A 19. század történetírói a régi idők híres szeretőit felületes, felelőtlen teremtéseknek tartották, akik az erkölcsi, gazdasági hanyatlás okozói voltak, így csakis negatív szerepük lehetett a világtörténelemben. A valós helyzet ennél jóval összetettebb: ha csak szemezgetünk a híresebb vagy kevésbé ismert esetekből, akkor is nyilvánvaló, hogy voltak olyan esetek, amikor a szeretők inkább használtak a történelem menetének, így a róluk kialakult negatív képet nem lehet általánosítani.

Periklész és Aszpászia, az iskolaalapító

A minden sikeres férfi mögött álló nő az athéni aranykor Periklésze esetében Aszpászia volt. A milétoszi születésű nő (kb. 470-400) neve köré az elmúlt két évezredben olyan legenda szövődött, amelynek teljes kibogozása ma már szinte lehetetlen. Annyi bizonyos, hogy legtöbb akkori nőtársával ellentétben nem a hagyományos feleség-családanya szerepkörben mozgott leginkább.

A görög városállamok világában a nők számára két lehetőség kínálkozott a hagyományos szerepkörből való kitörésre: vagy a művészetek felé fordultak, vagy hetérának álltak. A hetérák különleges szolgáltatást nyújtó, nagyon művelt hölgyek voltak, társaságukért versenyeztek az elegendő pénzzel rendelkező urak. Hogy pontosan milyen szolgáltatást is nyújtottak, ennyi idő távlatából már nehéz eldönteni, de minden bizonnyal széles skálán mozgott, egyedi esettől függött, hogy mi fért bele egy hetéra tevékenységi köreibe.

Aszpászia Athénban telepedett le, és bár idegen volt a környéken, a politikai, tudományos, művészi elit tagja lett. A város legnagyobb emberének, Periklésznek lett a szeretője, és olyan emberek keresték a társaságát, mint Szókratész, Platón és Xenophón. Ez viszont azt is jelentheti, hogy valójában nem volt hetéra, azt csak a rossz nyelvek, a későbbi századok írói biggyesztették oda a nevéhez. Annyi viszont bizonyos, hogy Periklész miatta hagyta el a feleségét, akit egy rokonával adott össze. Aszpásziának született egy fia is Periklésztől, aki felnőve katonai vezető lett, és a peloponnészoszi háború egyik utolsó csatájában szenvedett vereség miatt kivégezték. Egyes kutatók szerint Aszpászia törvényes felesége lett Periklésznek, mások szerint hetéraként bordélyházat üzemeltetett, mások pedig úgy tartják, valójában politikai, tudományos és művészeti jellegű iskolát vezetett.

Hogy ezek közül melyik a hiteles verzió, talán soha nem derül ki, de arra több jel is utal, hogy a nő kiváló beszédíró volt. Amikor Periklészt megvádolták a közpénzek hűtlen kezelésével, és Aszpászia állítólagos botrányosnak mondható viselkedését is számon kérték rajta, a politikus szenvedélyes védőbeszédet tartott a bíróság előtt, és fel is mentették. Több ókori szerző állítása szerint Aszpászia írta a beszédet, vagy legalábbis közreműködött annak elkészítésében, és Plutarkhosz szerint Aszpászia írta vagy sugalmazta Periklész közismert, Hellász Szívének dicsőségét zengő halotti beszédét is, amely a peloponnészoszi háború első éve után hangzott el Athénban.

Platón szerint Szókratész Aszpásziától tanulta meg a retorika mesterségét, és van, aki szerint a peloponnészoszi háború is a nő miatt tört ki. A sok hézagos információ mellett is elmondható: figyelemreméltó személy lehetett, ha Athén egyik legbefolyásosabb alakja lett nő létére. Hogy pontosan mi is volt, szerető, feleség, hetéra vagy iskolaalapító, lehetetlenség már kibogozni, talán mindegyik volt egy kicsit. Személyes érdemeire utal, hogy Periklész halála után sem tűnt el süllyesztőben, hanem egy jómódú, bár nem túl okos kereskedő, Lüsziklész szeretője vagy felesége lett, akiből pár év alatt meghatározó politikust faragott.

Justinianus és Theodóra, a társcsászár

A Nyugatrómai Birodalom bukása után, az ókor lezárultával a Bizánci Birodalom vált a legnagyobb hatalommá. A kora középkor legismertebb uralkodója Justinianus császár volt, az ő nevéhez köthető a Római Birodalom feltámasztásának kísérlete. Élete jelentős részében a felesége, Theodóra volt a legfőbb támasza a hadvezérei mellett. A császárnő korábbi életének és tevékenységének megítélése azonban ellentmondásos, aminek legfőbb oka Prokopios bizánci történetíró, aki gyűlölte a császári párt, így a velük is foglalkozó Titkos történet című művét igencsak erős kritikával kell kezelni.

Ami biztos, hogy az 500 körül született Theodóra igen alacsony sorból származott. Apja halála után táncosnő, színésznő lett belőle a cirkuszban, ami abban az időben gyakorlatilag megegyezett a prostitúcióval. Prokopios hosszan ecseteli a fiatal Theodóra fellépéseinek világát, a hatalmas szexuális étvággyal bíró művésznő életét. De ez inkább az ő fantáziájának a terméke volt, a valóság ennél sokkal árnyaltabb lehetett. A 20 év körüli művésznő az egyik előadás közben ismerkedett meg Justinus bizánci császár fiatal unokaöccsével, akinek a szeretője lett. A fiatalember fülig szerelmes lett belé, és még a saját családjával is szembeszállt annak érdekében, hogy feleségül vehesse kétes hírű szeretőjét.

Állhatatossága meghozta gyümölcsét, mert olyan törvény született, amely lehetővé tette az eltérő társadalmi osztályokba tartozók házasságát, így 525-ben feleségül vehette a szerelmét. Két évvel később Justinianus (482-565, 527-től uralkodott) császár lett, Theodóra pedig császárné. Az asszony nem elégedett meg a kirakatbábu szerepével magas rangú férje oldalán, hanem társa lett a különböző döntések meghozatalában is: politikai, gazdasági, katonai, szociális ügyekben férje bizalmasa és tanácsadója volt.

Császárnőként nőjogi harcosnak is állt, amikor küzdeni kezdett a prostitúció és a lánykereskedelem ellen. Férje betegsége idején a császári pár elleni összeesküvés leverésében is ő játszott kulcsszerepet, és talán ennek is volt köszönhető, hogy a császár egy idő után társcsászárrá emelte. 548-ban halt meg, valószínűleg valamilyen daganatos betegségben. Férje őszintén gyászolta szeretett feleségét, akit senki sem tudott már pótolni, így többet nem is nősült meg. A kora középkor legnagyobb formátumú asszonyát temették el, akinek nevét még egy ásványvízmárka is viseli hazánkban, mivel a hagyomány szerint nagyon kedvelte a Pannóniából származó vizeket.

II. Henrik és a húsz évvel idősebb Diane de Poitiers

A középkor és az újkor uralkodói politikai tekintetben szinte korlátlan hatalommal bírtak, ám ha saját boldogulásukról volt szó, meghajoltak az állam- és a dinasztikus érdekek nyomása alatt. A házasságok politikai megfontolásokból születtek, így a házastársak csak a legritkább esetben illettek össze. Az uralkodók, ha meg is osztották ágyukat feleségükkel, az csak az örökös nemzése céljából történt. Az elmaradt érzelmeket a szeretőknél keresték, azaz olyan asszonyoknál, akiket szabadon választottak, akik szerelemmel, megértéssel és bizalommal ajándékozták meg az uralkodókat.

Nincs rá példa a történelemben, hogy szerető úgy uralkodott volna egy királyon, mint Diane de Poitiers (1499-1566) II. Henriken (1519-1559, 1547-től uralkodott), Franciaország királyán. Kora legszebb asszonyának tartották, és hírneve szinte élete végéig elkísérte. Legendák keringtek hervadhatatlan szépségéről.

Diane kora gyermekkorától kitűnő lovasnak számított. Szeretett kora hajnalban kelni, és fürödni a folyók jéghideg vízében. Ez utóbbit olyannyira megkedvelte, hogy élete végéig hideg fürdőt vett, s talán éppen ennek köszönhette jó egészségét. Igen fiatalon, 16 évesen lett feleség, férje pedig az 56 éves Louis de Brézév gróf lett, a királyság egyik legjelentősebb embere. A becsvágy is motiválta a házasságra Dianát, de a 40 év korkülönbség ellenére szerette is a férjét. Tizenhat évig voltak házasok, közben Diane érett nő lett, aki nagy jártasságot szerzett a politikában, és két kislányt is szült férjének. 1526-ban találkozott először a 7 éves Henrik herceggel, aki szívesen fogadta az anyai gondoskodást a 20 évvel idősebb nőtől. Diane 1531-ben lett özvegy, férje halála után élete végéig csak fekete ruhákban járt, idővel ez lett a védjegye is.

Harminckét évesen visszatért a királyi udvarba, és Henrik herceg nevelője lett, aki biztonságra lelt az öntudatos, erős asszony mellett. Henrik 1533-ban kötött házasságot Medici Katalinnal, akiért egyáltalán nem volt oda. Egyetlenegy nőt ismert és imádott: Diane de Poitiers-t. 1536-ban Henrik bátyja meghalt, így ő lett a trónörökös. Ekkor Diane már úgy döntött, hogy enged a csábításnak, Henrik szeretője lesz, és így is történt. De nem sokáig maradt titokban a dolog, mert Henrik a zászlóját és címerét is Diana fekete-fehér színeivel díszítette. Medici Katalin nem tehetett mást, szó nélkül tudomásul vette a dolgot. Diane volt az, aki időnként figyelmeztette Henriket házastársi kötelességére, és (a szeretőnél ugyancsak húsz évvel fiatalabb) Katalin ágyába küldte a férfit, hiszen törvényes örököst csak Katalin szülhetett. Katalin teherbe is esett, és 1544-ben megszülte fiát, a későbbi II. Ferencet.

Három évvel később meghalt I. Ferenc, így Henrikből király lett. A koronázásra a pápa az új királynak egy aranyból készült rózsát küldött, a királyi szeretőnek pedig egy nyakláncot. Diane sütkérezett a hatalom fényében és Henrik szerelmében. A király ajándékokkal és kitüntetésekkel halmozta el, apja halála után odaajándékozta az asszonynak Chenonceau-t, a Loire völgyében fekvő kastélyok egyikét, és Valentinois hercegnőjévé nevezte ki. Henrik soha nem döntött Diane megkérdezése nélkül, az asszony kívánsága és javaslata parancs volt számára.

A királyi szerető így hamar belelátott az állam- és pénzügyekbe, így aztán ha valakinek valami óhaja vagy panasza volt, nem a királyhoz, hanem befolyásos szeretőjéhez fordult kérésével. Diane szoros kapcsolatban állt a legjelentősebb személyiségekkel, követekkel és miniszterekkel tárgyalt, levelezett a pápával is. Henrik a szeretőjét is megcsalta, és a két nő összefogására volt szükség, hogy a vetélytársat eltakarítsák az útból. Diane olyan befolyással bírt, hogy neki volt köszönhető az 1559-es Cateau-Cambrésisi-szerződés, amely lezárta a francia-angol-spanyol háborút. Diane a szerződés értelmében fáradozásaiért cserébe egy itáliai őrgrófságot is kapott, amivel elérte pályafutása csúcsát.

A békeokmány aláírása után hatalmas ünnepségeket és lovagi tornát rendeztek, amelyben a francia király – ahogy máskor is megtörtént – maga is részt vett. Ám ezúttal végzetes baleset érte: ellenfele lándzsájának csonkja a király sisakján át a jobb szemén is áthatolt. Henrik haláltusája tíz hosszú napon át tartott, Diane eközben már nem találkozhatott vele. Az asszony tisztában volt vele, hogy meghal a király, és őt semmi sem menti meg a bukástól. Saját rokonai és egykori szövetségesei közölték vele, hogy immár nemkívánatos személy az udvarban.

Maradék idejét a jótékonykodásnak szentelte, nagyvonalú volt az egyházzal is. 1566 tavaszán megbetegedett, és április 15-én, hatvanhat éves korában meghalt. Louise nevű lányának utódai rokonságba kerültek a Savoyai-házzal, amelynek egyik tagja XV. Lajost szülte. Általa Franciaország későbbi királyai a Poitiers-ek közvetlen leszármazottainak is tekinthetők. A következő nemzedékben XV. Lajos lánya révén spanyol királyok és pármai hercegek is bekerültek a rokonságba, és Bourbon-Pármai Zita császárné révén a Habsburg-házba is. Így János Károly spanyol király és a ma élő Habsburg család tagjai is a híres szerető kései utódjának számítanak.

Katalin cárnő és Patyomkin herceg, aki nem csak falvakat épített

A 18. század második felének egyik meghatározó egyénisége volt II. Katalin cárnő (1729-1796, 1762-től uralkodott), aki nagyhatalommá tette az Orosz Birodalmat. Katalin államcsínnyel lett az oroszok cárja, amiben a hadsereg és korábbi, na meg akkori szeretői is szerepet játszottak. Katalin számára a szerelem, a szexualitás szinte napi szükséglet volt, élete során számos férfit fogyasztott el.

Többségük csak a testiség miatt kellett Katalinnak, egy mégis kiemelkedik közülük: ő Patyomkin herceg, aki egy középnemesi-katonatiszti család sarjaként lett a hadsereg tagja, és ilyen minőségben vett részt Katalin hatalomra juttatásában. Nevét leginkább a parasztság jólétét igazolni hivatott díszletfalvak építéséről ismerjük. A ranglétrán egyre feljebb kapaszkodó hadnagyból Katalin előbb tábornokot, majd grófot csinált. Amikor Grigorij Orlov 1774-ben kiesett a szeretői szerepből, Patyomkin lett Katalin párja.

A 45 éves Katalin a tíz évvel fiatalabb Patyomkinban nemcsak szeretőt, hanem művelt, a politikában is jártas társat talált. Az új szerető egyre nagyobb befolyásra, hatalomra, vagyonra tett szert. Katalin leveleiben tanítványának, tanárának, bálványának, gyémántkakasának, drága angyalkának becézte a szerelmét, egyes feltételezések szerint titokban még össze is házasodtak, ezért nevezte Katalin néhány levelében férjének Patyomkint. A kapcsolat mindössze két évig izzott igazán, aztán kihunyt a parázs. A volt szerető ennek ellenére birodalmi hercegi rangot kapott, és ő lett a hadsereg főparancsnoka, a déli tartományok kormányzója is, amire egy megunt szeretőnél nemigen számítana az ember. Patyomkin ugyanolyan fontos személye maradt a cári udvarnak és Katalin élétének is. Innentől kezdve ő szerezte be a fiatal katonatiszteket, akik a cárnő ágyában kötöttek ki. 1791 őszén a herceg súlyosan megbetegedett, és a besszarábiai síkságon halt meg tüdőgyulladás okozta maláriában.

Lola Montez, a kakukktojás

A 19. század leghíresebb szeretője az ír származású Lola Montez (1821-1861), azaz Elizabeth Rosanna Gilbert volt. A fiatal lány szüleivel Indiában is megfordult, majd apja halála után Angliában nevelkedett tovább. Először a nagyszülők próbálkoztak meg a nevelésével, de nem bírtak a minden csínytevésben részt vevő, eleven lánnyal, aki még meztelenül is szaladgált az utcán nagyszülei legnagyobb megrökönyödésére. A nagyapa így inkább lepasszolta egy nagynéninek, aki tovább passzolta egy bentlakásos iskolába.

Alig 14 éves korában édesanyja hozzá akarta adni egy öreg angol tiszthez, ami megváltoztatta Elizabeth sorsát. Esze ágában sem volt hozzámenni a kiszemelthez, így inkább megszökött egy fiatal hadnaggyal, akit Indiába vezényeltek. Hozzá is ment, de a férje idővel lelépett egy másik nővel. Más megoldás nem lévén, hazatért, és megszületett Lola Montez, a táncosnő.

Tánctudása nem volt annyira profi, és a spanyolosnak ható művésznév sem hozott nagy sikert, így otthagyta Angliát, és Németországban próbált szerencsét. Itt ismerkedett meg Liszt Ferenccel, akinek a szeretője lett. A pletyka szerint több alkalommal megtörtént, hogy a koncert után a szállodájába visszatérő művész a meztelen Lolát találta az ágyában. Előfordult, hogy főúri estélyeken jelent meg hívatlanul, hogy ott aztán gyors vetkőzéseivel okozzon kellemetlen perceket. Ilyen volt egy Beethoven tiszteletére rendezett összejövetel, ahol ledobta ruháit, és minden gátlás nélkül táncolni kezdett.

A forró románcnak is volt szerepe abban, hogy a híres zeneszerző minden befolyását latba vetve elintézett egy párizsi fellépést Lolának. Az előadás maga volt a katasztrófa, a sem énekelni, sem táncolni nem nagyon tudó Lolát a sajtó ízekre szedte. Ennek ellenére Párizsban maradt, ahol Alexandre Dumas, A három testőr szerzőjének lett a „barátnője”. Akkortájt ébredt rá, hogy számára a művészi pálya csak hiú ábránd, amihez a legjobban ért, az a férfiak elcsábítása, akik aztán finanszírozni tudják életét és igényeit.

Leghíresebb hódítását Némethonban vitte véghez, behálózva I. Lajos bajor királyt. A hatvanéves uralkodó, akihez Lola a testőröket kijátszva jutott be, szinte megörült Lola formás testétől. Nemcsak szeretője lett a királynak, hanem irányítója is, az uralkodó az ő sugalmazására is hozott bizonyos liberális intézkedéseket, amivel kivívta a nemesek, a katonaság és az egyház haragját. A már igen idős király még grófi címet is akart adományozni a kedves szeretőnek, ellenszegülve saját miniszterei akaratának is. Ez már olyan mértékben felbőszített mindenkit, hogy már szinte a nép lázadásától kellett tartani, ami 1848-ban be is következett. Lajos inkább lemondott a trónról, Lolának pedig igen gyorsan távoznia kellett Bajorországból.

Pályafutását Angliában folytatta, ahol villámgyorsan elvetette magát egy angol hadnaggyal, aki éppen akkortájban örökölt egy tekintélyes vagyont. A házasság nem volt hosszú életű, mert kiderült, hogy Montez elfelejtett elválni korábbi férjétől. Mivel túl forró lett a lába alatt a talaj, inkább Amerikába költözött, ahol táncosnőként kezdett dolgozni. Itt a póktáncnak hívott mozdulataival aratott sikert, ami nem annyira a tánctudásának volt köszönhető, hanem annak, hogy a legenda szerint a szoknyája alatt nem viselt fehérneműt, és ezt fellépései közben mintegy véletlenül a közönség tudtára adta. Állandó szerepelője volt a bulvárhíreknek, főleg egy újabb rövid házasság miatt. Alig több mint 39 éves korában halt meg New Yorkban, szifilisz vitte el.

Lola kevés tudással és tehetséggel, de hatalmas önbizalommal megáldva lavírozott végig a fél világon, akárcsak egy 21. századi celeb, végül az is elérve, hogy a sajtó közölje emlékiratait. Mindig talált olyan férfiakat, akiket ki tudott használni, akik révén kapuk nyíltak meg előtte. Hogy mit gondolt róla a közvélemény, mit írtak róla a lapokban, egyáltalán nem érdekelte.

Míg Montez élete egy nagy ámokfutáshoz hasonlított, és a férfiak, akiket elcsábított, nem sokat profitáltak szerelméből, számos történelmi példát ismerünk olyan királyi szeretőkre is, akik sokat tettek azért az emberért, akinek elméletileg az árnyékában éltek.

A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.