Lehet, hogy a demokrácia nem is olyan jó ötlet, mint gondoltuk

Az biztos, hogy a demokrácia nem tökéletes, de az nem biztos, hogy nincs nála jobb. Winston Churchill, a legendás brit miniszterelnök legendás mondása szerint „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozott”.

Jason Brennan amerikai politikafilozófus, a washingtoni Georgetowni Egyetem professzora boldogan magáévá teszi ezt a megközelítést, egyúttal felveti: lehetséges, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a demokráciának mint kormányzati formának, hiszen végső soron nem valamilyen önmagában jó dologról beszélünk, hanem egy olyan eszközről, amelynél talán találhatunk jobbat is.

Hogyan bízhatnánk rá a döntést valakire, aki nemhogy nem tud, de nem is akar dönteni?

Az alaptétel viszonylag egyszerű, a panasz pedig régi: az emberek tájékozatlanok. Ami még nem feltétlenül baj, csakhogy nem elég, hogy tájékozatlanok, hanem igazából az egész politika úgy hiányzik nekik, mint púp a hátukra. Amikor a demokráciában választásra kerül a sor, hogyan várhatnánk el valakitől, hogy válaszoljon egy kérdésre, amikor azt sem tudja, mi a kérdés? Hogyan bízhatnánk rá a saját sorsunkról való döntést valakire, aki nemhogy nem tud, de nem is akar dönteni? Ezek alapján a demokrácia olyan üzlet, amelyben mindenki rosszul jár, állítja Brennan két éve megjelent könyvében, amelynek címe Against Democracy, vagyis A demokrácia ellen.

Maga a panasz nem új, hiszen már Platón sem volt nagy véleménnyel a demokráciáról: ebben az államformában az ember „hol vedel és fuvoláztat magának, hol meg kenyéren és vízen aszalódik, olykor lustálkodik és fütyül mindenre; olykor meg mintha filozófiával múlatná idejét, gyakran politizál, a gyűlésben fölpattan, beszél és cselekszik, ahogy épp szeszélye diktálja; hol éppen a katonákért lelkesedik és melléjük áll, hol meg a pénzemberekért, akkor ezekhez csapódik; életében nincs semmi rend, semmi szükségszerűség, ám mert az ilyen életet édesnek, szabadnak és üdvösnek érzi, mindenáron ezt gyakorolja.”

Hab a tortán, hogy a demokrácia Platón szerint előbb-utóbb óhatatlanul kitermel egy türannoszt, mivel „a túlságos szabadság szolgaságra vezet”. Brennan nem erőlteti azt a platonikus elképzelést, amely szerint filozófus-királyoknak kellene irányítaniuk a társadalmat, de úgy gondolja, hogy nem árt, ha az, aki döntési pozícióban van, rendelkezik alapvető politikai ismeretekkel. Ezért is javasolja az episztokrácia, a tudásalapú rend bevezetését – vagy legalábbis a kipróbálását, mihelyst erre lehetőség adódik, hiszen az instrumentális megközelítés szerint ezt az új rendszert ugyanúgy ki kell próbálni, mint egy új szerszámot, mondjuk egy kalapácsot. Ha pedig kiderül, hogy az új kalapács nem alkalmas arra, hogy beverjük vele a szöget, más eszköz után kell néznünk.

Az episztokrácia az új nookrácia

Azt a platóni elképzelést, amit „a bölcsek arisztokráciájaként” szoktak emlegetni, nookráciának is nevezzük (noos: elme, intellektus; kratos: autoritás, hatalom) – bár az állam által végzett tudásalapú kormányzást manapság inkább episztokráciának szokás hívni. A szó gyökere a görög episztémé (tudás, tudomány megértés), és a kifejezést nem is olyan régen, 2008-ban hozta be a köztudatba David Estlund amerikai filozófus – az ő elképzeléseit követi többek között Brennan is.

A probléma itt is a demokráciával való elégedetlenséggel kezdődött, de sem az elmélet, sem a kifejezés nem kizáró értelmű, így nyugodtan konstruálhatunk olyanokat, mint az episztokratikus demokrácia (ez az, amire Brennan is javaslatot tesz például azzal, hogy illessen meg mindenkit a szavazati jog, de legyen, akinek többet ér a szava). Platón után több elmélet is megpróbálta valahogy a tudást politikai hatalommá kovácsolni: a modern episztokrácia általában John Stuart Mill angol filozófusra tekint vissza előképként. A képviseleti kormány című, 1861-es munkájában Mill is azt javasolta, hogy a választójog kiterjesztése mellett az értelmiség jusson extra szavazathoz.

Azok, akik így plusz hatalomra számíthatnának, a tájékozottak – ez radikális esetben tényleg kizárólag szakembereket jelentene, ugyanakkor szintén számos kérdést vet fel: többek között azt, hogy vajon minek a szakemberéről van szó, illetve hogy gyakorlati, elméleti vagy erkölcsi jártasságot kívánunk-e meg azoktól, akiknek ebben a rendszerben többet ér a szava.

Hobbitok, huligánok és vulkániak

Brennan szerint a társadalmat három osztályra oszthatjuk. Vannak a hobbitok, akik pont úgy viselkednek, mint Zsákos Frodó és társai J. R. R. Tolkien regényében, A Gyűrűk Urában: nem igazán érdekli őket a politika, nem is tudnak róla sokat, nincs határozott véleményük a közügyekről, és eleve jobban örülnének, ha békésen pipázhatnának az odújukban, és békén hagynák őket. Ennek megfelelően nincsenek tisztában az aktuális eseményekkel és a társadalomtudomány fejleményeivel sem, a történelemről is homályos fogalmaik vannak, és nem nagyon járnak el szavazni. Ez egyébként valószínűleg nagyon is megfelelne Tolkien „valódi” hobbitjainak: a Megye, ahol élnek, nem a világ közepe, amikor pedig Szarumán bevezeti az erős rendőrséget és a bürokráciát, nem érzik jól magukat benne – többek között azért sem, mert foglalkozniuk kell a közügyekkel is. Mindez azt is jelenti, hogy a hobbitok vagy nem mennek el szavazni, vagy teljesen tájékozatlanul, ötletszerűen voksolnak.

A következő csoport a huligánokból áll: ők azok a szavazók, akik ugyanúgy drukkolnak egy-egy pártnak, mint a futballszurkolók. Határozott politikai elképzeléseik vannak, de csőlátóak, tájékozódnak ugyan, de csak a világlátásuknak megfelelő forrásokból, és kizárólag azokat az adatokat és tényeket fogadják el, amelyek megfelelnek a világlátásuknak. Politikai irányultságuk a személyiségük részét képezi, és megvetéssel vagy lesajnálóan tekintenek azokra, akik másnak drukkolnak. Brennan szerint ilyen az amerikai átlagszavazó, de ide tartoznak a hétköznapi politikusok és politikai aktivisták is. Az, hogy hol él az ember, és milyen környezetben nevelkedik, könnyen rányomhatja a bélyegét a politikai ízlésére is: olyan ez, mint Vonnegut nagybömbjei (azok a csoportok, amelyek nagy boldogan valamiként határozzák meg magukat, mint például a kerületi lakosok, a General Electric dolgozói vagy egy cigarettamárka kedvelői). A huligánok sokat tudnak az általuk preferált politikai irányvonalról, tájékozottabbak, mint a hobbitok, de ahogy Ilya Somin amerikai jogászprofesszor, a libartariánus Cato Intézet kutatója is írja, a kedvenc politikai focicsapatukon kívüli világ ismeretlen számukra.

A Brennan által leírt harmadik típus a vulkániaké: a Star Trek sorozat racionális, érzelemmentes fajáról mintázott vulkániak felelnek meg leginkább Platón filozófus-királyának: ők jellemzően filozófusok, politológusok, vagy legalábbis képesek racionálisan megközelíteni a politikai kérdéseket, véleményüket alá tudják támasztani tudományos érvekkel, érdeklődnek a közügyek iránt, és meg tudják érteni azokat is, akik nem értenek velük egyet – sőt, a sajátjuktól eltérő álláspont mellett is képesek érveket felhozni. Természetesen a vulkániakból van a legkevesebb, már ha tekinthetünk bárkit is annak, teljes elfogulatlanság ugyanis nem létezik.

A tájékozott döntéshozóktól nem feltétlenül várhatunk el erkölcsi döntéseket – pedig úgy gondolnánk, hogy ez azért mégis fontos szempont lenne, ha már emberek sorsáról döntünk. Brennan ennek megfelelően nem is állít fel szigorú követelményeket a vulkániakkal szemben, sőt, azt sem várja el tőlük, hogy teljesen elfogulatlanok legyenek – bár az lenne az igazi -, mert ez lehetetlen és embertelen lenne. Az általános tájékozottság, nyitottság és vitaképesség Brennan szerint még vállalható kompromisszum, igaz, ezek a tulajdonságok is majdnem ugyanolyan ritkák, mint a tökéletesen pártatlan ember.

Mi a baj a demokráciával?

Az alapvető baj a demokráciával az – legalábbis Brennan szerint -, hogy túl sok a hobbit és a huligán, a szavazat pedig hatalommal jár, így pedig olyanok döntenek mindannyiunk sorsáról, akiket vagy nem érdekel ez az egész, vagy elfogultak, netán ostobák.

A második probléma az, hogy a teljes demokrácia, legalábbis abban a formában, hogy mindenkinek beleszólása lenne a döntéshozatalba, nem létezik: azzal például, hogy a demokrácia jelenlegi formájában életkorhoz kötjük a választási jogot, eleve kirekesztünk egy csomó embert a döntéshozatalból, pedig egy fiatal jó eséllyel több időt tölt majd el az adott a döntés következményeivel, mint idősebb társai. Nem hagyjuk szavazni az értelmi és pszichoszociális fogyatékossággal élőket sem, miközben azok, akik egyszerűen csak hülyék, minden további nélkül szavazhatnak.

Az egyetlen érv, amelyet Brennan elfogad a demokrácia mellett, az az, hogy a jelek szerint a rendszer úgy-ahogy működik. Azt állítja ugyanakkor, hogy működhetne jobban is, és egy jobb rendszer keresésétől nem szabad, hogy visszatartson bennünket az az elképzelés, hogy ez a rendszer, jelesül a demokrácia valamiért önmagában értékes lenne. Annak ellenére, hogy a klasszikus liberalizmus álláspontja szerint mindaddig nem gátolhatunk meg senkit a cselekvésben, míg másoknak nem árt, Brennan álláspontja szerint a szavazó nem ugyanaz, mint az egyén: lehetséges, hogy nem szólhatunk bele abba, ha valaki úgy dönt, hogy egészségtelenül akar étkezni, abba viszont igenis bele kell szólnunk, ha tudatlanságában a többi szavazó sorsáról is dönt – ebben az esetben egy episztokráciában meg kell vonni a szavazati jogát. (Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy például egy helyi választás eredménye azokra is kihat, akik nem vettek részt benne: lehet, hogy nem szavazhatunk az Egyesült Államokban, de a választás eredménye más országok lakóira is hatással van.)

Nem ez az egyetlen módja az episztokrácia gyakorlásának, de talán ez tűnik a leginkább radikálisnak – emellett még elképzelhető lenne egy általános teszt kitöltése vagy a minimális tájékozottság ellenőrzése is. Ez utóbbi ötlet annyira nem is példa nélküli: valódi episztokráciáról ugyan nem beszélhetünk a történelem során, de többen is megpróbálkoztak valamiféle minimális ismeretalap meghatározásával. A 19. század végétől a 20. közepéig például az Amerikai Egyesült Államok déli államaiban csak az írástudók szavazhattak, és bár a Kongresszus és a Legfelső Bíróság is egymás után hozta a az elsősorban a feketéket szavazati joguktól megfosztó gyakorlat eltörlésére irányuló döntéseket, egészen az 1970-es évekig kellett várni arra, hogy az utolsó államokban is eltöröljék a szavazók írni-olvasni tudását firtató teszteket.

Európában sem volt mindig olyan egyszerű a helyzet, mint most: Nagy-Britanniában 1600-tól egészen 1950-ig a mesterfokú (MA) egyetemi végzettséggel rendelkezők egy extra szavazatot kaptak, amellyel saját egyetemük országgyűlési képviselőjét választhatták meg, sőt ezt 1918 után a BA fokozat birtokában is megtehették, Mi több, ekkortól már az egyetemet végzett nők is részesülhettek ebben a megtiszteltetésben, feltéve, hogy elmúltak harminc évesek.

Úgy szavaznak, hogy nincsenek képben

Akár egyetemi végzettségről van szó, akár egyszerű tesztről, több ijesztő adat is mutatja, hogy sokan valószínűleg anélkül szavaznak, hogy akár azt megértenék, hogy miről kell dönteniük, arról pedig jóformán fogalmuk sincs, hogy kire vagy milyen programra voksolnak. Az már nem is meglepő, hogy, amint azt Brennan leírja, a választók többsége egyetlen képviselőjelöltet sem ismert fel egy amerikai felmérésben; az már talán kevésbé, hogy egy szintén általa idézett 1964-es kutatás eredményei szerint a válaszadóknak csak az elenyésző része tudta, hogy a Szovjetunió nem a NATO tagja. Úgy tűnik, az embereken nem hagyott túl mély nyomot a kubai rakétaválság sem – olyannyira, hogy egy 2011-es felmérésben az amerikaiak 73 százaléka nem tudta megmondani, hogy miről szólt egyáltalán a hidegháború. A kérdés az Egyesült Államok állampolgársági vizsgájából származott.

Ahogy arra Somin és Brennan is rámutat, nem az okozza a problémát, hogy a szavazók ostobák lennének, hanem inkább az, hogy hiába áll rendelkezésükre rengeteg adat és információ, egyszerűen nem érdekli őket – ha pedig mégis, könnyen a fake news csapdájába sétálhatnak.

Robert D. Kaplan biztonságpolitikai szakértő, a hírhedt Stratfor volt elemzője, az amerikai hadügyminisztérium tanácsadó testületének egykori tagja szerint az érdektelenség mellett az is gondot okoz, hogy a tömegekhez leginkább a szenzációs hírek jutnak el, ezek pedig általában rosszak, így sokan eleve elzárkóznak az újdonságoktól, és inkább a könnyedebb hírek felé fordulnak. Somin példája szerint jobban utánanézünk egy tévé műszaki adatainak vásárlás előtt, mint egy-egy párt programjának a választások előtt: az ember hajlamos súlytalannak érezni a szavazatát, vagy – ha a brennani értelemben vett huligán – nem hajlandó objektív információkat keresni a témával kapcsolatban. (Amikor viszont használt autót veszünk, feltétlenül utána kell olvasnunk, hogy vajon ki alatt hogyan rohadt már szét egy azonos típus.)

A lehetséges világok legjobbika?

Thomas Hobbes, a 16-17. századi angol filozófus szerint az ember természetes állapota a széthúzás: mihelyst lehetőségünk adódik rá, megpróbáljuk legyőzni a többieket, és minél előnyösebb helyzetbe juttatni magunkat, ezért van szükség a szuverénre, a Leviatánra, a halandó Istenre – vagyis a kemény kezű uralkodóra, mert ő majd megfékezi az emberek önző, erőszakos vágyait, és rendre kényszeríti őket.

Hobbes szerint ha nem létezne ez az erőteljes visszafogó hatalom, az emberek természetéből adódóan polgárháború törne ki. Úgy tűnik, hogy egy ideje a Leviatán helyett a demokrácia gátolta meg az embereket abban, hogy egymás torkának essenek, sőt, Francis Fukuyama amerikai filozófus egyenesen a történelem végének tekinti a liberális demokráciát: úgy gondolja, hogy nincs más olyan ideológia, ami a versenytársa lehetne, és nincs másik olyan legitimációs elv, amely versenyre kelhetne a népfelség elvével. (Más kérdés, hogy a történelemnek már néhányszor vége volt, de valahogy mindeddig megúszta. Az eszkatológia nemcsak a kereszténységben számított menő műfajnak; bizonyos értelemben még Marxnak is saját megváltástana volt, csak ő nem Jézus Krisztus eljövetelét várta, hanem a proletariátus győzelmét).

Kaplan szerint könnyen lehet, hogy a demokráciától ugyanazt várjuk, amit a világ annak idején a kereszténységtől remélt: tartós békét. Úgy tűnik, hogy demokráciában élni jobb, mint diktatúrában – ahogy Thomas Christiano, az Arizonai Egyetem filozófiaprofesszora is kiemeli, elég sok mindent köszönhetünk a demokráciának. A modern demokráciában igen ritka az éhínség, általánosságban véve visszaszorult a mélyszegénység, védik a munkások és a szegények érdekeit, létezik valamilyen szociális háló, mindezt pedig – ha Brennan elmélete helytálló – a hobbitoknak és a huligánoknak köszönhetjük, nem pedig a vulkániaknak, hiszen a szavazók többsége ebbe a két osztályba tartozik. Lehet, hogy többet vártunk tőle, de ez már önmagában sem rossz teljesítmény. Kaplan szerint könnyen lehet, hogy ez a folyamat már lecsengett: a hidegháború vége még nem jelenti azt, hogy nem köszönthet be az egyszer már demokratizálódott országokban egy új önkényuralom, és hiba lenne azt várni, hogy végre beköszönt az ész kora – ezt várta mindenki Platóntól Kantig, úgy tűnik, hiába.

Egy folyamat terméke, morális érték nélkül

Szép dolog a demokrácia, de Hitler és Mussolini is demokratikusan megválasztott vezető volt – és a hitleri Németországnál is létezett jobb hely a Földön a második világháború környékén. Kaplan szerint a demokrácia nem garantálja, hogy élhetőbb lesz a világ, de legalább kíméletlenül megmutatja, milyen egészségben van a társadalom. A demokrácia – idézi Kaplan Alexis de Tocqueville francia filozófus gondolatmenetét, nem valami önmagában való „helyes rendszer” vagy érték, nem úgy kell rá tekinteni, mint mondjuk egy festményre, ami esztétikai szempontból lehet értékes, hanem egy társadalmi fejlődési folyamat terméke, mindenféle morális érték nélkül.

Ezért sem feltétlenül sikeres egy-egy ország erőltetett demokratizálása: Yoweri Museveni ugandai elnök-diktátor hobbesiánus alapokon érvel amellett, hogy ha többpártrendszer működne az országban (vagy úgy általában Afrika java részén), az elkerülhetetlenül törzsi és vallási feszültségekhez vezetne, ő pedig ugandai Leviatánként meggátolja, hogy a polgárok egymás torkának essenek. Kaplan szerint többé-kevésbé a demokratikus többpárti berendezkedés vezetett a ruandai vérengzésekhez is: a pártok az etnikai csoportokat képviselték, csakhamar milíciákat szerveztek maguknak, 1994-re pedig ki is tört a népirtás.

Ha nem is feltétlenül a népirtásig menően, de Brennan szerint a demokráciában kódolva van az ellenségeskedés: a politika közege egyszerűen kikényszeríti, hogy ellenségként tekintsünk a többiekre. A demokráciákban nem egyetlen alkalmatlan uralkodó keseríti meg az életünket, hanem maga az ezerfejű nép: miközben tudatosan nagyon kevesen akarnak ártani a többieknek, tájékozatlan döntéseikkel mégis a többiek jólétét veszélyeztetik. Ahogy Brennan érzékletes példája mutatja, ha a piac is úgy működne, ahogyan a demokrácia, a legnépszerűbb termékeket kellene fogyasztanunk – az még hagyján, hogy az amerikaiaknak a Pizza Hutban kellene pizzát vásárolnunk, mert a legtöbben amellett döntenek, de kénytelenek lennénk Justin Biebert hallgatni Opeth helyett, ami lehet, hogy még rosszabb lenne, mint a polgárháború.

Egy próbát megér

Brennan ötletét, az episztokráciát természetesen még senki sem tesztelte, bár vannak, akik szerint az, amikor egyeseknek megvan a víziója arról, hogy miként kellene alakítani a társadalmat, már ennek nevezhető – ezek a próbálkozások pedig rendszerint katasztrofálisan végződtek. Azt maga Brennan is elismeri, hogy a demokrácia az eddigi legjobban működő társadalmi berendezkedés, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ennél jobb.

Egy újabb megvilágító erejű példával élve Brennan azt nyilatkozta a Voxnak egy idén nyári interjúban, hogy nagy rajongója a demokráciának, ahogy az Iron Maidennek is. „De úgy gondolom, hogy az Iron Maidennek van jó néhány szörnyű lemeze, és azt hiszem, a demokráciával is hasonló a helyzet."

Ha viszont valóban a demokrácia a lehető legjobb megoldás, amivel az emberiség képes előállni, akkor sokkal jobban kellene működnie annál, ahogyan most működik. A demokratikus vagy annak mondott országokban a hobbitok és a huligánok kezében van az irányítás, Brennan szerint pedig ettől például úgy szabadulhatunk, hogy több teret adunk a tudásnak, és legalább annyit elérünk, hogy a hobbitok és a huligánok mellett jobban hallatszódjék a vulkániak hangja.