Rohadt nehéz lehet maximalistának lenni. Főleg, ha egy olyan pályát választott az ember, ahol tömegtermékeket kell előállítani – a filmet pedig, művészet ide vagy oda, talán nem bűn ennek nevezni. Stanley Kubrick, Paul Thomas Anderson vagy Quentin Tarantino sem tudott vagy tud majd hibátlan életművet maga mögött hagyni, hiába tartja róluk mindenki, hogy a legutolsó részletig belemásznak a produkcióba, és ha tehetnék, egyfős stábként hoznának meg és hajtanának végre minden döntést.

Ez most úgy jön ide, hogy nagyon úgy néz ki, most a magyar filmnek is lett egy ilyen maximalistája. A mozikban november 15-től látható Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs film író-rendezőjéről, a szlovén születésű, szerb származású, de a rendszerváltás óta Magyarországon élő és tevékenykedő Milorad Krstić-ről minden munkatársa azt tartja, hogy egy félőrült zseni, aki egyébként – és ezt a tömegfilmek közönsége számára szitokszónak számító kifejezést félve írom le – maga a nagybetűs Képzőművész: festő, grafikus, galerista, képregényíró, animációs guru, díszlettervező, meg még mi nem.

Azt beszélik róla, hogy egy centi szabad falfelület sincs a lakásában, mert mindent festmények, képek, rajzok borítanak, meg azt, hogy most is egy fél filmnyi anyagot ki kellett vágni a Ruben Brandt végső verziójából, mert nem bírt leállni a folyamatos ötleteléssel. Filmrendezőként egyébként két kreditje van: 1995-ben első animációs kisfilmjével, a My Baby Left Me-vel elhozta a legjobb rövidfilmnek járó Ezüst Medvét a Berlinaléról, most pedig első egész estés animációs filmjével jelölhetik egyből Oscarra.

Krstić célja a filmmel egyébként is szerény volt: minden egyes képkocka legyen egy önálló műalkotás. A moziban nyilván nem volt lehetőségem pause-olni és printscreenelgetni, de nagyjából stimmel. Rögtön rátérek arra, hogy mi ez az egész, és miért hülyeség új Macskafogót kiáltani, csak még egy személyes megjegyzés, amivel talán mások is tudnak azonosulni: szentül meg voltam győződve, hogy engem képzőművészeti hommage-okkal és pszichoterápiás kavarással a világból is ki lehet kergetni, ehhez képest ez a két legerősebb szál abban a filmben, amit nyugodtan nevezhetünk a Filmalap-éra egyik legjobban elköltött közel milliárdjának (az 1,18 milliárdos büdzséből 882,5 milliót állt a nemzeti filmalap).

Azt előre le kell szögezni, hogy a pszichológiai-képzőművészeti vonal mellett még egy dolog szól a film ellen, ha a sikerét jósolgatjuk: az animációs film (a köznyelvben: rajzfilm vagy mesefilm) még mindig egy olyan műfaj, amire nem biztos, hogy a moziműsort böngészve önszántából beül egy Komoly Felnőtt Ember, és itt még a felnőttnek-gyereknek egyaránt szóló Pixar-csodarecept sem játszik, már csak a 16-os karika miatt sem. Pedig a Ruben Brandt valószínűleg előbb lenne vetélytársa a legújabb Mission: Impossible-résznek, mint az Aprólábnak vagy a Tini titánoknak.

Akcióban, horrorban, krimiben és képi humorban zseni, mégsem ez az új Macskafogó

Tehát van ez a Ruben Brandt, akinek a nevét Rubens és Rembrandt nevéből gyúrták össze, és aki az első jelenetek alapján egy súlyosan sérült terapeuta, ami már jó kezdés. Konkrétabban művészetterápiával foglalkozik, vagyis pácienseivel szobrokat játszat el, drámafoglalkozásokat tart nekik vagy festésre ösztönzi őket, hogy az önkifejezés útján gyógyuljanak meg. Eközben viszont borzalmas rémálmok gyötrik, méghozzá életre kelt festményekről és egyéb műtárgyakról, amelyek megtámadják őt – valójában persze saját magát harapdálja, karmolja szét.

Szerencséjére épp egy olyan csapat gyógyulni kívánó beteg gyűlt össze a rezidenciáján, akik értenek a nagy kaliberű műtárgyrabláshoz: egy hacker, egy kleptomán tolvaj, egy verőember és az egyik legeredetibb karakter, a mindenhová beférő figura, aki a 3D-s terekben is két dimenzióban (tehát egy lapként) mozog. Amikor Brandt már egyértelműen ön- és közveszélyesnek minősül, a négyes elhatározza, hogy megszerzi a terapeuta személyes gyűjteményébe azt a 13 alkotást, ami az őrület szélére kergeti a dokit.

Az egész kicsit olyan, mintha Woody Allen rendezett volna egy horroradaptációt a Rózsaszín párducból: a lélektani háttér adott, a rablásos akcióthriller megvan (a kezdő autósüldözés rendesen behúz) és a szürreális, vérben tocsogó festménybűnözés is a helyén. Hitchcock, Velázquez, Warhol, Van Gogh, Rambo – a name dropping úgy pörög, mintha egy képzőművészetis felvételiző épp puskát gyártana, de pont olyan mennyiségben, hogy az egyszeri néző is felismerje a Dupla Elvist, és a moziba tévedő galériatulajdonos is hülyének érezze magát.

Bár Karinthy híres macskás idézetével indít a film („Álmomban két macska voltam és játszottam egymással”) és felnőtteknek szóló animációról van szó, semmi más nem indokolja, hogy a Ruben Brandtot az új Macskafogónak nevezzük. Ennek igazából sajnos egy fő oka van: hiányoznak a jó szövegek, az egysorosok. Oké, csak egyszer láttam a filmet, de tényleg egyetlen igazán emlékezetes párbeszédre sem emlékszem belőle, és az elképesztően fantáziadús képi humor mellett egyetlen duma sem késztetett egy rövid mosolynál többre. Képileg viszont Terry Gilliam-i és BoJack Horseman-i magasságokat kell elképzelni, kétorrú, háromfejű, négymellű, ötszemű emberekkel és lényekkel.

Egy lapon a Pixarral és Wes Andersonnal

Bár a szakmai előrejelzések alapján nagyon úgy néz ki, hogy a vegyes fogadtatású Napszállta nem tudja megugorni az Oscar-jelölést érő szintet, egyáltalán nem panaszkodhatunk: az Egy nő fogságban című dokumentumfilm ott van a kategória 77 jelölhető filmje közt, az animációs rövidfilmeknél a szakértők szerint Bucsi Réka végre áttörheti a falat a Solar Walkkal, az egész estés animációk között pedig a 25-ös shortlistre került a Ruben Brandt. A Cartoon Brew nevű szaklap szerint ráadásul a három nagykutya (A hihetetlen család 2, a Pókember: Irány a Pókverzum! és a Wes Anderson-féle Kutyák szigete) után rögtön a Ruben Brandtnak lehet a legnagyobb esélye az öt jelölt közé kerülni – főleg miután szeptember közepén megvette az amerikai jogokat a többek közt a Saul fia útját is egyengető Sony Pictures Classics.

A Ruben Brandt, a gyűjtő tehát egymagában pótolja be a magyar film legnagyobb műfaji hiányosságait – tessék felsorolni gyorsan hármat-hármat a legjobb magyar film noirokból, akciófilmekből vagy thrillerekből. Fejből talán egyik se menne, de egy igazán jó magyar animációs filmen is erősen gondolkodni kéne, mondjuk az elmúlt húsz-harminc évből. Ez a többször nézős filmek többször nézősebbike, aminek a teljes élvezetéhez kell a mozivászon, de később jól jön majd az a pause és a print screen is.

A filmet november 15-től játsszák a mozik, de november 8-án lesz még belőle egy premier előtti vetítés a Corvinban.