Létezik a midlife crisis, vagy csak a gondjaink szaporodnak?

Elliot Jaques kanadai pszichológus 1957-ben több nagy művész életművének áttekintésekor döbbent rá: az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutunk, ráébredünk, hogy mi is halandók vagyunk, valamint arra is, hogy az életünk üres és jelentéktelen egy Harley-Davidson Street Glide Special nélkül. De lehet, hogy a hírhedt életközepi válság, a midlife crisis csak mítosz, és valójában soha nem érezzük jobban magunkat, mint középkorúan?

Kovács Réka klinikai szakpszichológus szerint azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy természetszerű lenne az életközepi válság egy bizonyos életkorban, bár az elképzelhető, hogy egyesek krízisként élik meg azokat a kihívásokat, amelyek elkerülhetetlenek ebben az életszakaszban – ilyen lehet például a szülők halála, a megrendült egészségügyi állapot vagy a gyerekek kirepülése.

Jaques annak idején körülbelül száz kliens vizsgálata után mutatta be elméletét a Brit Pszichoanalitikus Társaság bizottságának. Egy harminchat éves páciens szavaival foglalta össze a midlife crisis állapotát: „mindeddig felfele mentem, és csak az eget láttam magam előtt, de most úgy érzem, hogy elértem a hegycsúcsot, innen már csak lefelé van, a lejtő alján pedig ott vár a halál”.

A bizottság nem fogadta kitörő lelkesedéssel Jaques elméletét – ennek Melanie Klein brit gyermekpszichológus szerint az lehetett az oka, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni a halál témájával. Maga a kifejezés sem került be a köznyelvbe egészen 1965-ig, amikor Jaques Death and the Mid-life Crisis címmel közreadott egy tanulmányt a témában. Ekkor már senkit nem zavart a halál kérdésköre: az életközepi válság úgy robbant be a köztudatba, hogy sokan egyenesen ugyanolyan természetesnek tartották, mint a dackorszakot a gyerekkorban.

Egy 1971-es New York Times-cikk „férfi menopauzaként” emlegette a jelenséget, egy évvel később pedig egy amerikai kormányzati jelentés arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy az életközepi válság hatására több, a harmincas évei végét taposó dolgozó halhat meg, ami káros hatással lehet a munkaerőpiacra.

A népszerűséget nem is annyira Jaques publikációja hozta meg a jelenség számára, mint egy újságíró munkája: Walter Pitkon a Life Begins at 40 című könyvével már 1933-ban megteremtette a piaci igényt arra, hogy beszéljünk a középkorúság válságáról, még akkor is, ha nem létezik. A jelenség a mainstreambe végül Daniel Levinson amerikai pszichológus könyvével, a Seasons of a Man’s Life-fal került be: ő úgy gondolta, hogy a középkorú férfiak (ő negyven és negyvenöt év közé helyezte ezt az időszakot) gyakrabban szenvednek az életközepi válságtól, mint hogy tünetmentesen átvészeljék ezt az időszakot.

A jelenség népszerűsége 1977-ben tetőzött, ekkor jelent meg Gail Sheehy amerikai újságíró könyve, a Passages. A könyvhöz több középkorú férfival és nővel interjúzott, és annak ellenére, hogy Levinson, ahogy a későbbi közbeszéd is, kifejezetten a férfiakat érintő tünetegyüttesnek tekinti a midlife crisist, Sheehy arra a következtetésre jutott, hogy mindezt a nők is átélik (a későbbiekben azonban ő is visszatért a férfiakhoz, és következetesen férfi menopauzaként emlegette a jelenséget). Annyira divatba jött a dolog, hogy akinek nem volt, feltétlenül úgy érezte, hogy feltétlenül be kell szereznie egyet.

A sötét középkorúság

Ahogyan Jaques is rámutatott, feltűnően sok nagy művész halt meg tragikusan korán – ami azt illeti, épp a midlife crisis idején. Mozart, Chopin, Rimbaud, Purcell és Baudelaire is 35 és 39 éves koruk közt hunytak el, a pszichológus szerint azért, mert minél zseniálisabb valaki, annál jobban megviseli az életközepi válság – olyannyira, hogy az igazán nagyok még bele is halnak. Ezek szerint meglepően sok géniusz vesz körül bennünket, ugyanis a Zürichi Egyetem két kutatója, Alexandra Freund és Johannes Ritter 2011-es felmérése szerint a megkérdezett 372 válaszadó 92 százaléka meg volt győződve róla, hogy létezik életközepi válság, 71 százalékuk pedig ismert is olyat, aki épp ezzel küzd. De mik a tünetei ennek a népbetegségnek?

Ha a hétköznapi definíciót vesszük alapul, elég megnéznünk az Amerikai szépséget, de Freund és Ritter is egy hasonlóan köznapi forgatókönyvvel indít: vegyük Tomot, a 49 éves bankárt. Tom huszonegy éve házas, két gyermeke van, és úgy érzi, hogy valami baj van a világgal; a feleségével elhidegültek egymástól, így viszonyba kezd egy nála huszonnégy évvel fiatalabb kolléganőjével. Az is felmerül benne, hogy ideje munkahelyet váltani, a hitelbírálatok sem hozzák már annyira lázba, mint régebben, és a további, a szakmában eltöltött évek kilátásától kirázza a hideg. Így hát elválik a feleségétől, vesz egy Harley-t, és új életet kezd.

A Cambridge Dictionary definíciója szerint ezt az állapotot boldogtalanság, aggodalom és csalódottság jellemzi, általában negyvenéves kor környékén jelentkezik, és gyakran azt eredményezi, hogy az emberek új utakat keresnek az életükben – itt nem esik szó gépjárművekről (pedig ez olyannyira hozzátartozik a kapuzárási pánikhoz, hogy a legtöbb, a témába vágó tanulmány vagy piros cabriót, vagy Harley-t emleget). A magyarul gyakran emlegetett kapuzárás a német torschlusspanik tükörfordítása, és bár a szót eredetileg nem kizárólag az életközepi válságra szokták alkalmazni, magyarul és angol nyelvterületen mégis a midlife crisis szinonímájaként kezelik.

De mikor csap le az emberre az életközepi krízis? Abban a gyerekek és a felnőttek is egyetértenek, hogy mit értünk öregkor alatt (részben azért is, mert a legtöbben olyan életeseményekhez kötik a definiálását, mint például a nyugdíjaztatás), a középkorúság megítélésénél azonban már nem ez a helyzet.

Úgy tűnik, hogy a középkorúság meghatározása nagyban függ a válaszadó korától: ha egy egyetemistát kérdezünk, neki egy harmincöt éves ember is középkorúnak számít, amit persze a ténylegesen harmincöt éves válaszadó nem pont így gondol: szerinte inkább negyven lenne a bűvös szám. Ha nagyon komolyan vesszük azt, hogy a krízis pont az élet felénél mutatkozik, akkor Magyarországon körülbelül 36 évesen törhet rá a férfiakra az új autó és új feleség iránti leküzdhetetlen vágy (nem számolva azzal a statisztikai törvényszerűséggel, hogy aki megérte a 36-ot, jó eséllyel hosszabb életre számíthat, mint a magyar férfiakra jelenleg érvényes születéskor várható élettartam, amelybe a 36 előtt elhalálozottakat is beleszámolják).

Mióta divatba jött a midlife crisis, többen is úgy vélték, hogy ez az élet velejárója, nincs mit tenni, középkorban automatikusan rosszabbul érezzük magunkat, ennek alátámasztására pedig sokan egy félmillió amerikai és nyugat-európai megkérdezésével végzett kutatás adataira hivatkoznak: ezek szerint az élet közepén érezzük magunkat a legkevésbé boldognak, de nem szabad csüggedni, ugyanis idősebb korunkra általában visszatérnek a szép idők.

Létezik egyáltalán?

Annak ellenére, hogy a David G. Blanchflower közgazdászprofesszor vezetésével végzett kutatás szerint Dél-Amerikában és Ázsiában ugyanúgy megfigyelhető ez az elégedettségi U-görbe, mint a nyugati országokban, nincs kétségbevonhatatlan bizonyítékunk az életközepi válság létezése mellett (külön érdekesség, hogy ugyanez a görbe figyelhető meg egyes főemlősök életén belül).

Sokan úgy vélik, hogy nincs szoros összefüggés az életkor és a boldogság között. Carol Ryff, a Wisconsini Egyetem pszichológusa szerint eleve hiba ilyen szabályszerűségeket keresni az élet változásairól, hiszen a pszichológiának nem ilyen nagy, általános történetekkel kell foglalkoznia, hanem az egyénnel. Lachman szerint nem csupán helytelen, hanem egyenesen veszélyes is sorsszerűségként elfogadni az életközepi válság létezését, mert így könnyen önbeteljesítő jóslat válhat belőle, és valóban válságként éljük meg az életszakasszal együtt járó kihívásokat.

További problémát jelent, hogy úgy tűnik, az U alakú görbe nem is nevezhető univerzálisnak: egy, Andrew Steptoe pszichológusprofesszor vezetésével végzett kutatás alapján úgy tűnik, hogy az életkor előrehaladtával Kelet-Európában csökken a boldogság szintje, a szubszaharai régióban pedig nem növekszik, tehát hiába áll a majmokra is az U alakzat, ha nem érvényes egyformán a Föld különböző tájain élő emberekre, sőt, még egy kelet- és nyugat-német, illetve brit személy boldogság-életciklusában is jelentős különbségek adódhatnak egy 2014-es tanulmány szerint.

Nancy Galambos, a Penn State University pszichológusprofesszora szerint a módszertannal van a gond: a boldogság méréséhez inkább ugyanazoknak az egyéneknek az életét kell végigkövetni, nem különböző korú, véletlenszerűen kiválasztott résztvevők megkérdezéséből kell következtetni az életút alakulására. Galambos eredményei ugyancsak a midlife crisis léte ellen szólnak: szerinte az ember boldogabb negyvenéves korában, mint tinédzserként, a kettő közötti időszakban pedig a boldogság mértéke emelkedik. Nem túl meglepő, de az emberek boldogabbnak vallják magukat, ha épp van állásuk, mint akkor, amikor munkanélküliek, ugyanígy jobban érzik magukat akkor, ha egészségesek, mint ha betegek lennének.

Nem lesz jobb, nem lesz rosszabb

Miután a hetvenes években akkora népszerűségre tett szert a kifejezés, hogy még társasjátékot is készítettek belőle – ebben a klasszikus sportkocsivásárlástól kezdve a ráncosodó bőrön át az ősz hajig és a szülők haláláig minden előkerül, de a Psychology Today cikke szerint egyik sem azonosítható kifejezetten az életközepi válsággal vagy a kapuzárási pánikkal, ugyanis ilyesmi nem létezik (lazán kapcsolódik, de ha Jaques nem alkotta volna meg a kifejezést, szegényebbek lennénk egy kiváló Faith No More-számmal is).

Stanley Brandesnek, a Kaliforniai Egyetem antropológusának gyanús is lett, ahogy maga is közeledett a negyvenhez, hogy egyre több önsegítő könyvet lát a könyvesboltok polcain a témában, ő maga viszont nem érez semmi különöset, így felvetődött benne, hogy a rettegett negyvenedik évforduló csak egy társadalmi konstrukció, nem áll mögötte semmiféle biológiai szükségszerűség vagy tényleges lelki válság. Egy 1995-ben indult kutatás, a MIDUS kifejezetten az Egyesült Államok középkorú lakosságának mentális állapotát mérte fel, és arra jutott, hogy a középkorú amerikaiak, köszönik, jól vannak. Legalábbis nem rosszabbul, mint akárki más.

Margie Lachman, a Brandeis Egyetem pszichológusprofesszora szerint az Egyesült Államok középkorú lakosságának túlnyomó része egyáltalán nem szenved semmilyen krízisben, sőt, jellemzően jó egészségnek örvendenek, élénk szociális életet élnek, és jómódúak. Azok, akik mégis megélték az életközepi válságot, a kutatás szerint egyébként is hajlamosabbak voltak erre, sőt, gyakran a korábbiakban is éltek már át válsághelyzeteket – vagyis a középkorúságnak ehhez semmi köze nem volt.

Ami azt illeti, a tizenéves korhoz képest sokak szerint a középkorúság határozott előrelépés – már ami az élet bizonytalanságán történő szorongást illeti. Freund és Ritter a már korábban idézett kutatásban azt a kérdést is feltette az idősebb résztvevőknek, hogy ha választhatnának, legszívesebben milyen korúak lennének – a legtöbben a középkorúságot választották.

A két svájci kutató egyvalamiben azért megkegyelmez a midlife crisis koncepciójának: elismerik, hogy empirikus adatok nem támasztják alá a létezését, de azt is, hogy az emberöltő felén szembesülhetünk olyan kihívásokkal, amelyek a jövőnket érintik, de ezt válságnak nevezni enyhe túlzás lenne. Szerencse, hogy valami mégis megmenekült belőle: így legalább van mivel magyarázni, ha középkorúan mégis veszünk egy Harley-t.