Vér, verejték, atmoszféra – a tengeralattjárók nyomasztó története

Az első birodalmak felépülése óta a tenger volt az egyik legfontosabb erőforrás: akinek volt, és hajózni is tudott rajta, nagyobb, hatalmasabb lehetett riválisainál, és minden korszaknak meg is voltak a tengeri nagyhatalmai. A nagyobb és jobb hajóflották megépítésétől a világuralmat remélték, és idővel így jöttek képbe a tengeralattjárók is, amelyekből számos kudarc és emberélet árán végül félelmetes fegyver vált.

Az első tengeralattjáró ötlete Cornelius Drebbel holland származású mérnök és feltaláló fejéből pattant ki a 17. században, amikor az angol király udvarában dolgozott. 1620-ban megépítette a világ első gépét, amely víz alatt is képes volt közlekedni, kinézetre pedig leginkább két evezős csónak szerelemgyerekének tűnt. Meghajtását vízhatlan nyílásokon keresztül pár evező látta el, a merüléshez vízzel feltölthető sertésbőr hólyagokat használtak. Drebbel két hasonló, de nagyobb eszközt is épített, amelyekkel már 3 órát volt képes a Temze mélyén, 15 méteres mélységben eltölteni a király és a londoniak legnagyobb csodálkozására. De az akkori döntéshozók nem ismerték fel a lehetőséget, egyedi csodának tartották.

A következő évszázadig kellett várni, hogy valaki újra elővegye a témát. A 13 gyarmat élethalálharcát vívta az angolokkal szemben: a blokád alá vont amerikaiak vevők voltak minden ötletre, amely segített, hogy az angol hajókat eltüntessék a kikötők elől. David Bushnell 1776. szeptember 7-én Turtle, azaz Teknős nevű eszközével megpróbálta elsüllyeszteni az Eagle-t, a brit flotta zászlóshajóját. Az egyszemélyes, fából készült és izomerővel működtetett tengeralattjáró küldetése nem járt sikerrel, a magával vitt bomba túl messze robbant a kiszemelt céltól. Ez volt az első alkalom, hogy katonai célra használtak egy tengeralattjárót, de a sikerre még várni kellett.

A következő kísérlet Wilhelm Bauer német tüzértiszt nevéhez kötődött 1850-ben. Ezt a járművet ugyan szintén emberi izomerő hajtotta, de felépítését tekintve a mai tengeralattjárók elődje volt. A nyilvános bemutatón kisebb katasztrófa történt, a víz lassan betört a belsejébe, és Kiel kikötőjében a mélybe süllyedt a legénységgel együtt. A készítővel együtt hat órát vártak a mélyben a tengerészek, mire a nyomás kiegyenlítődött, és a felszínre tudtak úszni. Ez volt az első eset, hogy egy bajba került tengeralattjáró legénysége sikeres menekülést hajtott végre.

Az első sikeres támadás

Alig egy évtizeddel később Amerikában újabb elszánt tengerészek merészkedtek a víz alá, az amerikai polgárháború ugyanis nagy lökést adott a tenger alatti hadviselés fejlődésének. Elsőként az északiak építették meg a USS Alligatort, amelyet 1862-ben megpróbáltak bevetni, de első alkalommal félő volt, hogy a folyó, ahonnan a déliek elsüllyesztendő hajóját be akarták cserkészni, nem elég mély. A második alkalommal pedig fogyni kezdett a levegő a szivar belsejéből, és a legénységnek menekülnie kellett. A még Lincoln elnök által is megszemlélt csodafegyvernek végül egy vihar okozta a vesztét. A legénységet még ki tudták menteni, de a jármű elsüllyedt.

A déliek szerencsésebbnek bizonyultak. A Horace Hunley százados tervezte tengeralattjárót is emberi erő működtette, a fegyverzete pedig egy, a hajóorrból előrenyúló hosszú rúd volt, amire robbanóanyagot erősítettek. 1863-ban az első útján ezt a járművet is baleset érte, elmerült a tengerben. De felszínre hozták az ekkor már vándorló koporsónak nevezett hajót, és 1864-ben újra megpróbálták. Február 17-én egy hadnaggyal és 8 önkéntessel együtt kifutott a charleston-i kikötőből, hogy megtámadja az északi blokád hadihajóit. A Housatonic korvett aznap este a levegőbe repült, ami új korszakot nyitott a tengeri hadviselésben: ez volt a világ első sikeres tengeralattjáró-támadása. Az eredményt beárnyékolta a veszteség is, mert a korvett akkorát robbant, hogy a támadókat is magával vitte a hullámsírba.

Az amerikai siker után Európában egyre több ország kezdett érdeklődni az új fegyvernem iránt. A fiumei Luppis János fregattkapitány megalkotta a tengeralattjáró legfontosabb fegyverét, a torpedót, amit Robert Whitehead angol mérnök tökéletesített. Az első korszerűnek számító tengeralattjárót a franciák építették meg 1888-ban. Itt már villanymotor volt a meghajtóerő, áttértek a dupla falú hajótestre, és bekerültek az első torpedók.

De a fejlesztéseket sok esetben tragédiák árnyékolták be, mint pl. a francia Pluviose esetében, amelyet 1910-ben egy postagőzös elgázolt a tengeren, így a tengeralattjáró teljes legénysége ott pusztult.

Osztrák-magyar torpedók

Az első világháború kezdetére minden nagyhatalom beszerzett pár tucat tengeralattjárót. A háború idején a víz alatti járművek további technikai fejlődésen mentek keresztül: egyre több torpedóvető csővel és fedélzeti ágyúval szerelték fel az egyre nagyobb és egyre bővülő legénységgel működő tengeralattjárókat. A háború kirobbanása után az első napoktól kezdve megindult a macska-egér harc a tengeren a tengeralattjárók és a hadihajók között. 1914. szeptember 22-én a német U-9 alig egy óra alatt három brit hadihajóval végzett, ami jelezte a fegyver hatékonyságát.

1915. augusztus 5-én az osztrák-magyar U-5 az olasz Nereide tengeralattjáróval találkozott. Az olaszok jártak rosszabbul, az U-5 torpedója végzett velük. Ez volt az első eset, amikor két tengeralattjáró csapott össze a tengeren. Bő egy évvel később az osztrák-magyar U-16 az olasz Nembo rombolót támadta meg, ekkor mindkét harci jármű megsemmisült: a romboló vízi bombája hullámsírba küldte a tengeralattjárót, annak torpedója meg az olasz hadihajót.

A Lusitania elsüllyesztése, 1200 civil halott

A németek úgy próbálták térdre kényszeríteni Angliát, hogy igyekeztek megbénítani a szigetország kereskedelmét; a túl kicsi és a kikötőkhöz kötött felszíni flotta helyett ezt a feladatot a tengeralattjárókra bízták. 1915-ben a németek minden Angliába tartó hajót célpontnak tekintettek, és figyelmeztetés nélkül tüzet is nyitottak. Május 7-én egy 30 ezer tonnás brit személyszállító hajó, a Lusitania került a német U-20 tengeralattjáró útjába. A németek azonnal indították a torpedókat, amint megbizonyosodtak a hajó nemzetiségéről. A közel kétezer utassal a fedélzeten hajózó Lusitaniát az orránál találta el egy torpedó, majd nem sokkal később egy másik robbanás történt a hajó belsejében. Alig 20 perc múlva a hajó 1200 fővel együtt elmerült a vízben.

Az utasok között 128 amerikai állampolgár volt, így a britek mellett az amerikaiak is felháborodtak a németek tettén, a fegyvertelen civil hajó elpusztításán. A hajóskapitányoknak elvileg tisztában kellett lenniük a német tengeralattjárók veszélyével, maguk a németek 50 amerikai újságban adtak fel hirdetésben figyelmeztetést. A németek a támadás után azzal érveltek, hogy a Lusitania hadianyagot is szállított Angliába. A barbár tett később az egyik oka lett annak, hogy az USA 1917-ben belépett a háborúba.

A Lusitaniával kapcsolatos iratok többségét az angolok titkosították, még a roncs kutatását sem engedélyezték, így csak 2008-ban bizonyosodott be, hogy a hajó kb. 173 tonna hadianyagot szállított titokban a rakterében, és annak a felrobbanása okozta a második detonációt, ami miatt olyan gyorsan süllyedt el a hajó.

A háború vége felé, 1918. szeptember 20-án az osztrák-magyar U-47 elsüllyesztett egy francia naszádot, amelynek legénységéből csak egy tiszt élte túl a támadást. A csuromvizes, félholt francia tiszt legnagyobb gondja az volt, hogy ha terhes felesége megtudja, mi történt a hajóval, elvetél. Ezt a cs. és kir. tengerészet lovagias tisztjei nem akarták, ezért táviratban üzentek a feleségnek, hogy nyugodjon meg, a férje biztonságban van.

Német farkasok a második világháborúban

A második világháborúban még nagyobb szerepet kaptak a tengeralattjárók. Minden hadviselő fél növelte a számukat, a méretüket, fejlesztette fegyverzetüket. Ahogy a háború kitört, megindult a harc a tengereken és a víz alatt is. A németek korábbi tapasztalataikból kiindulva nagy hangsúlyt fektettek erre a fegyvernemre, és Dönitz admirális kezébe adták az irányítást, aki a farkasfalka taktika alkalmazásával egyre több tengeralattjárót küldött a vizekre. Az első komoly sikereket a németek tengeri farkasai érték el, ezek közül az egyik legemlékezetesebb az U-47 akciója volt.

Scapa Flow az egyik legfontosabb haditengerészeti támaszpont volt az Egyesült Királyságban. A brit Admiralitás biztosra vette, hogy Scapa Flow ellen lehetetlen sikeres akciót végrehajtani: az öblöt roncsokból és aknákból felépített, áthatolhatatlannak tűnő tengeri zár védte. Alig három nappal a háború kitörése után Dönitz mégis megkezdte az előkészületeket Scapa Flow megtámadására. Tengeralattjárók indultak kikémlelni a környéket, felderítő repülők próbáltak használható fotókat készíteni, és még egy kémet is bevetettek, míg végül találtak egy 15 méter széles rést a tengeri záron. Ezen át hatolt be a Günther Prien irányította tengeralattjáró 1939. október 17-én éjszaka.

Az angolok nagy szerencséjére több egység éppen nem volt a kikötőben, de a németek így is borzalmas pusztítást végeztek. Az angol flotta egyik ikonja, a HMS Royal Oak csatahajó elsüllyedt, és több más hajó is megsérült, de magas volt az áldozatok száma is, 833-an vesztették az életüket. Prien lett Scapa Flow Bikája, aki, miután megalázta az angol flottát, Németországban hős, jelkép lett, Angliában pedig egy elpusztítandó „farkas”. Günther Prient utol is érte a végzet, 1941 márciusában eltűnt a tengeren. Halála olyan jelentőségű volt az angolok számára, hogy maga a miniszterelnök jelentette be az alsóházban.

1943-ra a szövetségesek által bevetett radarok, konvojtaktika és mélységi bombák miatt a németek vízi előnye elolvadt, hatalmas erőkkel vadásztak rájuk. A németek figyelme részben a törpe tengeralattjárók felé fordult, építettek is párat, bevetésükkel is próbálkoztak, de kevés sikerrel.

Dönitz legnagyobb reménysége a XXI. típusú tengeralattjáró maradt a háború végére. De már túl késő volt, hogy bármi komoly eredményt elérjenek, pedig ha pár évvel korábban már ilyenekből állt volna a német tengeralattjáró-flotta, a szövetségesek nagy bajban lettek volna. Ez volt a létező legmodernebb tengeralattjáró-típus, minden mai társának az előfutára. Áramvonalas testű, előre gyártott elemekből összerakott hajó volt, aminek alig volt szüksége már arra, hogy a felszínen időzzön az akkumulátorok feltöltése miatt. Felépítése, képességei révén egyfajta lopakodó tengeralattjárónak készült, amelyet a korabeli műszerekkel szinte lehetetlen volt pontosan bemérni.

Az új tengeralattjáró-típusból az U-2511 volt az egyetlen, ami a háború végén bevetésen vett részt. 1945. április 30-án indult útnak, a legnagyobb nyugalommal szelte át az Atlanti-óceánt, fejlett műszerei révén minden közeledő hajót, repülőt észlelt, és kitért előlük. A szövetségesek annyit érzékeltek, hogy valaki ólálkodik a tengeren, de se pontosan bemérni, se elkapni nem tudták. Május 4-én a kapitánynak üzenet jött a háború végéről, és parancsot kapott a hazatérésre. De Schnee parancsnok az első és egyben utolsó bevetésen ki akarta próbálni, hogy mire is képes a hajója, ezért a legközelebbi konvoj felé vette az irányt. Lopakodó módban besurrant a konvoj közepére, és célba vette a HMS Norfolk brit nehézcirkálót. Egy szimulált torpedótámadással nyugtázták az U-2511 képességeit, majd hazatértek. A szövetségesek csak a hazatérés után tudták meg, hogy mi történt.

Törpe tengeralattjáróktól a repülőgép-hordozókig

A törpe típusok alkalmazásában az olaszoknak is voltak már tapasztalatai: gyakorlatilag egy békaemberek vezette torpedót építettek. Egyetlen komoly sikerüket 1941. december 19-én érték el, amikor az egyiptomi Alexandriában állomásozó angol flotta két csatahajóját támadták meg. Az angolok is megalkották saját X-osztályú mini tengeralattjárójukat. Legfontosabb célpontjuk a Norvégiában horgonyzó Tirpitz csatahajó volt, amelyet négy X-hajó árán súlyosan meg tudtak rongálni, később el is süllyedt. Ezután inkább felderítő feladatokra küldték őket Normandiába a későbbi partraszállást segítendő. Érdekes látványt nyújthattak az X-osztályú járművekről partra úszó búvárok, akik talajmintákat vettek Normandiában, amit aztán gumi óvszerekbe csomagolva vittek haza Angliába.

A Csendes-óceán térségében a japánok tettek kísérleteket az amerikaiak megállítására a háború második felében, és ebben a felszíni flotta sorozatos vereségei miatt egyre nagyobb szerepet szántak a tengeralattjáróknak. De sem elég jó, sem elég sok tengeralattjárójuk nem volt, így a japánok az amerikai lakosság morálját vették célba, például Santa Barbaránál egy japán tengeralattjáró a tengerparti olajfinomítót lőtte. Egy másik esetben a búvárhajó egy kis repülőgépet szállított, amely Oregon állam területén gyújtóbombát dobott egy erdőre. Nagyobb volt a riadalom mindkét esetben, mint a tényleges kár, de ez beindította a japán mérnökök fantáziáját.

1944 végére megszületett az I-400, majd testvérhajója, amelyek olyan nagyok voltak, hogy vízhatlan hangárjukban három zuhanóbombázó repülőgép fért el. Technikai csoda volt mindkét tengeralattjáró, de ennyiben ki is merült hadászati jelentőségük. 1945 elején a Panama-csatornához akarták küldeni a két hajót, hogy a 6 repülőgép öngyilkos akciót indíthasson a csatorna zsilipjei ellen, és így jelentősen megnehezítse a két óceán közötti hadianyag-szállítást. A tervből végül nem lett semmi, mert esély se lett volna a sikerre. Egy másik öngyilkos küldetésre küldték a két hajót az amerikai flotta ellen, de mire odaértek volna, véget ért a háború. A hajók így a kíváncsi amerikaiak kezébe kerültek.

9000 német civil tragédiája, és minden idők legnagyobb cápatámadása

A második világháború és egyben a történelem legnagyobb tengeri katasztrófája is a tengeralattjárókhoz kötődik. 1945 elején a németek a Hannibál-hadművelet keretében végrehajtottak egy tengeri kimentést, és Poroszországból közel 2 millió civilt szállítottak el hajókon Németországba. 1945. január 26-án a Wilhelm Gustloff nevű személyszállító hajón közel tízezer idős ember, nő és gyerek zsúfolódott össze. Egy szovjet tengeralattjáró rátalált a hajóra és három torpedót lőtt ki rá, így az rövid időn belül el is süllyedt. Az utasok közül 1239 embert tudtak megmenteni, míg közel kilencezren odavesztek, hatszor többen, mint a Titanic katasztrófájában.

Ha a katonai áldozatok szemszögéből nézzük, akkor az amerikai USS Indianapolis elsüllyesztése bizonyult a legvéresebbnek. Ez a hajó szállította az első atombombát a bevetés előtt a kontinensről Tinian szigetre, ahonnan aztán 1200 tengerésszel a fedélzetén egymaga tovább indult, hogy csatlakozzon a flottához. A nehézcirkálóra 1945. július 30-án talált rá a japán I-58 tengeralattjáró. A kapitány furcsállotta, hogy az Indianapolis egymaga és látszólag óvatlanul hajózik, nem cikk-cakkban halad, ahogy a hadihajók szoktak. Mocsicura Hasimoto kapitány két torpedót lőtt ki, a két találat után 12 perccel már el is süllyedt az Indianapolis.

A támadást mintegy kilencszázan túlélték, de ezután jött még csak az igazi, négy napig tartó horror. Mivel előzőleg a hajó titkos küldetésen volt, pár napig nem indultak a keresésére. A vízbe került túlélők jelentős része megsérült, nem volt elég mentőmellény, mentőcsónak, így a halottakról szedték le és egymástól próbálták elvenni a felszerelést a kétségbeesett tengerészek, fegyelmet, rendet már nem lehetett fenntartani az életükért küzdő emberek között. A legnagyobb veszélyt a vérszagra odasereglő cápák jelentették, amelyek egyenként kezdték levadászni a sérült, vérző vagy a többiektől elszakadó szerencsétleneket. Négy nap borzalom után egy repülőgép felfedezte a túlélőket, és pár órával később megérkezett a segítség. A kilencszáz túlélőből végül 317 ember maradt életben. A vízben meghaltak közül legalább százötvennel végeztek a cápák, így ez volt minden idők legnagyobb ismert cápatámadása.

A második világháború után a tengeralattjárók szerepe átalakult, a támadás mellett az elrettentés lett az egyik fő feladatuk, amihez megkapták a maguk nukleáris arzenálját, és rakétáik ma már szinte a Föld bármely pontját elérhetik. A második világháború utáni idők legismertebb tengeralattjáró-támadása 1981-ben, a falklandi háborúban történt, amikor a HMS Conqueror tengeralattjáró torpedót lőtt ki az argentin General Belgrano cirkálóra, és el is süllyesztette azt.

További felhasznált irodalom:

Günther Prien: Tengerek szürke farkasa, Auktor Kiadó, Budapest, 2011;
Csonkaréti Károly: A tengeralattjáró, Rubicon 8. évfolyam (1997) 7. szám;
Nagy Béla–Farkas Ildikó: Az elhallgatott tragédia, A „Wilhelm Gustloff” elsüllyesztése, História 2002/02.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt találhatók.