Mi az a tudományos ismeretterjesztés?

Lehet, hogy a Qubiten megjelent írásaim nem férnek bele a hagyományos értelemben vett tudományos ismeretterjesztésbe. Azon ugyanis nagyon sokan azt értik, hogy valaki (általában újságíró vagy szaktudós) közérthető módon elmagyarázza, hogy egy tudományágnak mi az álláspontja (jellemzően a közös, gyakorlatilag mindenki által elfogadott álláspontja) egy bizonyos témakörről. Minden olvasóm észrevehette, hogy én nem ezt teszem. Igaz, hogy nagyon röviden el szoktam mondani, hogy egy bizonyos kérdésről mi a leggyakrabban hallott vélemény, de mindig van kritikai mondandóm erről a véleményről, és megpróbálom példákkal és érvekkel alátámasztani a kritikámat. Hogy miért így járok el, annak több oka is van.

A konszenzus hiánya

Az első okom az, hogy a nyelvészetben a legtöbb kérdésben nincsen konszenzus. Természetesen nagyon nagy egyetértés van azokról a tudnivalókról, ami az egyes nyelvek elterjedtségét és helyzetét, a beszélők számát, a nyelvek történetét és rokonsági viszonyait illeti. (Persze a rokonsági viszonyok tekintetében nagyon sok minden nem világos még, és sokszor vannak egymással versengő hipotézisek, de általában legalább abban konszenzus van, hogy létezik a bizonytalanság.) De már a nyelvi rendszerek általános tulajdonságaiban (hangtani, alaktani és mondattani részleteiben), és a nyelvi rendszerek leírásának általános eszközeiben semmiféle egyetértésnek nincs nyoma. Nem akarok belemenni a más tudományokkal való összehasonlításba, mert nem értek hozzá, de tapasztalatom szerint a sokféle iskola létezése a többi tudomány közül talán csak a filozófiához hasonlítható. Mert egyes részterületek megítélésében nagy viták vannak mondjuk a pszichológiában, a történettudományban vagy a szociológiában is, de arra csak a filozófiában tudok példát, hogy a leírásnak szinte semmilyen eszközében nincs általános egyetértés.

Egy kicsit részletesebben: a nyelvészet legnagyobb iskolái között (ha mondjuk a különböző beállítottságú tanszékek számát vesszük alapul) a Noam Chomsky nevével fémjelzett, bár alapgondolatában már korábban is létezett ún. generatív nyelvészetnek van a legtöbb képviselője. Úgy becsülöm, hogy a nyelvészeknek mintegy fele tartozik ehhez az iskolához, aminek a fő jellemzője az, hogy a matematikából ismert formális nyelvek elméletében találja meg a nyelvi rendszerek jellemzésének legjobb eszközét. Eszerint a nyelv nem más, mint mondatok halmaza (amibe a nyelv „helyes” mondatai és csak azok tartoznak, mondjuk az értelmezésükkel együtt), a nyelvtan pedig egy szabályrendszer, amelynek segítségével ez a halmaz kimerítően jellemezhető. (Mivel a „helyes” mondatok halmaza nyilvánvalóan végtelen, ennek a szabályrendszernek szükségszerűen rekurzívnak kell lennie, hiszen végtelen halmazokat véges módon csak úgy tudunk jellemezni, hogy ismételten alkalmazható szabályokat is igénybe veszünk.)

A generatív nyelvészeten belül is sok iskola van, amelyek egymással nem összeegyeztethető eszközöket használnak a nyelvi rendszer jellemzésére. Semmi értelme itt ezeknek a részleteibe belemenni, csak egyetlen példát hozok fel. A Chomsky által 1957-ben javasolt generatív elmélet szorosabb követői – köztük maga Chomsky is, de ezen a csoporton belül is több kisebb iskola van – ún. transzformációs nyelvtant használnak a leírásban, ami azt jelenti, hogy azok a bizonyos szabályok, amik a nyelvtant alkotják, átalakító jellegűek (vagyis transzformációk), amelyek valamilyen alap-reprezentációból indulnak ki, és azt mindenféle (a lehető legáltalánosabb) elvek és szabályok segítségével futószalagszerűen átalakítgatják, egészen addig, amíg ennek végeredményeként megkapjuk a „helyes” mondatokat (és csak azokat). Más generatív nyelvészeti iskolák ilyen transzformációk helyett más jellegű szabályokkal dolgoznak.

A nyelvészeknek körülbelül a másik fele (ezek közé tartozom én is) számtalan más többé-kevésbé precíz, többé-kevésbé kodifikált megközelítést használ, és például nem fogadja el a „helyes” mondatok halmazát mint szükséges (vagy pláne elégséges) fogalmat egy természetes nyelv jellemzésében, és általában azt is tagadják, hogy a lehető legáltalánosabb elveket és szabályszerűségeket kell feltételezni. Ezek között vannak régimódibbak, hogy úgy mondjam: Chomsky előttiek, és vannak olyanok is, amelyek a generativizmus után, sokszor arra való reakcióként születtek. Ezeknek a jellemzésébe sem megyek itt bele részletesen.

Miért írnánk le újra és újra?

A konszenzus hiányán kívül van másik oka is annak, ahogy ezekben az írásokban eljárok. Az egyik ilyen ok az, hogy azt a keveset, amit a szűk értelemben vett ismeretterjesztésen értenek (tehát azokat az elképzeléseket, amiket legalább valamilyen többség oszt), sok helyen el lehet olvasni. Még magyarul is, például a Kenesei István által szerkesztett A nyelv és a nyelvek c. kötetben (ez inkább generatív szemléletű), vagy a Trón Viktorral együtt írt Bevezetés a nyelvtudományba c. könyvünkben (ami kevésbé generatív szemléletű). Angol nyelven pedig mindenféle szemléletű bevezető könyveket találunk.

Műfaji besorolás: beszélgetés kevésbé járatosakkal

A harmadik, és talán legfontosabb okom arra, hogy így járok el, az, hogy ezt látom célszerűnek. Nem azt tartom elsőrendűnek, hogy amit írok, azt sok nyelvész tartsa helyénvaló megközelítésnek. Nem feltétlenül úgy járok el, hogy közérthetően átfogalmazok vagy összefoglalok olyasmiket, amik szakcikkekben már megjelentek. (Sokszor persze összefoglalok olyat, amit már máshol megírtam én vagy valaki más, de a puszta reprodukciónak nem látom értelmét.) Sokkal fontosabbnak tartom, hogy az olvasók gondolkodásmódokba, érvelésmódokba kapjanak betekintést, miközben persze eszem ágában sincs véka alá rejteni, hogy melyiket fogadom el, persze elmagyarázva, hogy miért.

A legjobb az lenne, ha mindez interaktív módon folyhatna. Így is azt veszem magamon észre, hogy magamban elképzelem, mit kérdezne vissza az olvasó egy-egy mondatom után: a szövegeimet képzeletbeli dialógusok monológgá átírt változatainak szánom. Az igazi ismeretterjesztést igazi beszélgetés formájában képzelem el, ahogy így próbálok eljárni az oktatási gyakorlatomban is. Az internetes megjelenés persze lehetővé tenné a kommentelést és a kommentekre való válaszolást, de ennek rengeteg hátulütője is van, szerintem nem tudja ugyanazt szolgálni, mint a dialógusok. Egyrészt azért, mert minden kommentfolyam állandóan szétágazik, teljesen irreleváns irányokba megy el, és ezt nem illik „felülről” korlátozni. Ugyanakkor megválaszolatlanul sem illik hagyni a kommenteket. És ez az egyik legnagyobb probléma: hogy a kommentekre való reagálás sokszorosára növelheti azt az időt, amit egy-egy gondolatkörre szánnék, így elvileg korlátlanul több energia lenne szükséges ehhez a fajta ismeretterjesztéshez, mint amit ideálisnak tartanék, vagyis ha maga a szöveg dialógusban alakulna ki.

Mindezt nemcsak a szorosabb értelemben vett nyelvi, nyelvészetű természetű írásaimra értem. Nagyon sok tapasztalatom van abban, hogy milyen nehézségeket kell áthidalni, amikor az ember a matematika, a programozás és más hasonló területek valamelyik részét próbálja megérteni, mert tanultam és tanítottam is ilyesmit. Tudom, hogy a megoldást nem az szokta segíteni, ha az ember vigyáz, hogy ne hagyjon ki semmilyen részletet, és kimerítően végigmenjen mindenen, hanem az, ha egyfajta szemléletet képes átadni, méghozzá nem közlés útján, hanem úgy, hogy akinek segít, az „a saját bőrén” tapasztalja meg azt a bizonyos szemléletet, úgy, hogy a gondolkodás, a vita, a beszélgetés elvezesse hozzá.

Én azt se bánom, ha a beszélgetőtárs (ebben az esetben az olvasó) nem pont ugyanazt a szemléletet alakítja ki, mint amit én a magaménak vallok vagy sugallok. Az se baj, ha nem ért egyet az intuícióimmal vagy a következtetéseimmel. Azt sajnálom ugyan, hogy ezeket az eltéréseket ezen a fórumon nem tudjuk megtárgyalni, de nem tartom akkora bajnak, hogy emiatt felhagyjak a próbálkozással. Akinek komoly ellenvéleménye van, az könnyen megtalál, és kitaláljuk, hogy hol máshol tudjuk megvitatni a dolgot.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubiten futó Nyelv/gép/ember sorozatának összes írása itt olvasható.