Vonzás és választás

Mi az hogy vonzat?

Az igéknek (és néha másféle szavaknak is) lehetnek ún. vonzataik. A vonzat (idegen szóval: argumentum) olyan bővítmény, amit ha nem teszünk ki, a szerkezetet hiányosnak érezzük, vagy azt tapasztaljuk, hogy az alaptagnak, amihez a bővítmény tartozik, egész más a jelentése (akármit jelentsen is ez) a bővítménnyel együtt, mint nélküle. Például ha azt mondanám, hogy A mi környékünk fekszik, azt hiányos mondatnak érezném, mintha így nem is lenne értelme, csak úgy lenne teljes, ha egy helyhatározót is tennék a mondatba, pl. A mi környékünk a körúttól északra fekszik. Ha meg azt mondom, hogy Jóska fekszik, az nem hiányos ugyan, de abban a fekszik egész mást jelent, mint az előző használatában (ti. azt, hogy `fekvő testhelyzetben van'). Ezért azt kell mondanunk, hogy a fekszik-nek a ` helyezkedik el' értelemben van egy helyhatározó vonzata (), míg a `fekvő testhelyzetben van' értelemben nincs neki. Persze mindkét esetben szükség van alanyra is, a <valaki/valami> mindkettőnek vonzata. (Csak akkor maradhat el az alany, de ez a magyarnak speciális tulajdonsága, ha meghatározott egyedekre értjük, és a környezetből egyértelműen kiderül, hogy kire: Hol van a ti környéketek? Mit csinál most Jóska? Ha ezekre alany nélküli mondatokkal válaszolunk, akkor ugyanaz történik, mintha személyes névmás lenne a válaszban, csak azt nem kell kitenni. Ettől még vonzatuk ezeknek az alany.)

Milyen az a bővítmény, ami nem vonzat? Nyilván az összes többi, például abban a mondatban, hogy Jóska a heverőn fekszik, a helyhatározó (a heverőn), mint láttuk, elhagyható. Abban, hogy Jóska fekszik, a fekszik igét állítólag nem értelmezzük másképpen, mint a hosszabb változatban. Tehát a helyhatározó itt nem vonzat, hanem szabad határozó (adjunktum).

A „jelentésmódosulás” rejtélye

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem írok le ilyesmit, ha mindent rendjénvalónak tartok vele. A leggyengébb pont szokás szerint a jelentéstani. Hogyan kell érteni azt, hogy az utolsó két mondatban (Jóska a heverőn fekszik és Jóska fekszik) „ugyanazt jelenti” a fekszik ige? Egy bizonyos értelemben az összes eddigi példában „ugyanazt jelenti” (a vízszintes helyzettel függ össze akkor is, amikor a környékünkről beszélünk, hiszen ha egy toronyról beszélnénk, akkor nem ezt használnánk, hanem az áll, vagy egyszerűen csak a van igét). Más értelemben viszont még az utolsó két mondatban sem feltétlenül ugyanaz az értelmezése, legalábbis én el tudnék képzelni olyan helyzetet, amiben a hosszabbik változatot (a heverőn hangsúlyozásával és az ige hangsúlytalan kiejtésével) másképpen értelmeznénk: úgy, hogy `Jóska a heverőn van/lesz elhelyezve, az az ő fekvőhelye'. Vagyis akkor is használhatjuk, ha nem Jóska jelenlegi vagy jövőbeli testhelyzetéről beszélünk, hanem arról, hogy hol a helye (még akkor is, ha esetleg végül nem fekszik oda). Igaz, ilyenkor gyakrabban használjuk az alszik-ot, ha éjszakai fekvőhelyről van szó, de ha olyan helyzetről beszélünk, ahol nem alvásra készülünk, hanem mondjuk meditációra, akkor a fekszik is el tudja látni ezt a funkciót.

A vonzatosság meghatározásának állandó problémája, hogy nehéz eldönteni, hogy egy bővítmény jelenléte és hiánya jelentéskülönbséggel jár-e. Mármint annak az alaptagnak a jelentéséről van szó, amihez a bővítmény tartozik. Vegyük például a következő három esetet:

1. figyel;
2. figyel <valamire/valakire>; és
3. figyel <valamit/valakit>.

Mivel a -ra/-re és a -t toldalékos bővítmény is elhagyható, ezek csak akkor lehetnének vonzatok, ha a figyel igének más-más jelentése szerepelne ezekben a kifejezésekben. De nem is tudom, mi legyek, ha meg tudom mondani, vannak-e ilyen jelentéskülönbségek. Azt hiszem, valami használatbeli különbséget ki tudnék mutatni (mint az előbb a fekszik esetében), hiszen különben miért is léteznének ezek a különböző kifejezések. Például angolul az elsőt és a másodikat úgy mondanám, hogy pay attention, a harmadikat meg (néha? inkább?) úgy, hogy watch vagy observe. De azt komoly arccal nem tudnám mondani, hogy a figyel igének ezekben más-más jelentése jelenik meg (akármit jelentsen is ez).

A „hiányosság” rejtélye

Azt mondtuk, hogy egy vonzat hiánya sokszor hiányos kifejezéshez, mondathoz vezet. Az a mondat, hogy A környékünk fekszik, azért hiányos, mert a fekszik-nek ebben a jelentésében (akármit értsünk is ezen) van egy helyhatározó vonzata. Ebből úgy tűnik, hogy a hiányosság a jelentéssel függ össze: mivel a fekszik itt pont azt akarja kifejezni, hogy valami valahol helyezkedik el, nyilván értelmetlen, ha pont azt nem mondjuk meg, hogy hol.

Csakhogy ez a magyarázat elég megfoghatatlan. Amikor azt mondom, hogy János fekszik, akkor is olyan helyzetről beszélek, amiben János valahol fekszik, akkor miért nem kötelező itt a helyhatározó? Azzal a válasszal, hogy a fekszik igének ebben a jelentésében (bárhogy értsük is ezt) az alany testhelyzete „a lényeges”, nem pedig az, hogy hol tartózkodik, azzal nem mondtunk semmi tartalmasat, semmi attól függetlent, mint hogy a helyhatározó itt nem vonzat. Ha valaki fekszik, akkor világos, hogy valahol kell feküdnie, mint ahogy ennek valamikor kell történnie, mégsem kell mindig említenünk, hogy hol és mikor fekszik valaki. Vagyis a szerkezet hiányossága nem metafizikai természetű, hanem nyelvi-gondolkodásbeli.

Úgy néz ki, hogy az életünkben fontos szerepet játszó viszonyok jelölésére állandósulnak meghatározott felépítésű szókapcsolatok, és ezeknek egy részét nevezzük úgy, hogy vonzatos szerkezetek, ha egy alaptagnak nevezhető és egy vagy több bővítménynek nevezhető részből állnak. Például az egyik fenti példán, a figyel igén ezt jól megfigyelhetjük. Ez használható önmagában is, `figyelmi állapotban van' értelemben, amikor nem érdekes, hogy mi a figyelem tárgya; használható -ra/-re toldalékos bővítménnyel (figyel <valamire/valakire>), amikor megjelöljük a figyelem tárgyát is, és valamilyen értelemben itt magát a figyel igét is „másképp értjük”, nem úgy, mint ami általános figyelmi állapotot jelöl. Végül használhatjuk tárggyal is (figyel <valamit/valakit>), és ilyenkor megint egy kicsit másra gondolunk (arra, amit angolul a watch vagy az observe igével fejezünk ki).

Valószínűleg ehhez hasonló motivációja van annak, hogy az olyan igéket, mint az eszik, tárgyatlanul is használjuk. Az emberi életben gyakran szó esik az evésről mint tevékenységről, vagy arról, hogy valaki éppen éhes-e, vagy már evett (bármit, amitől nem éhes). Ha tehát tárgyatlanul használjuk, akkor ilyesmit fejezünk ki vele. Érdekes, hogy szűkebb közösségekben vagy valamilyen módon korlátozott kontextusban olyan igékkel is előfordulhat ez, amik általános értelemben csak hiányos mondatot tudnának alkotni bizonyos bővítményeik nélkül. A vág ige szigorúan tárgyas, kivéve olyan kontextusban, ahol film- vagy hangfelvételekkel foglalkoznak, mert ott simán lehet azt mondani, hogy A Jóska nem ér rá, mert vág – ez még lehet, hogy a szótárban is szerepel, annyira közismert, de ha burkolók beszélgetnek, és Jóska valahol hátul matat a műhelyben, akkor is használhatják ezt a mondatot, mert abban a helyzetben meg a burkolóelemek (méretre) vágása lehet bevett, szokásos tevékenység.

Méltó az elnevezésre

Odáig jutottunk el tehát, hogy nem annyira úgy kellene néznünk a vonzatos szerkezeteket, hogy az alaptag (általában ige, ami a vonzatokat „kormányozza”) olyan, mint a Nap vagy az atommag, amelyek körül a vonzatok úgy keringenek, mint az elektronok vagy a bolygók. És az sem tűnik jó metaforának, hogy az alaptag olyan, mint egy atom, aminek a „vegyértéke” fejezi ki, hogy hány vonzatra van szüksége. Ehelyett egészükben kellene szemlélnünk a vonzatos szerkezeteket, formailag pontosan ugyanúgy, mint bármilyen más bővítményes szerkezetet, azzal a kivétellel, hogy ezek állandósult szerkezettípusok, és olyan jelenségekre utalnak, amelyek elnevezésre méltók, mert az emberi életben nevezetesek és gyakoriak. (Fontoskodva úgy is mondhatnánk, hogy „intézményesültek”.)

Azt, hogy elnevezésre méltó jelenségekre állandósult kifejezésfajtákkal utalhatunk, a nyelvnek több más területén is tapasztalhatjuk. Ilyenek például az igazi állandósult szókapcsolatok, pl. a a bolondját járatja , keresztül-kasul, fél ház (színházban). És ilyenek az összetett szavak is: a tanár típusú összetételeket (pl. magyartanár, tesitanár) legfeljebb csak tréfából használnánk olyan személyekre, akik akkor éppen valamit magyaráznak valamiről; igazából olyanokra mondjuk, akik rendszeresen, hivatásszerűen foglalkoznak annak a bizonyos tantárgynak a tanításával. És kell hozzá az is, hogy a mi kultúránkban szokás egy-egy tantárgy tanítására külön személyzetet tartani.

A vonzatos szerkezetek csak kicsit térnek el ezektől, tudniillik az alakjukban (alaptag plusz bővítmények). Ha ettől a különbségtől eltekintünk, akkor mondhatnánk éppenséggel azt is, hogy a tanár szónak (az egyik „jelentésében”) van egy vonzata, amit az összetétel előtagjával kell kifejezni.

A hagyományos elképzelés azon alapul, hogy az ige (vagy más alaptag) szigorúan kötött, a bővítményeknek meg csak a jelentésköre van valamennyire rögzítve. Ez valójában nem igaz, mert az alaptagjuk sem szigorúan rögzített, csak rossz szokás (és jobb híján választott megoldás), hogy a szótárakban az alaptagoknál sorolják fel őket. Például a figyel <valamire/valakire> alakú szerkezetekben a figyel helyén nagyon sok más ige is állhat, például koncentrál, gondol, emlékszik stb., és hasonlóan a figyel <valamit/valakit> alakú szerkezetekben állhat helyette lát, hall, érez stb. Tehát ezeket a szerkezeteket nem vonzatos igékként kellene felírni, hanem valahogy így: <valakire/valamire>, illetve <valakit/valamit>.

Visszatérve az előző példára: ugyanígy valójában általánosabbak a magyartanár típusú összetételek is, hiszen az előtag nemcsak lehet, hanem mindenféle más megtanulható mesterség, az utótag pedig nemcsak tanár, hanem például edző, korrepetitor stb. is. Vagyis a vonzatokat „kormányzó” alaptag is hozzá hasonló értelmű kifejezéseknek egy kisebb-nagyobb családjába tartozik, és ilyen értelemben nincs kitüntetett szerepe.

Ne riadjunk meg attól, hogy az „elnevezésre méltó” gumifogalom, és ezért azt sem tudjuk teljes biztonsággal megadni, hogy mi vonzatos szerkezet, és mi szabad határozós. Sokszor azt sem tudjuk biztosan eldönteni, hogy mi számít már állandósult szókapcsolatnak, és mi az, ami egyszerű képes kifejezési módja valaminek, vagy hogy mi összetett szó, és mi szószerkezet (és ebből például a helyesírásban van is elég bajunk). Persze hogy gumifogalom, a természete szerint az, és a nyelvek ennek megfelelően is kezelik. Láttuk például abban az esetben, hogy Jóska a heverőn fekszik, hogy akár alkalmilag is vonzatos szerkezetként tudunk kezelni valamit (abban az esetben, ha arról beszélünk, hogy kinek hol a fekhelye). Engem egyáltalán nem riaszt ez a bizonytalanság, rugalmasság, mert azt gondolom, hogy a nyelvek természete éppen ilyen. A nyelvek egy eszközkészletet adnak a kezünkbe, olyan eszközöket, mint amilyenek a vonzatos szerkezetek, az összetett szavak stb. különböző típusai, és ezekkel úgy élünk, ahogy éppen az alkalom kínálja és lehetővé teszi.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubiten futó Nyelv/gép/ember sorozatának összes írása itt olvasható.