni az áldozatot; e téren a hiéna, a keselyű és – zoológiai szempontból némileg meglepő módon – a termesz jöhet még szóba. Ez az undorkeltési módszer sem alaptalan, hiszen a bomló biológiai anyagok körül számos különösen gyilkos kórokozó, mint például a lépfenét vagy a botulizmust okozó baktériumok is felsejlenek.

Az ilyesfajta érzelmi manipulációk az alapvető biológiai ismeretekkel sem rendelkező politikusoktól jönnek, és a hozzájuk hasonlóan műveletlen választóiknak szólnak, céljuk mindössze az ösztönös undorkeltés. Ezért a hasonlatképpen felemlegetett állatok valós biológiai természete szabadon torzítható. Természetvédelmi szempontból például a keselyűk nagy becsben tartott, kihalófélben lévő természeti értéknek számítanak, és igen szigorú törvényes védelmet élveznek Európa-szerte, így természetesen hazánkban is. Ezt persze nem tudhatják a politikai manipulációval megcélzott választói tömegek, ezért a politikai manipuláció elérése céljából mindez a legkevésbé sem zavaró.

Hajlamunk a homoszexualitástól való viszolygásra

Megpróbálok itt nagyon körültekintően fogalmazni, nehogy akaratlanul is megbántsam homoszexuális honfitársainkat, de el kell gondolkodnunk azon, hogy a legkülönbözőbb történelmi korszakokban, a legkülönbözőbb társadalmakban ismételten felmerül (a budapesti Pride felvonulások ellentüntetői is lepedőnyi molinókon hirdették), hogy „undorító a másságotok”. Vajon lehetséges-e, hogy a homoszexuális kisebbség létét a heteroszexuális többség – vagy legalábbis annak egy része – járványtani veszélyként éli meg? Sajnos a nemi úton terjedő fertőzések valóban jobban terjednek a férfi homoszexuális körökben, mint a többségi társadalomban, tragikus példát nyújtott erre a globális AIDS-járvány korai szakasza. Ennek talán az a legkézenfekvőbb oka, hogy körükben gyakoribb a partnercsere, mint a népesség egészében. Mindez megmagyarázhatja, hogy a meleg férfiak társadalmi elutasítottsága miért sokkal erősebb, mint a leszbikus nőké.

Hogyan lehetne csökkenteni ezt a – talán – részben veleszületett többségi hajlamot a férfi homoszexualitással szembeni viszolygásra? Nyilván sokat segíthetne, ha ők is társadalmilag elismert, nyilvános, stabil párkapcsolatban élhetnének, hiszen ez társadalmi normává emelné a nyilvános partner iránti szexuális hűséget, csökkentené az alkalmi partnerek számát, ezáltal enyhítené a homoszexualitásnak a heteroszexuális többségétől eltérő járványtani szerepét. Ezért is volt előremutató lépés Ferenc pápa javaslata, hogy a katolikus papok megáldhassák a homoszexuális párkapcsolatokat is. Ez nemcsak az érintetteknek, de a többségi társadalomnak is nyilvánvaló érdekében állna. Én tehát bizakodva várom, hogy a hazai papság is felismerje és képviselje ezt az elvet, szavukat bátran felemelve az undorpropaganda virtuózaival szemben.

Az undorpropaganda durvább, mint a sima dehumanizálás

A szociálpszichológusok persze régóta mondják, hogy a heves politikai vitákban az ellenfél dehumanizálása – tehát az emberiség köréből való szimbolikus kirekesztése – hatékony és kegyetlen szónoki fogás. De fentebb nem erről beszéltem, itt a lényeg nem az embertársak köréből való kitaszítás, hanem az émelyítő, zsigeri undor szándékos felkorbácsolása. A hazai közéletben ez már szinte hétköznapi jelenség. Nem állítom, hogy korábban egyáltalán nem volt ilyen, hiszen a „tetves cigány”, vagy a „büdös zsidó” kifejezések ismerősen visszacsengenek még a gyermekkoromból. De akkoriban nagyjából ez volt a teljes szókészlet, ma pedig egy jól fizetett megmondóember ennyivel már nem is kerülhetne képernyőre. Ma a finomabb, választékosabb és változatosabb utalások korát éljük.

A történelmi előzmények fényében a gyalázott ember vagy embercsoport kórokozónak, parazitának, daganatnak vagy fekélynek való minősítése talán a kiirtásukra való közvetett, burkolt utalásnak is értelmezhető. A történelemben több példát látunk erre: a náci propagandát, amely élősködőnek minősítette a zsidókat a 30-as években; a Sztálin-korszakot, mikor a kommunista propaganda parazitának minősítette a kulákokat, vagy a hutu propagandát Ruandában, amely a tuszi kisebbséggel tette ugyanezt a ’90-es években. Mindhárom eset fékevesztett, tomboló vérfürdőben végződött. Ezért is volt némileg visszatetsző, mikor 1996-ban egy jeles szónok legszebb nemzeti ünnepünkön azt harsogta, hogy „a magyar ember tavasszal féregirtást végez”, majd idén tavasszal egy másik szónok az „áttelelt poloskák” felszámolására utalt hasonló hevülettel. Tudjuk, persze, hogy mindez csak ártalmatlannak szánt szófordulat, de emlékeztetnék itt arra, hogy a történelem során már túl sokszor, túl sokan értették félre az efféle szónoki túlzásokat.

A 20. század második felében a politikai viták rendezésének eszközei még a fekete autó hajnali érkezése, a csengőfrász, a bebörtönzés és a kivégzés volt. Mindez már a múlté, hiszen az újabb történelmi korszakokban már újabb technológiák szolgálnak a politikai brutalitás eszközeiként. A mai modern, erősen mediatizált világban ez az új eszköz az undorpropaganda. Engem nem háborít fel, csak elszomorít.

Meghaladhatjuk-e az undorpropagandát?

Az olvasó talán még sosem látott ennyi visszataszító, undorító kifejezést egyetlen írásban összegezve, és sajnálom is, hogy ezt most így egyben, logikus rendbe szedve kellett áttekintenie. De szembe kell néznünk azzal a mérgező közélettel, amiben élünk, ami miatt a gyermekeink gyűlölik a politikát, belső emigrációba menekülnek vagy külföldre költöznek. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy biológiai késztetéseinktől vezetve mit érzünk mi magunk, mit éreznek a honfitársaink. Ők talán más pártok szavazói, de biztosan nem gennyesek, nem hugyoznak az uszoda vizébe, és egészen biztosan nem ótvarosak. Mindezen túl kellene lépnünk már.

Csak akkor lehetünk védettek a tervszerű undorpropaganda manipulációival szemben, ha értjük e módszer kegyetlen hatékonyságának biológiai gyökereit. Némi evolúciós pszichológia, járványtani alapismeretek meg egy kis parazitológia az egész; mindössze annyi, amennyit fentebb összefoglaltam. Ha ezt megértjük, felszabadultan dőlhetünk hátra a fotelben még akkor is, ha az undorkeltés fekete öves nagymestere fityfenékkel ékesített lovagkeresztet kap. Mert nem működhet normálisan az a politikai közösség, ahol a vitában mindössze annyi a mondandónk, hogy honfitársunk förtelmes okádék. Fel kellene nőni végre a felelősségteljes közéleti megnyilvánulásokhoz, a választóknak éppúgy, mint a megválasztottaknak, az íróknak éppúgy, mint az olvasóknak – ez közös felelősségünk. Hogy azután férgekre-poloskákra való utalások nélküli, a nemzeti ünnephez valóban méltó beszédeket halljunk március 15-én.

A szerző biológus, az MTA doktora, egyetemi magántanár, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem külső óraadó tanára.