A Trapper farmer ízléses, modern, jópofa, ahogyan effajta holmihoz illik
A divat a hétköznapokban az öltözködés, tágabb értelemben a fogyasztás aktuális trendjeit jelenti. Tudományos szempontból viszont ennél jóval többet: az egyéni és társadalmi viszonyok jól látható jeleiből összeálló szimbólumrendszert. Ebben az olvasatban a divat egyszerre gazdasági, kulturális, szociológiai, pszichológiai, szociálpszichológiai és politikai, illetve ideológiai jelenség, amelynek komplex vizsgálatát a társadalomtudományi diskurzusban divat tanulmányok (fashion studies) gyűjtőnév alatt emlegetett, önálló egyetemi tanszékekkel és folyóirattal büszkélkedő irányzat művelői vállalták magukra.
Magyarországon az 1980-as évek elején a divatszociológia, illetve viselettörténet címszavai alatt jelent meg az akadémiai diskurzusban ez a sokféle tudományág módszertanait és eredményeit ötvöző szemlélet. Az egyik úttörő az idén májusban elhunyt F. Dózsa Katalin művészettörténész-muzeológus volt, aki a Budapesti Történeti Múzeum kötelékében az első között vizsgálta a fent vázolt összefüggések rendszereként a múltbeli öltözködési és ruházkodási szokásokat. Az 1800-as évek elejétől a kora Kádár-korig tartó időszak magyarországi női életmódját, családi és társas viszonyait feltáró kutatásairól ismert viselettörténész tiszteletére tanítványai szerveztek konferenciát a Magyar Nemzeti Múzeumban november 21. és 24. között Letűnt idők... címen.
A fent vázolt tudományköziség jegyében a háromnapos eseményen az olyan klasszikus témák mellett, mint Erzsébet-királyné gardróbja, vagy egy száz évvel ezelőtt élt kalotaszegi asszony ruhatára, szó esett a viselet társadalom- és mentalitásformáló hatásáról, a bizsuról mint jelenségről, továbbá arról, hogy miféle szerepet játszott a divat a megkésett és részleges magyarországi polgárosodásban.
Áruházkerülő jelmezes arisztokrácia
A ma ismert divat motorjának tartott tömegfogyasztás helyszínéül szolgáló áruházak viszonylag későn jelentek meg Magyarországon - állapította meg előadásban Gyáni Gábor társadalomtörténész. Kétségtelen, hogy a pult- és polcrendszert, valamint a többszintes áruházmodell ideáját az 1852-ben egy párizsi bérházban megnyílt Bon Marché-áruházzal megvalósító Aristide Boucicau francia szatócsnak sokáig nem akadtak magyarországi követői.
A nemzetközi szakirodalom szerint a fogyasztói áruházkultúra célközönségét a középosztály és a tehetősebb kispolgárság jelenti, márpedig Magyarországon a 19. században meglehetősen gyér volt, és máig is gyér ez a réteg. A hazai arisztokrácia és a nagypolgárság viszont messziről kerülte a pesti szatócsokat: ők az előkelő, főképp bécsi vagy párizsi szalonokban varrattak, az apróbb vásárlásokat pedig a cselédség intézte.
Az első pesti áruházat 1888-ban az építész-nagyvállalkozó Schmall Henrik építette fel a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca 9. szám alatt. Az Eiffel-torony technológiáját követő, csupasz acélszerkezettel keretezett, két emelet magas utcai üvegablakai miatt vasháznak is nevezett épületet a kései utókor Úttörő Áruházként is ismerhette. A belső kialakítás a párizsi mintát követte: egyterű, kényelmes és széles lépcsősorokkal összekötött szintek, a padlótól a plafonig érő polcrendszerek.
Az első pesti áruházat azonban Holzer Simon női szabó mester futtatta fel egy évtizeddel később. Gyáni szerint ő érzett rá a tömegdivatot termő korszellemre: a Holzer Simon Divatház nem az alsóbb néprétegekkel közös konzumálástól tartózkodó arisztokráciát, hanem a módos középpolgárságot vette célba, és sikerült is meggyőznie a kuncsaftokat, hogy a konfekcióruha nem kispolgári igénytelenség.
A század végére a korábban az öltözködésben is mérvadó arisztokrácia trenddiktáló szerepköre egyébként is megkopott – tudhattuk meg Buzinkay Géza sajtótörténésztől. A korabeli élclapokban egyre gyakrabban nevetség tárgyává tett kék vérű elit az 1902 májusában, Ferenc József jelenlétében megtartott történelmi lovasjátékokon már divattörténeti lejtmenetben volt. A Vasárnapi Újság szerint az „Auguszta főherczegnő, Ottó és József Ágost főherczegek”, valamint a „60-80 tagból álló főúri társaság” szereplésével a Klotild szeretetotthon javára megtartott háromnapos rendezvény hatalmas siker volt. Az előkelőségek az akkortájt felettébb népszerű élőképek műfajában a dicső magyar múltat elevenítették fel, beszédes, hogy a kosztümöket a Leitersdorfer-szabóság szállította.
A pünkösdi lovasparádé már akkor is anakronisztikusnak tünhetett sokak szemében. Ahogy a díszmagyar is, amelynek eredetét a már említett F. Dózsa Katalin tárta fel részletesen. A reformkori pesti úri szabók által kialakított magyaros módi szerint a férfiak prémmel díszített bársony mentét, színes selyemdolmányt, testhez simuló zsinóros csizmanadrágot és tollas föveget, míg a nők fűzött derekú, bőszoknyás, kötényes viseletet öltöttek magukra még a Horthy-korszakban is.
A kényszerpuritanizmustól a Trapperig
A divatot mentalitástörténeti aspektusból vizsgáló Valuch Tibor történész az 1948-49-es kommunista hatalomátvételt követő időszakról tartott előadásában az ideológiavezérelt módi sajátosságait vázolta fel. A korabeli sajtóban az „avítt”, polgári ruhadarabok átalakításához adott sorvezetők mindegyike azt súlykolta, hogy „a mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos. A nagy áruházak nem a divatkirályok esztelen hóbortjait, hanem a dolgozó nők érdekeit szolgálják.” A dolgozó nőknek hivatalosan nem is lehetett szükségük divatszalonokra sem, ahogy egyediségre, feltűnést keltő szépségre sem. A puritán munkáserkölcsöt felmagasztaló antidivat uniformizáltsága Valuch szerint akkor kezdett fellazulni, amikor a szürke és bézs után már kék lódenkabátot is lehetett kapni a boltokban.
Valuch szerint a divat társadalmi hatásainak sajátosságait egyebek mellett a miniszoknya vidéki karrierjén mutatta be. Mint kifejtetett az 1960-as évek közepétől egyre kurtább szoknyák viselését faluhelyen inkább elnézték, mint a nem sokkal későbbi hosszú maxikat, mivel a rövid a sárban és porban praktikusnak is bizonyulhatott, míg a földig érő a kövezetlen utakon pillanatok alatt bekoszolódott.
Az 1977-ben az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron (BNV) a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat standján Trapper fantázianévre hallgató szövet és a belőle készült farmernadrágok karrierje a hiánygazdaság divatjának eklatáns példája. Valuch szerint e farmerek voltak hivatottak kielégíteni a nyugati márkák iránti illegális keresletet. A Trapper vadkeleti hangulatot sugárzó reklámja, háttérben a vörös csillagos mozdonnyal, mindennél beszédesebb.
A korabeli propaganda szerint a Május 1. Ruhagyár marcali üzemében gyártani kezdett farmer „semmivel sem rosszabb, mint ismert márkatársai, sőt, erősebb azoknál, s ráadásul még olcsóbb is, nem is kevéssel! Bőr emblémáját sem érheti rossz szó: ízléses, modern, jópofa, ahogyan effajta holmihoz illik, az anyag »kéksége« ugyancsak kitűnő, vagyis szépen fakul…”