Ami az utcán súlyos bűncselekmény, az a pályán csak egy sárga lap

Híres sportolók büntetőügyeiről sokat hallottunk már. O.J. Simpson vagy Oscar Pistorius nevéről ma már mindenkinek előbb jutnak eszébe a hosszú bírósági tárgyalások, mint a még hosszabb sportolói karrierjük; Mike Tysonról is közismert, hogy többször ült már börtönben, de még az idősebb és az ifjabb Floyd Mayweather neve is elválaszthatatlanná vált a drogcsempészettől és a családon belüli erőszaktól. Ezekben az esetekben azonban egy közös van: a sportpályán kívül, a magánéletükben követték el a bűntetteket.

De mi van azokban az esetekben, amikor egy becsúszás után súlyos, maradandó sérülés ér egy játékost; amikor egy bokszoló kómába esik egy fél ütemmel elkésett balhorog miatt; vagy amikor egy hokimeccsen brutálisan egymásnak esnek a sporttársak a játékszerként szolgáló fegyvereikkel? Világos, hogy ha ilyen esetek az utcán történnek, akkor egyből bírósági ügy keveredik belőlük. Mi emeli a törvények fölé a sportolókat?

Testi sértés a pályán? 120 óra közmunka!

Az egyik leghíresebb és leglátványosabb futballpályán történt akció Eric Cantona nevéhez fűződik, akit egy szurkoló megtámadásáért ítéltek el több fronton. 1995-ben a Crystal Palace elleni idegenbeli bajnokin a játékveyető először kiállította a Manchester United francia játékosát, miután szándékosan felrúgta az őt követő védőt, majd amikor lefelé sétált a pályáról, kung-fura emlékeztető rúgással szállt bele az egyik szurkolóba, aki válogatott sértéseket ordibált neki.

Először a Manchester United szabott ki a játékosra egy 20 ezer fontos pénzbüntetést, amihez aztán az angol labdarúgó-szövetség is hozzácsapott még tízezret, plusz egy 8 hónapos eltiltást, a francia válogatott szövetségi kapitánya, Aime Jacquet pedig azonnal megfosztotta őt a csapatkapitányi poszttól, és ezután Cantonát soha többé nem hívták be a válogatott keretbe.

A bíróság viszont már kesztyűs kézzel bánt vele. Cantona először ugyan két hét letöltendő börtönbüntetést kapott, de csak három órát töltött rács mögött: a fellebbezéssel együtt letették érte az óvadékot, másodfokon pedig visszavonták a börtönbüntetést, és 120 óra közmunkára ítélték, amit aztán gyerekek edzésével tudott le a United pályáján.

A másik hasonló eset a boksz világában történt, és az már valamivel közelebb is áll az általunk keresett sportbűnökhöz – ugyan ez is a játék menetén kívül esett, de itt már két sportoló volt érintett. James Butler 2001 novemberében egy, a szeptember 11-i események után szolgálatot tett rendőrök és tűzoltók javára szervezett jótékonysági mérkőzésen vett részt, ahol az őt évekkel korábban legyőző Richard Granten vehetett volna revansot. Amikor a meccs végén ismét Grant nyert pontozással, Butler levette a kesztyűt, elindult a győztes felé, de a szokásos gratuláció helyett teljes erőből állon ütötte ellenfelét. Az elmozdult állkapcsa mellett a nyelvét is úgy elharapta a kidőlt Grant, hogy 26 öltéssel kellett összevarrni.

James Butlert testi sértésért ítélte el a bíróság, négy hónapot kellett börtönben töltenie. Három évvel később, 2004 elején visszatért az ökölvívásba, de még abban az évben véget ért a karrierje: kalapáccsal agyonverte az őt a házába fogadó barátját, majd rá is gyújtotta a lakást. A bipoláris zavarral küzdő Butler ügye másfél évig húzódott, de 2006-ban bűnösnek vallotta magát, azóta is 29 éves és 4 hónapos börtönbüntetését tölti az idén 46 éves exsportoló.

A nyolcvanas években fordult a világ, de a törvényt leszavazták

A már több mint száz éve működő amerikai jégkorongligában (NHL) hamar szokássá, a játék részévé vált, hogy a komoly védőfelszerelésben hokizó játékosok egy-egy frusztrált pillanatban egymásnak esnek a jégen. A hokisok levezetik a feszültséget, a nézők és a közvetítők örülnek a balhénak, a show megy tovább, legfeljebb eltiltanak pár játékost. Aztán a nyolcvanas évek végén egy ontariói bíró úgy döntött, kiemeli a játékszabályok keretei közül az ilyen eseteket, és egy 1000 dolláros pénzbüntetés mellett az NHL történetében először börtönbüntetést is kiszabott Dino Ciccarellire, akinek 24 órát kellett börtönben töltenie, amiért hokiütővel és kézzel is ütlegelte ellenfelét egy 1988-as meccsen.

A kommentátorok, az edzők és a játékosok megdöbbenéssel nyilatkoztak arról, hogy rendőrségi vizsgálat lett egy sportpályán történt csetepatéból; egyedül az NHL elnöke ismerte el, hogy a sport nem áll a törvény fölött. A bíró, Sydney Harris a bűnözési hullám kísérte nyolcvanas évek korszellemében érvelt a jelképes büntetés kiszabása mellet: „Az erőszak egyre inkább részévé válik mindennapjainknak. Mivel a jégkorongozók hősök, példaképek a fiatalok számára, az erőszak az arénákból az utcákra költözik”.

1980-ban az USA-ban benyújtottak ugyan egy törvényjavaslatot a sporteseményeken történő erőszakos cselekmények büntethetőségének szigorítására, de azt a kongresszus leszavazta. A megbukott Sports Violence Act értelmében a következő kiegészítéssel módosították volna az Egyesült Államok törvénykönyvének vonatkozó szakaszát: „Az a játékos, aki egy hivatásos sporteseményen tudatosan használ túlzott fizikai erőt, és ezáltal jelentős testi sérülés kockázatának tesz ki egy másik személyt, legfeljebb 5000 dollár pénzbüntetéssel vagy legfeljebb egy év börtönbüntetéssel sújtható, vagy mindkettő”. Benyújtói, többek közt a Buffalo Bills-hátvédből republikánus képviselővé vált Jack Kemp szerint a törvény szövetségi szinten egységesítette volna a sportpályán történő erőszakos cselekmények büntethetőségét, de közben lehetőséget adott volna, hogy az egyes államok szigorúbb büntetéseket vezessenek be.

A részben a javaslat bukásának okait elemző 1982-es tanulmány szerint a Sports Violence Actet az amerikai sportlobbi kitartó munkájának eredményeként sikerült lesöpörni az asztalról.

A kaliforniai Claremont jogászhallgatóinak folyóiratában (CJLPP) a témában megjelent 2017-es cikk a polgári és a büntetőjog együttműködésének hiányát rója fel a sportbeli erőszak terjedésének, valamint azt a jogi eseteknél gyakran visszaköszönő szemléletet, miszerint a testkontaktus, a küzdőszellem és a kemény játék a sport része, a játékosok pedig nem tudnak maximális teljesítményt nyújtani, ha a büntetőjogi szankciók járnak a fejükben meccs közben.

Ráadásul a sportlobbi is sokat tesz azért, hogy ne vetődjön fel komolyabban egy újabb sporterőszak-törvény gondolata. Ennek megértéséhez a CLJPP fel is vázolt egy forgatókönyvet. Ha a 2017-es NBA-döntőben Kevin Durant a játék hevében megütötte volna LeBron Jamest, Durant ideális esetben a következő büntetésekkel nézne szembe: a meccsről ki kell állítani; a szövetségnek el kell tiltania a játéktól, és pénzbüntetéssel sújtani; testi sértés miatt pénzbeli kárpótlást kell fizetnie LeBron Jamesnek; büntetőjogi vizsgálat után pedig az ütés mértékétől függően közösségi munkára, felfüggesztett vagy letöltendő börtönbüntetésre kell ítélni. Az pedig már nehezen férne bele a 2017-ben 359 millió dollárt termelő Golden State Warriorsnak, hogy legjobb játékosa ilyen hosszú időre kidőljön egy egyszerű „sportbaleset” miatt.

Volenti non fit injuria

„A testi, fizikai sérülések jogi szempontból a sérült személy által elszenvedett kárnak minősülnek. Főszabály szerint a jog tiltja a jogellenes károkozást és minden károkozás jogellenesnek minősül. Ezen általános szabály alól azonban vannak kivételek. Ilyen kivétel az, ha a károkozó a kárt a károsult beleegyezésével okozta. Ebben az esetben a kár okozása tehát nem jogellenes” – írja Rippel-Szabó Péter sportjogász a blogján.

Ez azt jelenti, hogy mivel a sportolók az adott sportág és a verseny szabályainak elfogadásával tudomásul veszik az azzal járó kockázatokat, bele is egyeznek az esetleges sérülésekbe. Jogszerűen okozott sérülés kétféle lehet: a játék szabályai szerint történő károkozás (például egy szabályos becsúszó szerelés, amely után a szenvedő fél rosszul esik a lábára), illetve a szabályellenes, ám károkozási szándék nélküli esetek (például egy sérülést okozó, szabálytalan lerántás).

2010-ben Ryan Shawcross (Stoke) elhibázott rúgása szárkapocs- és sípcsonttöréssel járt Aaron Ramsey (Arsenal) számára, aki csak 8 hónappal később tudott visszatérni a pályáraFotó: PAUL ELLIS/AFP

Ezt takarja az ókori római jogtudósnak, Ulpianusnak tulajdonított Volenti non fit injuria nevű szokásjogi tétel is, ami nagyjából annyit tesz, hogy „Akivel olyasmi esik meg, amit maga is akart, azzal nem történt igazságtalanság”. Az angolszász jogrendszerekbe beépülve ezt a védelmet alkalmazták már birtokháborítók, ittas sofőr mellé beülő utasok és életmentés közben sérülést szenvedő hatósági személyek esetében is.

Viszont egy olyan eset, amikor a szabálytalanság szándékos, és úgy állapítják meg, hogy a sérülést okozása is szándékos, már büntetőjogilag is büntethető. A testi sértésnek két formája van: könnyű (8 napon belül gyógyuló) és súlyos (8 napon túl gyógyuló). Könnyű testi sértés csak magánindítványra büntethető, vagyis a sértett játékosnak kell perelnie, súlyos sérülés esetén viszont a sértett játékos, az őt ellátó orvos, a sportklubja vagy akár a szövetség is értesítheti a rendőrséget.

Ha viszont nem érkezik bejelentés, a hatóság csak egyetlen esetben intézkedhet önként: ha az adott sporteseményen jelen van olyan szolgálatban lévő rendőr, aki bűncselekmény elkövetését véli látni. A büntetőeljárásról szóló törvény ugyanis csak hivatali hatáskörben észlelt bűncselekmények esetében engedi intézkedni a hatóságot (rendőrség, ügyészség), tehát tévéközvetítés vagy sajtóhírek alapján nem rendelhetnek el nyomozást.

A pékerdei csata

Magyarországon először 1896. november 1-én rendeztek hivatalosan focimeccset a Törekvés és a BAK között – az utólag pékerdei csatának nevezett mérkőzést 3 gól, 3 lábtörés és 20 perc után lefújták. A meccs büntetőjogi esetét a Gazdaság és jog folyóirat 2018. 7-8. számában, a Sport és büntetőjog című cikkében idézte Fejes Péter és Fejes Fruzsina:

„Dávid Vilmos, a Törekvés fiatal csatára a második félidőben elgurította a kapus mellett a labdát, azonban az ütközést már nem tudta elkerülni, így a kapus saját testi épségét védendő akaratlanul is belekönyökölt Dávid gyomrába. A csatár a földön maradt, de eszméleténél volt, továbbá a játékvezető kérdésére kijelentette, hogy a kapus nem szándékosan ütötte meg és tovább szeretne játszani. Ezt a játékvezető, látva a játékos állapotát nem engedte, Dávidnak el kellett hagynia a pályát, majd a mérkőzés utáni harmadik napon otthonában elhunyt. Dávid édesapja gondatlanságból okozott emberölés vétsége miatt feljelentést tett, azonban az ügyészség megszüntette a nyomozást.”

Az indoklás szerint „a football játékos mindig ki van téve annak, hogy egy gyakorlatlan vagy akár a legjobb játszótársának helytelenül irányított rúgása nem a labdát, hanem az ő bokáját vagy egyéb testrészét éri. Nagy izomerő, a rugékonyság és kitartás, amit ez a játék megkíván, magával hozza, hogy a fiatalemberek játsszák. Ez a körülmény és a versenyzéssel együtt járó izgalom pedig csak növeli a játékszabályok be nem tartásának és evvel a sérülések esélyeit, amint hogy mindennapi dolog, hogy a football versenyeknek súlyos sebesültjei vannak.

Akik az ilyen játékban részt vesznek, azok járnak el gondtalanul. Mindegyikük tudja, hogy játék közben minek van kitéve. Amikor közös egyetértéssel mégis játszanak, életüket és testi épségüket szolgáltatják ki egymás feltételezett ügyességének és nyugodtságának. Ezen a ponton megszűnik az élet és testi épség büntetőjogi védelme.”

A magyar futballtörténet legemlékezetesebb durva sérülései mind megmaradtak a játékkal együtt járó kockázatvállaláson belül. Albert Flórián pályája 1969-ben, a dánok elleni vb-selejtezőn tört meg igazán, amikor Knud Engedahl térdszalagszakadást okozott neki; Törőcsik András karrierje 1989-ben, a Tatabánya elleni meccsen ért véget, a lábtöréssel járó becsúszás csak sárga lapot ért; de Véber György nyílt lábtörését sem feledi soha, aki látta.

Örökké 1923

A hatályos büntető joggyakorlat alapjait viszont két olyan bírósági döntés határozza meg, ami egy 1923-as esethez kapcsolódik. Akkor a Zuglói AC kapusa, Bindl Jenő oldalába szállt bele Opata Zoltán, az MTK játékosa – a kapust egyből kórházba szállították, máj- és vesesérülésekkel kezelték, és bár néhány hónapra visszatért a pályára, a sérüléséből visszamaradt gyomorfekély következtében a meccs után hét hónappal a kórházban meghalt. Bindl özvegye kártérítési pert indított Opata, az MTK és a Zuglói AC ellen, de a kúria tartotta azt az álláspontot, miszerint a focisták számoljanak a sérülés lehetőségével.

A kép jobb szélén Opata Zoltán, már a Ferencváros edzőjeként, 1947-benFotó: Fortepan

A Büntetőjogi Döntvénytár (BJD) 2974-es pontjából (Labdarúgó-mérkőzésen játék közben okozott sérülés) kiderül, hogy a járásbíróság első fokon felmentette Opatát a súlyos testi sértés vádja alól, mert nem látott szándékosságot, de a másodfokú bíróság megváltoztatta az ítéletet, és gondatlanul elkövetett súlyos testi sértésben bűnösnek mondta ki a terheltet, ezért pénzbüntetésre ítélte a játékost. A törvényességi óvás után aztán a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső szót: szabálytalanul végrehajtott becsúszó szerelés büntetőeljárás alapjául nem szolgálhat.

A BJD 4094-es esete szerint Bindl halálának egy újabb bírósági vizsgálata máshogy történt, de ugyanazzal a végkimenetellel: első fokon bűnösnek mondták ki Opatát, és 5 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték; másodfokon ezt 2 hónapra csökkentették; a Legfelsőbb Bíróság pedig újra kimondta, hogy „a játék hevében, a labda megszerzéséért folytatott küzdelemben elkövetett szabályszegés és ennek következményeként elszenvedett testi sértés miatt az azt okozó játékos – jogellenesség hiányában – még abban az esetben sem vonható büntetőjogi felelősségre, ha szándékosan követett el szabálytalanságot.”