A legtöbb társasjátékban a legnagyobb kihívás a szabályok értelmezése, és a finn Lautapelit játéka, a Flamme Rouge esetében is ez viszi el a legtöbb időt: egy-egy játék egyébként simán lemegy fél óra alatt, ami nem rossz hír azoknak, akik gyerekkorukban elkövették azt a hibát, hogy leültek a barátaikkal egy gyors Rizikó-meccsre.

A Magyarország legmagasabb intelligenciahányadosú egyedeit tömörítő szervezet, a Mensa HungarIQa családi kategóriájának nyertese nem más, mint a múlt század elejének kerékpárversenyeit idéző, pörgős stratégiai társas több játékvariációval. Külön öröm, hogy a játékmenet valóban a bicikliversenyek dinamikáját idézi, ahogy bolyokba rendeződnek a versenyzők. (A Flamme Rouge szó szerint azt jelenti, hogy piros láng, és arra a piros zászlóra utal, amivel a kerékpárversenyeken a célig hátralévő egy kilométert jelzik a versenyzőknek.)

Az első akadály a pálya összeállítása: ez több kartonpapír elemből áll, amik azonnal matchboxozásra csábítanak, de most csak biciklistákat helyeztünk el rajtuk. A pálya többféleképpen is összerakható, és két oldala van: az egyiken a játék egyszerűbb verzióját játszhatjuk, a másik már szélárnyékkal, emelkedőkkel és lejtőkkel nehezített terep, mi ebből az alapverziót próbáltuk ki.

Sprinteur, Rouleur, hőskor

Ahogy a legtöbb játék esetében, itt is igaz az, hogy a szabályok sokkal ijesztőbbnek néznek ki, mint amilyenek valójában, menet közben pedig könnyű felvenni a fonalat, és az ember egy fél játék után már rutinszerűen nyúl a megfelelő pakliért. Minden játékos két biciklistát indíthat a versenyben – a sztori szerint a harmincas években, a biciklisport hőskorában járunk, az egyik sportolónk a Sprinteur, aki a gyorsabb kitörésekre specializálódott, a másik a Rouleur, aki a folyamatos középerős haladás mestere.

Külön öröm, hogy a figurákat le is lehet szedni a bicikliről, és bár ennek az égvilágon semmi értelme vagy funkciója, mindenképpen ki kell próbálni. A biciklisták haladásáról nem a szerencse dönt, hanem a játékosok stratégiája, vagyis az, hogy miként játsszák ki az energiakártyákat (erről természetesen azonnal a gyűjtögetős kártyajátékok jutottak eszembe, de szerencsére itt nem kell plusz pénzt fektetni a deckek építésébe, csak azzal gazdálkodhatunk, amink van. Itt jegyezném meg viszont azt is, hogy bár a kártyák, a tábla és a többi kellék is szépen kidolgozott, egyik sem dicsekedhet olyan hülye névvel, mint a HKK egyes lapjai a hőskorból, a teljesség igénye nélkül például az Orbitális mackósajt vagy a Szibarita váz).

A Flamme Rouge-ban minden játékos magához veszi a Sprinteur- és Rouleur-paklikat, és elhelyezi az erre szolgáló játékostáblán – ebben az az izgalmas, hogy miután a paklik helye pont úgy néz ki, mint a lapok hátoldala, számos vidám percet tölthetünk el azzal, hogy megpróbáljuk felszedni a képet a kartonról. Eddig még nem sikerült, de nem adjuk fel. Többféle taktika lehet célravezető, de arra kell ügyelni, hogy az, aki túlságosan leelőzi a többieket, több fáradtságkártyát kap, az általa kijátszható energiakártyákat pedig el kell dobnia, így idővel egyre nagyobb eséllyel húz fel gyenge lapokat, amelyekkel csak lassan tud haladni. Én a többet erővel, mint ésszel megközelítést alkalmaztam.

Vajna kolléga a következőképpen foglalta össze az élményt:

A bennem ragadt kiskamasz kifejezetten élvezte, a magát sportszakmailag dörzsöltnek gondoló énem viszont dühöngött, amikor a fontolva haladással túlagyalva a taktikát, már féltávtól bent ragadtam csapatommal az üldözőbolyban, és mindhiába finiseltem, mint egy elektromotorral turbózott EPO-bajnok, utolsóként végeztem. Az sem vigasztalt, hogy a Qubit Ész Ventura rovatát jegyző kolléga láthatóan matematikai precizitással tekerő csapata simán legyőzte a lapunk házi filozófusának irányításával a korai szökések kamikáze harcmodorát választó brigádot is.

A játék jellegéből következik, hogy minél többen játsszák, annál izgalmasabb: hivatalosan legalább ketten kellenek hozzá, kiegészítő nélkül pedig legfeljebb négyen, a kiegészítővel, a Pelotonnal együtt pedig hatan lehet játszani. A kétszemélyes játékot úgy lehet izgalmasabbá tenni, ha mindenki két csapattal játszik.

A Flamme Rouge variálható annyira, hogy ne porosodjon a szekrény alján, ha pedig egyszer megértettük a szabályokat, könnyen játszható, és nem megy rá egy egész nap egy meccsre - ráadásul külön öröm, hogy a harmincas évek francia versenyeit idéző grafikája miatt az embernek kedve támad tőle megnézni minden idők egyik legjobb animációs filmjét, a Belleville Randevút.

A tesztpéldányt a Reflexshop biztosította a Qubit számára. Köszönjük!